A Szovjetunió szétbomlasztói
2009. augusztus 23. 10:38 Lagzi Gábor
Pontosan hetven évvel ezelőtt, 1939. augusztus 23-án írták alá Moszkvában a Molotov-Ribbentrop-paktum néven elhíresült német-szovjet megnemtámadási szerződést, amelynek a titkos záradéka hosszú évtizedekre véget vetett a balti államok (Észtország, Lettország, Litvánia) függetlenségének. Húsz éve, 1989 augusztusában pedig a baltikumi függetlenségi törekvések egyik leglátványosabb eseményére került sor, amikor is közel két millió ember alkotott élőláncot a szabadságért. Sorozatunk következő részében a baltikumi rendszerváltás mozzanatait idézzük fel.
Akik a Birodalom szétrobbantását megkezdték
A balti nemzetek 1918-ban, az első világháborút követően vívták ki maguknak a függetlenséget, amelyet azután a Molotov-Ribbentrop-paktum számolt fel: a Szovjetunió 1940 folyamán több lépésben (katonai megszállás, Moszkva-barát bábkormányok létrehozása) magához csatolta a balti térséget. A szovjet berendezkedés bevezetése egyben a szabadság és a függetlenség elvesztésével járt, ennek megfelelően bevezették az egypártrendszert, a gazdaságot államosították, a mezőgazdaságot kollektivizálták, közvetlenül a második világháború befejezése után pedig több százezer baltit deportáltak. A társadalmi élet minden szegmensét a politikai rendőrség (Államvédelmi Hatóság, azaz KGB) ellenőrizte.
Így nem kell csodálkozni azon, hogy a balti térségben nem alakult ki olyan, a fennálló hatalommal élesen szemben álló ellenzéki mozgalom, mint Közép-Európában. Ennek ellenére a baltiak voltak azok, akik 1985-öt követően, Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár megválasztása után „mozgolódni” kezdtek, hiszen erre lehetőséget biztosított az új pártvezető által meghirdetett peresztrojka (átalakulás) és a glasztnoszty (nyilvánosság).
A rendszerváltás, ami esetünkben egyet jelentett a Szovjetunióból való kiválással és egy új nemzetállam létrehozásával, szinte párhuzamosan haladt a három balti tagköztársaságban. Az 1980-as évek végén megjelenő kisebb ellenzéki szervezetek nem játszottak komolyabb szerepet a folyamatban, ellenben az 1988 folyamán megalakuló Népfrontok a kompromittálódott kommunista párt helyére kívántak lépni, és a peresztrojka támogatására jöttek létre (azaz megalakulásukkor nem fogalmazták meg az elszakadást a Szovjetuniótól, hanem egy új szovjet szövetségi szerződés megkötését kívánták). A Népfrontok ernyőszervezetek voltak, azaz különféle orientáltságú embereket fogtak össze (például a tagok egyúttal a kommunista pártnak is a tagjai lehettek).
1989-ben közel két millióan tiltakoztak a Molotov-Ribbentrop-paktum ellen, közel 600 kilométeres élőláncot hozva létre a fővárosok, Vilnius, Riga és Tallinn között. Az akció nem csak a baltiak szabadságvágyát demonstrálta, hanem felhívta világ közvéleményének a figyelmét ezen kis nemzetek helyzetére is. A helyzet 1991 tavaszára egyértelművé vált, hiszen az akkor megtartott népszavazások azt mutatták, hogy a balti államok el akarják nyerni a teljes függetlenséget. Ez az 1991. augusztusi puccs elbukása után vált lehetővé, amikor is a világ közvéleménye megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy a Szovjetunió óhatatlanul és visszafordíthatatlanul a széthullás küszöbére jutott. A világ első állama, amely elismerte a balti országok függetlenségét, Izland volt (augusztus 26.).
Támogasd a 
szerkesztőségét!
