Egy nyilas képviselő hihetetlen kalandjai a Szovjetunióban

2009. július 16. 11:02 ArchívNet

"Amikor levéltári kutatásaink során először találkoztunk ezekkel a dokumentumokkal, rögtön felvetődött bennünk a kérdés, hogy vajon mit kereshetett a nyilas párt vezetésének egyik prominens tagja Moszkvában, nem sokkal azelőtt, hogy a náci Németország oldalán Magyarország is belépett a Szovjetunió elleni háborúba? Milyen célja lehetett egy szélsőjobboldali politikus utazásának egy olyan országba, amely a világ közvéleményének szemében a „bolsevizmus fő fészkének” számított, s a vezetői által képviselt társadalmi eszmerendszer gyökeresen szemben állt a nyilas politikai ideológiával?

Mindezek a kérdések annál is inkább elgondolkodtatnak bennünket, hogy a Horthy-korszak egészében a szovjet fővárosban szolgálatot teljesítő magyar diplomatákon kívül – a különféle kereskedelmi delegációk tagjait nem számítva – parlamenti képviselőként Rátz Kálmán volt az egyetlen magyar politikus (ha úgy tetszik, hivatalos személy), aki eljutott a Szovjetunióba, és ott gazdasági és kulturális kérdésekről tárgyalt" - áll a cikkben.

Rátz Kálmán 1888-ban született Komáromban. Elemi iskolai tanulmányai után katonai pályára lépett, és a nagytekintélyű Ludovika Akadémián avatták tiszté. Az első világháború kitörését követően az egyik honvéd huszárezred tisztjeként vezényelték a keleti frontra, ahol többször is megsebesült, majd orosz fogságba esett. Azt nem lehet tudni pontosan, hogy mikor esett fogságba, az mindenesetre biztos, hogy már 1916-ból ismeretes olyan fénykép, amely a tomszki hadifogoly-táborban készült róla fogolytársaival együtt.

A fogolytáborból 1917 novemberében vagy decemberében több bajtársával együtt megszökött, akikkel hosszú szibériai menekülőút után az akkor még orosz fennhatóság alatt lévő Finnország és Svédország határán keresztül próbálkozott hazajutni. Itt azonban elfogták őket, s visszairányították Szentpétervárra, ahonnan csak valamikor 1918 első felében tudtak ismét megszökni. Rátz Kálmán valószínűleg még az első világháború ideje alatt jutott vissza Magyarországra, ahol az őszirózsás forradalom kirobbanása után rögtön bekapcsolódott az ellenforradalmi mozgalmakba, egyik alapítója és szervezője volt a Magyar Országos Véderő Egyesületnek (MOVE). 1919. február 13-án letartóztatták, s a fogházból csak a Tanácsköztársaság bukása után szabadult ki.

Az 1920-as években tevékenyen részt vett az irredenta mozgalmakban, de az 1930-as évek legelején szembefordult a kormánnyal, s különféle baloldali körökkel, újságírókkal, tudósokkal és művészekkel (például Madzsar József, Hollós Korvin Lajos, Agárdi Ferenc, József Attila stb.) is kapcsolatot létesített2. 1935-ben azonban már a Gömbös Gyula miniszterelnök nevével fémjelzett kormánypárt, a Nemzeti Egység Pártja (NEP) programjával lett parlamenti képviselő. Az 1930-as évek második felében ismét eltávolodott a kormánypárttól, s 1939-ben a Nyilaskeresztes Párt színeiben jutott parlamenti mandátumhoz.

A politikai pályafutása során újabb éles fordulatot jelentett, hogy szembekerült a nyilas mozgalom meghatározó személyiségével, Szálasi Ferenccel, ezért 1941-ben kilépett a pártból. Félhivatalos kormánytámogatással Független Magyar Szocialista Párt néven egy nyilas ellenpártot is alapított. Életének későbbi alakulásáról még annyit érdemes megemlíteni, hogy a háború idején fokozatosan németellenes irányba fordult, ezért 1944-ben a Magyarországot megszálló németek letartóztatták, és Mauthausenbe hurcolták. Kiszabadulása után visszatért Magyarországra, ahonnan azonban 1948-ban emigrálni kényszerült. 1951-ben Svájcban halt meg.

Az életrajzából mindenek előtt az orosz fogságban eltöltött éveit kell kiemelni, ugyanis későbbi publikációs tevékenysége, s az általa Oroszországról írt könyvek sokasága is azt igazolja, hogy hadifogságának emléke végigkísérte egész életét. Az Oroszországban a hadifogsága idején, majd az 1917. évi októberi forradalom utáni zűrzavaros polgárháborús időkben tapasztalt borzalmak miatt, akármelyik politikai ideológia is határozta meg a gondolkodását és társadalomszemléletét, a Szovjetuniót és a szovjet rezsimet mindig is reálisan és pragmatikusan közelítette meg. Folyamatosan igyekezett elmélyíteni az orosz történelemmel és a Szovjetunió belpolitikai viszonyaival és külpolitikájával kapcsolatos ismereteit, nem lehetett tehát véletlen, hogy később a nyilas párton belül „orosz szakértőnek” tartották, igaz, ehhez ő maga is hozzájárult, hiszen mindvégig ekként aposztrofálta saját közírói tevékenységét.

