Aki visszaadta a feketék méltóságát

2010. február 5. 11:04 Fekete István

A pánafrikanizmus félretolta a kulturális különbségeket, a rabszolgaság közös élményét pedig az ideológia gyújtópontjába állította, s a szolidaritás magvát elhintve ellenállásra és egységre szólította fel a fragmentált afroamerikai társadalmat. A 18. század végére bontott zászlót az első olyan mozgalom, amely az egymástól földrajzilag távol eső, magányos kezdeményezéseket a maga korlátozott módján egységbe kívánta forrasztani. A londoni Afrika Fiai gyűléseket tartott, de fő tevékenysége a brit notabilitásoknak címzett levél-kampány volt, amelynek köszönhetően olyan személyekkel is kapcsolatba léptek, mint a walesi herceg, vagy éppen III. György király.

A modern kori pánafrikanizmus a századfordulón bontakozott ki: a kérészéletű Afrikai Szövetséget a trinidai Henry Sylvester-Williams szervezte meg 1887 körül, első konferenciájukat pedig 1900-ban tartották, amelyen olyan delegáltak jelentek meg, akiknek „ereikben afrikai vér csörgedezik és akik afrikai leszármazottakkal rendelkeznek”. A koncepció eredetileg a kontinentális Afrika egységének megteremtését szorgalmazta (Észak-Afrika nélkül), azonban a törekvések később kiterjedtek a tengerentúli afrikai diaszpórára is.



A huszadik század előtt már többen is szorgalmazták, hogy a fekete kontinens ügyeinek megvitatásához elengedhetetlen a külföldön élő afrikaiak részvétele. A pánafrikanizmust globális tömegmozgalommá Marcus Garvey alakította át (garveyizmus), aki már szülőföldjén megtapasztalhatta, mekkora szerepet játszik a bőrszín a mindennapi életben, Jamaicában a mulattok ugyanis rendre kiszorították a feketéket a papi és a közhivatali állásokból.

Garvey szervezete (UNIA-ACL, 1914) a politikai paletta széles spektrumát inspirálta, köztük az Iszlám Nemzetet és a rasztafári mozgalmat is – utóbbi például vallási prófétát látott személyében, a rasztafárik ugyanis Hailé Szelasszié császár trónfoglalásában Garvey jóslatának („fekete király megkoronázása”) beigazolódását vélték felfedezni. Filozófiájának alapeszméje a „megváltás” volt, fő célkitűzése pedig az európai gyarmattartó hatalmaknak a kontinensről való kiebrudalása.



A szónoki képességeit a Hyde Park szónoki sarkában csiszolgató Garvey hazatérése után azt a következtetést vonta le, hogy elő kell segíteni az afrikaiak egyesítését, amelyből nem zárhatóak ki a kontinensen kívül élők. A felszabadított rabszolga Booker T. Washington által a feketék egyetemeként megalapított Tuskegeee Institute mintájára Garvey – aki az Egyesült Államokba nem titkolt szándékkal igéjének hirdetése miatt érkezett – Jamaicán akarta megteremteni a színes bőrűek első magán felsőoktatási intézményét, ezért pénzszerzési akcióba kezdett.

Garvey felfigyelt arra, hogy a feketék nem rendelkeznek igazi vezéregyéniségekkel, ezért miután megtartotta első nyilvános beszédét egy New York-i templom falai között, 38 államot érintő kampányba kezdett. Az amerikai fehér társadalomba való integrációt sürgető afro-amerikai intellektusok féltékenyen tekintettek Garvey egyre népszerűbb szervezetére. 1917-ben Garvey egykori szocialista és kommunista társaival New York-ban megalapította az első Jamaicán kívüli szervezet is, a száz emberéletet követelő St. Lous-i faji zavargás pedig nagy lökést adott a mozgalom további térnyerésének: 1920-ban a szervezet tagjainak száma elérte a négy milliót.

Garvey szent meggyőződéssel hitte, hogy a feketéknek új otthonra van szükségük, ezért meghirdette a Libéria-programot, azonban a kollégiumok, egyetemek, vasutak és ipari létesítmények építését magába foglaló vállalkozást rossz szemmel nézték az érdekeiket féltő európai hatalmak és a libériai elit is, a terv így hamarosan kútba esett. A fáradhatatlan Garvey azonban futószalagon gyártotta a feketék ügyét felkaroló kezdeményezéseket. Többek között az ő nevéhez fűződik a Néger Gyárak Vállalata, egy fekete ortodox egyház megalapítása, az UNIA szócsöveként funkcionáló Negro World szerkesztése és a Black Star (a fekete csillag Ghána zászlaján is megtalálható, Kwame Nkrumah elnök pedig a nemzeti labdarúgó csapatot nevezte el így) hajózási részvénytársaság elindítása.

Az utóbbi vállalkozása körül kialakult anomáliák miatt Garveyt öt évre elítélték, azonban az ítélet felülvizsgálása után Jamaicába deportálták a vezetőt. Garvey a pánafrikanizmus másik atyjával, W.E.B. Du Boisszal is összeakasztotta a bajszát (a tudós a „néger fajra leselkedő legnagyobb veszélynek”, „alacsony, csúnya, kövér embernek” tartotta Garveyt), a két vezető ugyanis nem volt képes dűlőre jutni a „Vissza Afrika” kérdésében (Garvey minden színes bőrűt vissza akart költöztetni Afrikába, míg Du Bois azt vallotta, hogy a feketék saját elhatározásuk szerint cselekedjenek).

A többnyire kudarccal végződött kereskedelmi vállalkozásai után Garvey a Nemzetek Szövetségénél is próbálkozott a Németországtól elvett gyarmatok visszaszerzése érdekében - sikertelenül. Az 1940-ben elhunyt vezető azonban a pánafrikanizmus egyik megteremtőjeként vonult be a történelembe, aki előtt olyan nagyságok rótták le kegyeiket, mint Martin Luther King, aki azt mondta róla: „négerek millióinak adta meg méltóságuk érzését.”