A bolgár kommunizmus hosszú alkonya
2009. november 10. 11:42 Miczov Jordán
A kelet-európai szocialista országok közül Bulgária volt az egyetlen, amely 1945-től kezdve egyszer sem „okozott gondot” a Szovjetuniónak. Az erőltetett iparfejlesztés kimerülése, az etnikai kérdés kiéleződése, a gorbacsovi glasznoszty, a súlyosbodó gazdasági válság és az életszínvonal-romlás azonban itt is elhozta a rendszerváltást, és a kommunizmus bukását: ennek egyik első lépésében pontosan húsz évvel ezelőtt, 1989. november 10-én mondatták le Todor Zsivkovot
Az államszocializmus válsága és az etnikai feszültségek
Bulgáriában az államszocialista rendszert nem veszélyeztették belső társadalmi megrázkódtatások, és az ország vezetői is hűségesen igazodtak a mindenkori szovjet politika irányvonalához. Mindezért szovjet részről kitüntetett bánásmódban részesültek. A lakosság létszámarányát tekintve Bulgária volt a gazdaságilag leginkább támogatott kelet-európai ország egészen a gorbacsovi peresztrojka kezdetéig. Az életszínvonal emelkedése az 1960-1970-es években és a bolgár lakosság hagyományos russzofil beállítottsága miatt – aminek okai a közös ortodox hitben és az öt évszázados török uralom alóli felszabadításért érzett hálában keresendők – a bolgár társadalom jelentős része nem tekintette az államszocializmust egy gyűlölt idegen hatalom által ráerőszakolt rendszernek.
Az 1980-as évek elejére Todor Zsivkov rendszere kimerítette a szovjet mintájú gazdaságfejlesztés lehetőségeit. A gazdaság növekedése lelassult, majd csökkenni kezdett. Ez alapjaiban veszélyeztette a rendszer stabilitását és legitimációját, a problémák pedig a nyolcvanas évek második felében visszafordíthatatlanul súlyossá váltak. A visszaeső gazdasági teljesítmény és a számos szovjet szubvenció megszűnésének pótlására a kormány nagy értékű kölcsönöket vett fel a nyugati pénzpiacokon. 1985 és 1989 között Bulgária külső államadóssága több mint háromszorosára növekedett: 2,4 milliárd dollárról 9,2 milliárdra. A sok hitel viszont arra már nem volt elegendő, hogy megállítsa a lakosság életszínvonalának egyre gyorsuló csökkenését.
A gazdaság válságának elmélyülése arra sarkallta a kommunista vezetőket, hogy újabb eszközökkel támasszák alá a hatalom megrendülő stabilitását. A bolgár népesség romló demográfiai mutatóinak javítása érdekében napirendre került az etnikai kisebbségek fokozottabb integrálása és asszimilációja a többségi bolgár nemzetbe. A vezetés a bolgár lakosság nacionalista érzelmeinek felkorbácsolásával próbálta elkendőzni az egyre szaporodó nehézségeket – hasonlóan Ceauşescu nemzeti kommunizmusához a szomszédos Romániában. 1984 decemberében elindították az ún. „újjászületési folyamatot”, amely a lakosság körülbelül 10%-át kitevő török kisebbséget célozta meg. A nemzeti kommunistává váló rezsim beemelte az „újjászületési folyamat” ideológiai rendszerébe a hagyományos bolgár nacionalizmus egyik alappillérét, a vallást is, csakhogy fokozza az akció népszerűségét a bolgár lakosság körében. (A hagyományos bolgár nemzeteszme szerint csak az tekinthető igazi bolgárnak, aki szláv – bolgár nyelvű és kultúrájú – és ortodox keresztény. Ezzel viszont az „újjászületési folyamat” egy általános iszlámellenes élt is kapott.)
Az „újjászületési folyamat” részeként a hatóságok szláv nevek felvételére kényszerítették a török lakosságot, majd megszűnt a török nyelvű sajtótermékek kiadása és rádióadások sugárzása, bezárták a török nyelven tanító iskolákat. Sőt, betiltották a török nyelv nyilvános használatát, továbbá számos, maradinak és embertelennek minősített muszlim szokás – például fejkendő viselése a nőknél, körülmetélés – gyakorlását.
E lépések már komoly tiltakozásokat váltottak ki. Válaszként a hatóságok hadiállapotot vezettek be az ország törökök lakta vidékein, és egy nagyszabású katonai erődemonstráció keretében pacifikálták az elégedetlenkedő lakosságot. A bolgár hatalom asszimilációs akciója külpolitikai szempontból negatív következményekkel járt. A török kormány kezdeményezésére 1985 és 1987 között számos nemzetközi szervezet, mint például az ENSZ Emberjogi Bizottsága, az Amnesty International és az Iszlám Konferencia Szervezete is elítélte a bulgáriai török kisebbséget érő atrocitásokat. A nemzetközi nyomás hatására a bolgár kormány enyhített az „újjászületési folyamat” politikáján, s ezzel a török kisebbség ügye egy időre a háttérbe szorult.
A nemzetiségi konfliktus 1989 májusában lobbant fel ismét, és felgyorsította Zsivkov rezsimjének bukását – ugyanis egyrészt elmélyítette a gazdaság válságát, másrészt tovább fokozta Bulgária nemzetközi elszigeteltségét. Todor Zsivkov a rádióban és televízióban is sugárzott beszédében a bulgáriai mohamedán lakosság lázításával vádolta Törökországot, és felszólította a török kormányt, hogy nyissa meg országa határait az áttelepülni szándékozók előtt. A bolgár nyomás hatására a török hatóságok megnyitották a határt, de a meginduló menekültáradat hamarosan humanitárius válsághelyzetet idézett elő Törökországban.
Mire 1989. augusztus 22-én a török kormány ismét lezárta a határt, már legalább 350 ezer személy emigrált török földre (1989 végéig közülük 150 ezren visszatértek Bulgáriába). A török kisebbség exodusa ugyanakkor Bulgáriában is gondokat okozott: súlyos munkaerőhiányt és ellátási gondokat idézett elő. Elsősorban a mezőgazdasági termelés (pl. dohánytermelés) esett vissza, de számos ipari üzem is leállni kényszerült. A kormány munkaerő-átcsoportosítási kísérletei nem sok eredménnyel jártak.
Az etnikai konfliktus jelentős nemzetközi presztízsveszteséget okozott Szófiának. Az ügyben döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy az amerikai kormány biztosította Ankarát támogatásáról, ugyanakkor a szovjetek is jelezték Szófiának, hogy nem kívánnak belekeveredni Bulgária nemzeti kérdésébe. A magára maradt bolgár kormány 1989. október 30-án, Kuvaitban tárgyalóasztalhoz ült török partnerével, de csak abban tudtak megállapodni, hogy folytatják a tárgyalást. A két ország viszonyának normalizálása és a bulgáriai török kisebbség helyzetének rendezése így már csak a Zsivkov-rendszer bukása után történhetett meg.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