Az ArchívNeten bemutatott források szerint szovjet vendéglátói előtt Rátz azzal is büszkélkedett, hogy a polgárháború idején a vörösök oldalán harcolt a cseh légió ellen. A cseh légió történetéről írt művében többször is utal arra, hogy a magyar nemzetiségű hadifoglyokból több önálló zászlóalj is alakult, s körülbelül 30 ezer magyar hadifogoly küzdött a Vörös Hadsereg kötelékében. A magyar hadifoglyok többsége azonban nem ideológiai meggyőződésből csatlakozott a vörösökhöz, hanem azért, mert az Antant oroszországi politikájának eszközeként használt cseh légió, a magyar és német nemzetiségű foglyok hazaözönlését megakadályozandó, fegyvertelen és védtelen magyar foglyok ezreit gyilkolta meg. A magyar katonák tehát a csehek ellenében, valamiféle védelmet remélve tömörültek a Vörös Hadsereg soraiba.

A jelenlegi szakirodalom adatai szerint Rátz Kálmán és társai már 1917 végén elmenekültek Tomszkból, majd Leningrádban internálták őket, tehát egyelőre nem állapítható meg, hogy mire 1918 tavaszára-nyarára Szibériában és Turkesztánban a cseh légió és a Vörös Hadsereg csapatai közötti összecsapások kicsúcsosodtak, valóban harcolhatott-e a vörösök oldalán. Az mindenesetre biztos, hogy a harcok lefolyását rendkívül precízen és nagy részletességgel és átéléssel ismerteti említett művében. Azt kell tehát mondanunk, hogy Rátz 1941 tavaszán nem egy „hétköznapi” nyilas politikusként, s nem is egy, a Szovjetunióról csak felszínes ismeretekkel rendelkező „átlagpolitikusként” utazott szovjet földre, hanem olyan parlamenti képviselőként, aki egyéni tapasztalatai és önképzése folytán alapos ismeretei voltak a szovjet rendszerről, és tisztában volt a Szovjetunióban uralkodó viszonyokkal.

Azt nem lehet egyértelműemn megállapítani, hogy 1941-ben pontosan mikor lépett ki a nyilas pártból, de Seres és Renfer nem tartják kizártnak, hogy ez már moszkvai útja előtt megtörtént, s az útjához nyújtott visszafogott kormányzati támogatást is éppen az új, bizalmas kormányzati hátszelet élvező szélsőjobboldali pártalakulat létrehozásának köszönheti. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a Szovjetunió 1939. augusztus 23-tól a magyarországi nyilas mozgalom legfőbb külpolitikai támaszának számító náci Németország szövetségesének minősült. A magyarországi nyilas sajtóban, s annak legfőbb orgánumában, a Magyarságban, ettől az időponttól kezdve a szovjet államot elítélő cikkeket felváltották a Szovjetunióval szemben visszafogott, a szovjet külpolitika törekvéseit megértő, ill. a szovjet rezsim és a náci rendszer állameszményének azonos elemeit kidomborító tudósítások. Nyilvánvalóan a német külpolitika döntésének helyességét a nyilas vezetőknek sem lehetett megkérdőjelezniük, s azt meg kellett magyarázniuk a társadalmi bázisuknak is.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mi is volt Rátz Kálmán szovjetunióbeli útjának konkrét célja, akkor a forrásokat olvasva az kristályosodik ki számunkra, hogy leginkább az általa képviselt vállalatok importigényeit szerette volna érvényre juttatni, s kereskedelmi üzleteket kívánt kötni különféle ércek és színesfémek magyarországi behozatalára. Egyúttal sejthető az is, hogy Rátz Kálmán valójában egy olyan önjelölt parlamenti képviselő volt, aki politikai pozícióját fel kívánta használni a Magyarország és a Szovjetunió közötti, általa elégtelennek ítélt kapcsolatok elmélyítésére. A források azonban arra is egyértelműen utalnak, hogy sem a magyar diplomáciai apparátus, sem a szovjet gazdasági és kulturális szakemberek nem tartották partnernek őt, a magyar diplomaták kellemetlennek ítélték a jelenlétét, és burkoltan igyekeztek ellehetetleníteni moszkvai ténykedését, a szovjet vezetők pedig nem kívántak vele nagy horderejű kérdésekről tárgyalni, sőt, inkább elzárkóztak a támogatásától vagy az igényeinek kielégítésétől.

Mindez Rátz vízumának kiadása körüli bonyodalmakból is érezhető. A vízumon ugyanis a budapesti szovjet konzulátus – szándékosan vagy véletlenül – tévesen regisztrálta a határátlépési pont helyszínét, és Volóc–Lavocsnye határállomások helyett más földrajzi pontot jelölt meg, ezért a szovjet határőrök nem engedték belépni a Szovjetunió területére.

A források és Rátz beszámolója az ArchívNeten