Érvágással gyógyították volna a farkasembereket

2010. január 8. 15:07

A History of Psychiatry című szaklapban megjelent Lycanthropy in Byzantine times (AD 330–1453) című tanulmányban az Athéni Egyetem négy kutatója hat egykori bizánci orvos feljegyzései alapján világított rá arra, hogy a császári udvarban mit gondoltak a lükantrópiáról, és azt az orvosok miként kezelhették.

Oribasius, Julianus Aposztata császár orvosa Synagogae Medicae című munkájában írt a betegségről, ami szerinte „egyfajta éjjeli alvajárás a sírok között. [A betegek] Könnyen felismerhetők a következő jegyek alapján: nagyon világosak, száraz, kidülledt, árkos szemeik vannak, könnyek nélkül, nyelvük is hihetetlenül kiszáradt. Nagyon szomjasak, és lábaik a folyamatos botorkálás miatt sebesek." Oribasius a melankólia egyik formáját látta a betegségben, amit érvágással, köpölyözéssel, diétával és fürdőkkel kezelt volna, illetve pácienseit ópiummal nyugtatózta volna be.

Érdekes, hogy más orvosi szakírók is hasonlóképp gyógyították volna a kórt: Mikhaél Pszellosz, 11. századi bizánci filozófus és történész a Carmen de Re Medica című versében emlékezett meg erről, és Johannes Actuarius, 14. századi orvos is a melankóliát okozta az átváltozásért. Az orvosok abban egyetértettek, hogy az átváltozás csupán a beteg fantáziájában történik meg, és a valóságban szó sincs arról, hogy valaki fizikailag is farkasemberré alakulna.

A bizánci orvosok egyébként többször foglalkoztak mentális betegségekkel munkáikban, így az epilepszia, demencia, melankólia mellett az álmatlanság, depresszió vagy épp paranoia okait is megpróbálták megfejteni.

A források szerint II. Justinianus (565-578) bizánci uralkodó is a lükantrópiától szenvedett: uralkodása első évétől sokat járkált éjszaka a folyosókon, kutyák és macskák hangját utánozva. Az uralkodó dührohamaiban tárgyakat hajigált ki a palota ablakain, és egy alkalommal azt követelte, hogy az ortodox pátriárka hordjon női kalapot.

A cikk emellett bemutatja, hogy mennyiben másként gondolkodtak minderről Nyugat-Európában a közép- illetve korai újkorban, ahol a farkassá változásban isteni átkot, vagy démoni megszállottságot láttak. Mások szerint a farkasemberek a boszorkányokhoz hasonló eretnekek, akiket tűzzel-vassal ki kell irtani. Egy 16. századi francia bíró igazán hatékonyan próbál fellépni ellenük: ítéletei nyomán 600 állítólagos boszorkányt és farkasembert égettek meg.

A farkasember legendája az emberiség egyik legősibb és legismertebb mítosza, a hasonló alakváltó történeteket a világ minden pontján megtaláljuk. Egyes szakértők szerint elemeiben a samanizmusra vezethető vissza, hiszen a történet olyan helyeken is felbukkan, ahol soha nem éltek farkasok.