A konyhában egyezkedett Nixon és Hruscsov

2009. július 24. 10:03

1959. július 24-én a moszkvai Szokolnyiki parkban rendezett amerikai kereskedelmi és kulturális kiállításra az akkor alelnöki tisztet betöltő Nixon is ellátogatott, mintegy a szovjet államfő vendégeként, 11 napos programjának bevezetőjeként. Itt került sor a szakirodalomban a hidegháború domesztikálásának pillanataként számontartott, videón is rögzített konyhai vitára. A két vezető ugyanis ötórás kiállítási programját megszakítva, az amerikai mintaotthon csúcsminőségét bemutató General Electric eszközökkel felszerelt konyha előtt - nem teljesen spontán - folytatott vitát, tolmácsokon keresztül.



A ma már inkább ironikusnak mint fenyegetőnek tűnő heves eszmecsere a kapitalizmus és a kommunizmus szimbolikus összecsapásaként értelmezhető. A gondolatok, akárcsak egy hétköznapi konyhai beszélgetésben, a háztartások költéseitől, a technikai berendezéseken át, a politikáig és a nukleáris fegyverkezésig terjedtek.



Nixon az amerikai fogyasztói szabadság és kényelem oltárán áldozva meglehetősen fölényesen, olykor leereszkedő stílusban beszélt a teljesen automatizált konyha felszereléseiről. Hruscsov az SZKP hétéves tervét is tükröző megállapítása szerint a szovjetek hét év múltán már csak visszaintegetnek Amerikának. Az Egyesült Államok technológiai fölényét fitymálva kijelentette, a luxus helyett az érdemi fejlesztésekkel kellene foglalkozni, majd ironikusan visszakérdezett: van-e már olyan amerikai gép, amellyel be lehet tolni a kaját az emberek szájába? Nixon a technológiai versenyt a katonai versengésnél értelmesebb célként igyekezett feltüntetni. Végül abban megegyeztek, hogy nyitottabbnak kell lenni a másik iránt.

Az amerikai hidegháborús kultúrpropaganda valóban előszeretettel használta fel e fejlett modell házakat az amerikai fogyasztói jólét teljes kelléktárának (mosogatógép, fűnyíró, szupermarketek, ajakrúzs, tűsarkú, hifi, süteménypor, és természetesen a kóla) bemutatására. Az amerikai kormányzat dizájnereket bízott meg a kiállítások berendezésére, így például a pittsburgh-i áruházmágnást, az ifjabb Edgar Kaufmannt arra kérték fel, hogy minél érzékletesebben mutassa be a kapitalista domeszticitást, a háztartások növekvő anyagi kultúráját, az amerikai fogyasztó magánéletét.



A párbeszéd a hidegháborús Amerika és Szovjetunió ideológiájának és vezetői attitűdjének esszenciáját nyújtja, a mai fül számára már inkább ironikusnak tűnő felhangokkal. A hidegháború kontextusában zajló konfrontáció persze egész másképp hatott a kor embere számára: a konyhai vita az első magas szintű szovjet-amerikai találkozó volt az 1955-ös genfi csúcstalálkozó óta.

A konyhai csörte megszervezésében oroszlánrésze volt William Safire külpolitikai újságírónak, aki Nixon elnökválasztási kampányát irányította, majd a republikánus jelölt győzelme után szövegíróként tevékenykedett a Fehér Házban. A vitát 72 millió amerikai már másnap látta, mert az Ampex által készített 18 perces videofelvételt kicsempészték az NBC és ABC társaságnak. A tévéadást szovjet tiltakozás kísérte, mert a vezetők megegyezetek, hogy egyszerre kerül adásba a felvétel. A moszkvai televízió végül csak 27-én adta le a vitát, késő este, amelynek során Nixon szavait csak részben fordították le.



Az amerikai közvélemény-kutatások szerint Nixon megnyerte a vitát és ez komoly nemzetközi presztízst hozott a számára. A New York Times liberális álláspontja szerint a vita a politikai show műsor műfajában rekedt meg, kelet és nyugat szembenállását emelte ki, nem fordult a valós tartalmi kérdések felé s ezzel jócskán megosztotta a közvéleményt. A Time magazin Nixont magasztalta, amiért egyedülálló módon megtestesítette a békés rendezést óhajtó, életformája mellett kiálló, saját erejében bízó Amerikát.

Moszkvai látogatásával Nixon kétségtelen előnyre tett szert az elnökválasztási kampányban, mert korábbi kissé lagymatag figurája helyett államférfiként lépett fel, és ez növelte esélyeit a republikánus elnöki jelölésért folytatott versenyben is.