Etnogenezis és államalapítás - avagy ki volt itt előbb?
2009. május 24. 10:33 Zahorán Csaba
A vizsgált magyar és román tankönyvek közötti egyik legfőbb eltérés épp az eredet és az államalapítás körüli kérdésekben mutatkozik meg. A román etnogenezis, valamint a magyar honfoglalás - pontosabban Erdély meghódítása - különböző módon kerül bemutatásra az egyes elbeszélésekben, amelyek tehát már itt elválnak egymástól. Igaz, a kettéválás nem teljes, vannak találkozási pontok is.
Mindhárom elemzett román tankönyv - összhangban a román historiográfia mainstreamjével (és a román köztudattal) - a dákoromán kontinuitás téziséből indul ki. Ennek egyik pillére, hogy a román nép a (géta-) dák őslakosok és a római hódítók keveredéséből alakult ki (dák-római szintézis), többek között a mai Erdély területén. A másik pillér a folytonosság, vagyis hogy a római légiók kivonása után jelentős romanizált lakosság maradt a kiürített provinciában, amely a népvándorlások ellenére is megőrizte újlatin jellegét, és amelyből fokozatosan kialakult a keresztény román nép . A Humanitas és a Petrion könyvei ismertetik a romanizáció egyes stádiumait is - a római hódítás előtti szakaszt, a római provincia fennállásának idejét, ill. a katonai kiürítést követő időszakot.
Ezzel szemben a magyar tankönyvek - a magyar történetírásban bevett álláspontra alapozva - nem fogadják el a dákoromán kontinuitás elméletét, és a románok későbbi, a Balkánról történő bevándorlásáról írnak. Így a honfoglalás időszakában, illetve az azt követő első évszázadokban, nem is tudnak román népességről a Kárpát-medencében (csak avarokról, illetve szláv népekről a peremvidékeken, valamint "meglehetősen kis számú bolgár-szláv lakosságról" a bolgár uralom alatti Erdélyben ). A Gyapay-Ritoók-féle kötet a Római Birodalom történetét taglaló részben csak futólag említi Dacia római meghódítását, majd kiürítését; a kora középkori Kelet-Európa népeinek rövid bemutatásakor pedig szó sem esik (dáko-) románokról, még elmélet szintjén sem.
A Száray-féle könyv is csak röviden fejti ki az eseményeket, majd összegzi a következményeket: "...a provincia lakosságát rendben áttelepítette a Dunától délre. Dacia közel 170 éves római uralom után ismét a barbárok földje lett. A romanizált népesség elvándorolt, magára hagyott városai hamar megsemmisültek." Ugyanakkor a szerző megvizsgálja a történelmi vitát is, összefoglalva a magyar és a román történetírás közötti nézetkülönbséget, két szemelvénnyel illusztrálva a kérdést.
Ezen a ponton az egyes nemzeti narratívák keresztezik egymást. A román könyvek elég nagy teret szentelnek a problémakörnek és az azt övező vitának - a magyaroknál jóval nagyobbat. A Humanitas és a Petrion kiadványa kitér a kérdés historiográfiájára is, és a kontinuitást alátámasztó vélemények mellett ismertetik az azzal ellentétes elméleteket is (Roesler immigrációs elmélete), szemelvények kíséretében. Míg az előbbi szól a történelmi mítoszokról, és egy idézetet is közöl Lucian Boiától, aki szerint a kontinuitás és az etnogenezis kérdése körüli "nemzeti megszállottság" épp a román nép kezdeteit övező homály kifejeződése, az utóbbi tankönyv szerzői helyenként már-már görcsösnek tűnő igyekezettel bizonygatják a "román" álláspontot. A Petrion kötetében kiemelik az ügy átpolitizáltságát is - hogy azért próbálták vitatni az erdélyi románság folytonosságát és őslakos voltát, hogy igazolják a terület fölötti magyar uralmat, ám "a történeti források sokfélesége világosan szemlélteti az immigrációs elmélet alaptalanságát."
Számos egyéb középkori forrás mellett mindhárom román szövegben fontos szerep jut Anonymus krónikájának, mint az erdélyi román elsőbbséget igazoló forrásnak. A tankönyvek ugyanis a krónikaíróra hivatkozva több kezdetleges államról és azok uralkodóiról számolnak be. A Humanitas kötete szól Menumorut, Glad és Gelu 10. század eleji román-szláv "fejedelemségeiről/ hercegségeiről" ("ducat"), hozzátéve, hogy Anonymus nem említi az első két "fejedelem/herceg" ("duce") nemzetiségét, ám Geluról azt mondja, hogy "egy bizonyos román (Blacus)", akinek az "alattvalói románok és szlávok (Blasii et Sclavi)".
A fejezetben viszonylag részletes képet kapunk a szóban forgó államalakulatok elleni magyar támadásokról; miután Tuhutum vereséget mér Gelura, saját államot szervez Erdélyben - függetlenül Árpád dinasztiájától - és az "őslakos" románok és szlávok is elfogadják uralkodójuknak. Tuhutum leszármazottját, Gyulát, később Szent István király győzi le. A Petrion kötete a Gesta Hungarorumban szereplő Glad, Gelu és Menumorut vajdasága mellett felhozza a Szent Gellért-legendában említett Gyla (Gyula) és Ahtum vajdaságát, majd röviden ismerteti az erdélyi magyar hódítást.
A Sigma tankönyve is Anonymusra hivatkozva írja, hogy a magyarok erdélyi bejövetelekor a területet románok, szlávok és bolgárok lakták, de inkább a nemzeti identitás és a kora középkori államalakulás sajátosságaival foglalkozik, és egy békülékeny hangvételű megjegyzést tesz a magyarok és románok évszázados békés együttéléséről.
A két magyar könyv tömörebben mutatja be a Duna-Tisza vidékétől keletre fekvő területek meghódítását, de a román könyvekből megismert államalakulatok említése nélkül. Pedig a magyar szerzők is gyakorlatilag ugyanazokat a forrásokat szólaltatják meg, mint a románok: a Gesta Hungarorumot, a Szent Gellért-legendát és Anonymus krónikáját. Míg a Szent-Gellért-legendából vett szemelvény a Tisza-Maros vidékén uralkodó Ajtonyról ír, az Anonymus krónikájából származó részlet Tétény és az erdélyi Gyalu küzdelmét írja le.
A Száray-féle kötet röviden összefoglalja az egyes nemzeti történetírásokban meglévő általános különbségeket is - kiemelve a forrásanyag kis számát és a források eltérő értelmezéseit, illetve a nemzeti-politikai vonatkozásokból adódó problémákat. A II. osztályos tankönyvben is visszatér a témára - Anonymus krónikája (Gesta Hungarorum) kapcsán utal arra, hogy a szerző művében saját kora viszonyait vetítette vissza a honfoglalás korábbi eseményeire.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
