Vezetővel a szkíta aranykincsek között
2009. május 13. 10:57
Szkíták Európában
Ukrajna területe is izgalmas leleteket rejt magában. Szergej V. Polin (Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia, Kijev) a Fejedelmi kurgánok az ukrán sztyeppén c. tanulmánya főként a temetkezéssel foglalkozik. Hérodotosz viszonylag részletes leírást közöl a szkíta uralkodó temetéséről. Az auktor által emlegetett Gerrhosz földje a kutatás szerint a Dnyeper folyó környékére tehető, és ezt feltételezéset a régészeti leletek is alátámasztják. A feltárások még a 19. század végén kezdődtek, a kutatások intenzitása a 20. század hatvanas éveiben, valamint a kilencvenes évek elején erősödött.
A Dontól a Dunáig szkíta halomsírok százait tárták fel, köztük fejedelmi kurgánokat is. A feltárások arra világítottak rá, hogy az ukrán sztyeppén az i.e. 7-6. században nem volt letelepedett szkíta lakosság, Szkítia kulturális, politikai, valamint katonai központja ebben a korszakban az Észak-Kaukázusban volt. A Fekete-tenger északi vidékén talált kurgánokat gyeptéglából készítették, a halmokban legfeljebb hét sír volt. A fejedelmi sírokra jellemző a lótemetkezés, mindegyik állat fel volt kantározva, valamint nyereggel és szíjdíszekkel látták el a maradványokat.
Jurij V. Boltrik és Jelena E. Fialko (mind a ketten az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének munkatársai) az Oguz fejedelmi kurgánt mutatják be tanulmányukban. A halom a Dnyeper és a Molocsnaja folyók között, a mai Nizsnie Serogozi település peremén magasodott. Az ásatásokat Veszelovszkij kezdte el, ő 1891 és 1894 között négy nyáron át kutatta a temetkezést. Igaz, hogy ő befejezettnek nyilvánította a kutatást, de 1901 őszén az esőzések kimostak egy folyosót (dromosz), ahonnan tömör aranyból készült lószerszámok kerültek a felszínre. Az 1979 és 1981 között végzett hitelesítő ásatások egy királynő, valamint testőreinek sírjára, négy lovas temetkezésre, egy központi sírhoz vezető rámpára, valamint egy körárokra és egy alépítmény maradványaira bukkantak. A leletek között nagy számban fordultak elő görög származású tárgyak: a kiváló minőségű ékszerek az eltemetett személy magas társadalmi rangját hangsúlyozzák.
Kirill Firszov és Denisz Zsuravljov (Állami Történeti Múzeum, Moszkva) Kul-Oba, Kozel és Akszjutenci leleteit elemzik. A kul-obai kurgánt 1830 szeptemberében véletlenül fedezték fel kőfejtést közben. A sírépítémény 4,3 x 4,0 m alapterületű, kb. 5 m magas faragott mészkőtömbökből állt. A fő temetkezési helyen egy 30-40 éves férfi feküdt. Kul-Oba megtalálásával új fejezet kezdődött a cári régészetben, az állam rendszeresen pénzt adott a feltárásokra, mivel célul tűzték ki a műkincsek beszerzését az Ermitázs számára. Az Al-Duna vidékének szkíta hatású presztízsleleteit George Trohani (Román Nemzeti Történeti Múzeum) mutatja be. Az i.e. 7-6. században a régiót a trákok lakták, az egymásra kölcsönösen ható etnikumok szétválasztása nagyon nehéz. Jellemző, hogy Hérodotosz a trákokat és Thuküdidész a szkítákat szinte azonos módon írta le. A leletek közül mindenképpen ki kell emelni a híres craiovai kincsleletet, amelyet 1917-ben vásároltak meg. Az eredetileg 77 ép tárgy és 13 töredék száma napjainkra 58-ra csökkent.
