A párizsiak csónakból nézték városukat
2010. január 28. 10:29 Balázs Bálint
Áradnak az emlékek is
Az egy évszázaddal ezelőtti áradás emlékezetét a Bibliothèque Historique de la Ville de Paris, a főváros főkönyvtára várostörténeti kiállítással idézi fel. Az árvízre száz év távlatából emlékező Paris Inondé 1910 kiállítás 2010. március 28-ig látogatható. Az itt kiállított több száz fotó, képeslap és páratlan levéltári dokumentum a szemtanúk leírásaival rendkívül erőteljesen örökítik meg a víz elleni heroikus küzdelmet.
A századik évfordulón jelenik meg Jeffrey H. Jackson Paris Under Water: How the City of Light Survived the Great Flood of 1910 című könyve, amely hosszú hallgatás után nyúl ehhez a kevéssé ismert tragédiához. Az amerikai történész kutató szerint a károk valós méretére és a párizsiak erőfeszítéseire szinte alig emlékezik az utókor.
Ennek okait kutatva Jeffrey H. Jackson megállapítja, a gyors újjáépítés és a rákövetkező világháború elnyomta az árvízhez kapcsolódó traumát. Nem maradt vizuális nyoma sem a mai városban: a vízszintet mutató táblák nem igazán jellemző emlékezeti helyek. A képeslap méretbe szorított ábrázolásokon pedig egyáltalán nem érzékelhető az árvíz elemi ereje. A képek alapján úgy tűnik az egymáson és magukon segíteni akaró emberek összefogása került előtérbe a szenvedés, a fosztogatás és a társadalmi, vallási különbségek kiéleződése helyett.
A kármentés azonban nem lehetett problémamentes: több ezer menekültet kellett elszállásolni Párizs külső kerületeiben, akik tehették, azok pedig az utcán kihelyezett gyűjtőládákban adakoztak a károsultak javára. A mentést irányító párizsi rendőrfőnök, Louis Lépine térdig érő csizmában - a város különböző pontjait csónakkal megközelítve - személyes ügyének tekintette a kórházak evakuálását és a tűzoltást.
A száz évvel ezelőtti árvíz látványa mögött érzékelnünk kell, hogy a történet döntő eleme éppen az a naiv hit, hogy az ember uralkodni tud a természeti erőkön. Egyetlen szereplő nem akadt, aki felkészült volna arra, hogy a Szajna egy időre eluralja a város látképét. A sors fintora, hogy a 19. századi ember fejlődésbe vetett hite és reménykedése, hogy a tudomány majd megoldja a problémákat és jobbá teszi körülöttünk az életet, éppen abban a francia fővárosban szenvedett döntő vereséget, amely a 19. század hatvanas éveiben modernizálódott és került végleg Európa élvonalába.
Az árvízzel így voltaképpen új korszak vette kezdetét: a tudomány erejébe vetett hit megrendült, ugyanakkor még mindig erős maradt a késztetés, hogy az ember saját céljaira fordítsa a természet erejét, függetlenül a hosszú távú következményektől.
A természeti katasztrófák emlékezete kevésbé erőteljesen él tovább a fejekben, nem jellemzők a megemlékezések sem. Az újjáépítés aktusa pedig éppen azt fejezi ki, hogy újból erőt veszük a környezeten és hitet teszünk a végeláthatatlan fejlődés mellett. Jó esetben is csak azt idézzük fel, hogyan is történtek az események, majd hogyan állt vissza minden a régi kerékvágásba – magyarázza könyvében Jeffrey H. Jackson. Márpedig a megmenekülés történetei roppant fontosak a természet legyőzésének folyamatában, hiszen azt erősítik bennünk, hogy az egész jövőnket kézben tarthatjuk.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
