A pokolba vezető út is jóakarattal van kikövezve
2009. szeptember 30. 10:38
Egyedülálló könyvvel jelentkezett Jonathan Littell: a nácizmus tetteinek fiktív emlékirata egyszerre lett kegyetlen és gyomorforgatóan naturális. Mindez azonban olyannyira hatásosra sikeredett, hogy az olvasó nem tudja kivonni magát a közzétett információk sokkoló tömege alól.
Fiktív önéletírás a borzalmak éveiről
A volt SS-tiszt, Maximilien Aue regényes önéletírásaként elbeszélt történet a második világháborúban játszódik, legnagyobbrészt a keleti fronton. A „főhős” a hadicselekmények szinte minden fontosabb eseményénél megfordul az SS belső elhárítása, az SD tisztjelként, és a ranglétrán egyre feljebb kapaszkodva jut el Sztálingrádba, ahonnan egy csodálatos menekülés után kerül Berlinbe, de személyében megélhetjük az egykori haláltáborok borzalmait, vagy épp Eichmann magyarországi Sonderkommandójának tevékenységét is – végül, de nem utolsósorban a bukás előtt még Hitlerrel is sikerül összefutni Berlinben.
Littell 2002-ben kezdte az előzetes kutatást művéhez. Elmondása szerint főhősét, Aue-t úgy alkotta meg, hogy elképzelte, ő maga miket tett volna, ha a háború előtti Németországban születik és nácinak áll. Saját bevallása szerint művét Claude Lanzmann Shoah című filmje mellett egy nácik által kivégzett partizánról készített fotográfia ihlette. A Jóakaratúak (Les Bienveillantes) cím Aiszkhülosz Oreszteiájának harmadik darabjára, az Eumeniszekre utal. Az Eumeniszek (más néven Erünniszek vagy Fúriák) a bosszú antik istennői, akik a szülőgyilkoson torolják meg tettét. Littellt – saját bevallása szerint – az Oreszteia szerkezete mellett a belőle sugárzó antik morál is megérintette.
Ez minduntalan kitűnik a hét fejezetre – melyek mindegyikének címe egy-egy zenei tárgyú fogalom – tagolt regényfolyamot elbeszélő öreg Aue, a felelősségre vonást megúszó, művelt és érzékeny, volt SS-tiszt megállapításaiból, melyekkel saját akart és akaratlan gaztetteit, valamint a háború hozta szükségszerűségeket illeszti élettörténete ok-okozatiságába, hogy a szövegáradat folyamán a maga bonyolultságában vesse fel a „felelősségek” kérdését. Ő – Littell fiktív történelmi tanúja – az az embertelen embertársunk, aki megszólít bennünket, hogy olyasmit mondjon, amit legtöbbnyire nem akarunk meghallani.
A mitologikus felhangokkal és utalásokkal teli történet a maga nemében teljesen egyedülálló, és ezt Aue életének részletei pedig tovább erősítik. A görög tragédiákhoz hasonlóan jelenik meg a vérfertőzés, vagy épp az anyagyilkosság motívuma, ám a groteszk elemeket (Hitler orrának megharapása) sem kell mellőznünk, amelyek talán egy cseppet oldják a könyv rideg szenvtelenségét – vagy éppen még kegyetlenebbé teszik azt.
Aue bolyongása során a náci korszak szinte összes vezetője feltűnik, akik egytől egyig megindokolják tetteiket – csakúgy, mint Rudolf Höss tette Robert Merle Mesterségem a halál című művében. Az egyes történelmi események bemutatása is részletekig szikár és sivár, ahol nincs helye sem a részvétnek, sem pedig bármilyen empátiának, hiszen ezeket az olvasó már az első gyilkosságok, és tömeges kivégzések során elveszíti, és közben azt is megérti, hogy miért nyilatkozhatták annyian: "csak parancsra cselekedtek".
Ezen a ponton érezhető talán a leginkább a fikció a regényben, hiszen az önéletírásban a náci döntéshozás, és gépezet többszörös polaritása minden alkalommal a lehető legrészletesebben szerepel. Ez pedig többek szerint kritizálható, hiszen egy önéletírás – még ha fiktív – is, nem tükrözheti a legújabb történeti kutatások összegző eredményeit, azaz nem lehetett ember, aki ennyit tudott volna a rendszerről. Littell esetében azonban ez szükségszerű, hiszen a mű éppen ettől válik átélhetővé, és ettől rajzol teljes képet a korszakról, a kicsinyes vitákról, a hisztérikus nagyjelenetekről, vagy épp a kivégzések földszagú, sáros és brutális világáról.
Párszáz oldal után aztán talán az is kiviláglik, hogy a nácizmus ideológiaként jóval több volt egy devianciánál, amely csak a torz és beteg embereket rántotta volna magához. Az ideológia ugyanis mintegy feloldozást adott az elkövetett tettekre, és a jóakarat pedig a tömény gonoszsággal pokoli, a mai napig feldolgozhatatlan események elkövetéséhez vezetett.
Littell könyve a kortárs szépirodalom egyik leginkább ellentmondásosabb, ám egyben leghatásosabb darabja. Bár a könyvtől történészként nem kapunk sok újdonságot, hiszen a szerző nagyban támaszkodott a kortárs szerzők munkáira, ám olvasás közben egy olyan kép elevenedik meg, amelyet nem szívesen szemlélünk, ám talán pont brutalitása, kegyetlensége és puszta naturalitása miatt válunk rabjává a műnek, hogy aztán a végére eljutva egy felejthetetlen, és iszonyatos emlékkel legyünk gazdagabbak.
A kettős anyanyelvű (angol–francia) író, Jonathan Littell New Yorkban született, 1967-ben. Jelenleg Barcelonában él. Édesapja, Robert Littell maga is író. Nagyszülei lengyel zsidó emigránsok voltak, akik a 19. század végén telepedtek le az Egyesült Államokban. Ugyanakkor Littell nem szívesen határozza meg magát zsidóként. Saját bevallása szerint: „a judaizmus leginkább történelmi háttér.” Jóakaratúak című regényét (2006), melyet két rangos francia elismeréssel (a Goncourt-díjjal és a Francia Akadémia regény-nagydíjával) is jutalmaztak, e nyelven írta, és az Éditions Gallimard jelentette meg.
A regény Franciaországban az elmúlt három év alatt több mint húsz kiadást ért meg, közel másfélmillió példányban fogyott, és azóta több más nyelven is sikert aratott (mint Németországban vagy Lengyelországban), valamint sok nyelvre még csak most fordítják (az angol kiadás szinte a magyarral egy időben jelent meg, 2009 márciusában, a Harper Collinsnál, The Kindly Ones címmel).
Jonathan Littell: Jóakaratúak. Ford.: Tótfalusi Ágnes. Magvető Kiadó, Bp., 2009. 912 o. 5990 Ft.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