Kemenczei Tibor régész a Duna-Tisza vidékének szkíta jellegű emlékeit foglalta össze. A megtalált leletek főként a temetkezésekből származnak, a fejedelmi sírok mellékleteik gazdagságával tűnnek ki. A mezőkeresztes-zöldhalompusztai és a tápiószentmártoni híres aranyszarvasok mesterműveknek számítanak; az előbbit 1928-ban fedezték fel, a hátrafelé tekintő szarvasalakot aranylemezből alakították ki. A tárgy sajnos a megtaláláskor sérülést szenvedett, a középső részből egy darab elveszett. A tápiószentmártoni szarvas erősen stilizált, agancsa a háta fölött fut.
A két szarvas művészeti kapcsolataival Fettich Nándor foglalkozott: feltételezése szerint a remekművek a Fekete-tenger északi partján fekvő Olbia görög városának műhelyeiből származnak. A szarvasok díszpajzsok vagy tegezek veretei lehettek, ezeket a Tisza-vidék törzsi fejedelmei hatalmuk jeleként hordhatták. 1953-ban fedezték fel Ártándon azt a fejedelmi sírt, amely a korszak egyik legjelentősebb Tisza-vidéki temetkezésének bizonyult. A leletek között található bronz hüdriát (víztartó/hordó edény), amelyet az i.e. 7 század második felében egy spártai műhelyben készítettek. A Kárpát-medencében egyedülálló darab ajándékként vagy hadisarcként kerülhetett az Alföldre.
A páratlan vettersfeldei lelet történetét Manfred Nawroth mutatja be. Az aranytárgyakat véletlenül fedezte fel egy helyi földműves, amikor 1882 októberében árkot ásott. Az leletegyüttes – köztük a híres halformájú aranyverettel – végül a berlini Königliche Museen-be került. Már nem sokkal a megtalálást követően világossá vált, hogy a felfedező nem adta el az összes tárgyat, további darabokat pénzzé tett ékszerészeknek, akik többnyire beolvasztották azokat. Az i.e. 6. század végére és az 5. század elejére datált műtárgyak egyedülállóak egész Közép-Európában: azokat 18 karátos karátos arany-ezüst ötvözetből, és valószínűleg egy és ugyanazon műhelyben készítették. A legnagyobb figyelmet a vastag lemezből készült 41 cm hosszú és 608,5 g súlyú halformájú veret kapta. A régészek rekonstruálni tudták a lelőhelyet, amely 2001 óta ismét az érdeklődés középpontjába került. Egy hegyoldal lábánál fekvő területen gödröket, kőtapasztásokat és cölöplyukakat találtak.
Fodor István egy sokakat érdeklő kérdéssel zárja a kötetet: Rokonaink-e a szkíták? A máig élő Szkítia képet Anonymus alakította ki, felhasználva a korábbi művek történeti adatait. Ugyanakkor a Névtelen jó képzelőerővel rendelkezett, számos motívum így inkább neki köszönhető. A középkori szerzők a szkíták alatt a keleti pusztaságok nomádjait értették, így nem lehet azt mondani, hogy a magyarok őseinek nem volt köze a szkítákhoz, pontosabban a szkíták örökségéhez. A keleti hagyomány meghatározó szerepet jelentett, a honfoglalók ezt a színpompás keleti műveltséget hozták magukkal. Elég csak a szarvas tiszteletére gondolnunk, jelentősége mind a szkíták, mind az ősmagyarság körében kimutatható. A magyarság ősi időkbe visszanyúló eredetmondáját Kézai Simon jegyezte le 1282–1285 között írott krónikájában.
A kötet segítségével pontos képet alkothatunk a szkíták gazdagságáról, az eurázsiai sztyeppék népeire gyakorolt hatásáról. Egyértelmű az is, hogy a nemzetközi összefogással megvalósuló nagyszabású ásatások páratlan műremekkel gazdagították a múzeumokat, és a kiállítások révén a látogatókat is. Külön érdemes kiemelni a vezető kialakítását, a jól válogatott képeknek, a magyarázó térképeknek, és az ízléses tipográfiának köszönhetően valóban betölti eredeti funkcióját. A tanulmányok végén az érdeklődők a további szakirodalomról tájékozódhatnak. Az oroszul tudók természetesen előnyt élveznek.
Szkíta aranykincsek. Időszaki kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban. Szerk.: Fodor István – Kulcsár Valéria. Budapest, 2009. Magyar Nemzeti Múzeum, 132 oldal 2400 Ft.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
