Tanácskozás egy elhibázott konferencia árnyékában
2009. április 2. 12:33
Jelenleg is a G-20-as csúcstól hangos a média: a legnagyobb országok vezetőinek tanácskozása kapcsán nem csak az ott elfogyasztandó menü részleteiről, de a résztvevők golyóálló öltönyeiről is szinte mindent tudhatunk. Arról azonban kevés szó esik, hogy hasonló gazdasági helyzetben egyszer már összegyűltek a világ vezetői Londonban, ám az akkori tanácskozás kudarcára senki sem szeretne emlékezni.
1933. június 12-én a világ vezető gazdasági- és kormányzati tisztviselői közül több mint ezren siettek a londoni Földrajzi Múzeumba, hogy ott meghallgassák V. György köszöntőjét (amelynek élő rádiós közvetítése akkor az események fényét is emelte), aki beszédében örömmel üdvözölte a világot a pénzügyi válságtól megmentő szakértőket.
A Világgazdasági Konferencia azonban alig hat héttel később teljes kudarcba fulladt: a résztvevők egy komolyabb megegyezések nélküli, kölcsönös vádakkal, és mások hibáztatásával teli tanácskozást tudhattak maguk mögött. Mindez talán egyfajta rémítő előkép is lehet a ma összeülő G-20-as tanácskozásnak is, amely az egykori Földrajzi Múzeumtól alig pár kilométerre, a Természettudományi Múzeum konferenciaközpontjában kapott helyet.
Persze vannak éles különbségek: sem a Szovjetunió, sem a náci Németország nem létezik már, és az akkori, főként első világháborús békeszerződések hajtotta sérelmek többségét mára sikerült rendezni, és azok csupán a történelemkönyvekben léteznek. A gazdasági szakértők ezen felül ma már tisztában vannak az akkori világválság okaival, és azzal is, hogy a korabeli pénzügyi szemlélet miként rontott a gazdasági helyzeten.
Patricia Clavin, az Oxfordi Egyetem történésze szerint sokat tanulhatunk az akkor történtekből, és abból, hogy miként romolhat el, és járhat katasztrofális következményekkel egy jónak induló találkozó. Az összekülönbözések ugyanis nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország különböző megoldási utakat keresett, és ahhoz is, hogy Németország és Japán fegyverkezésbe kezdett ellenük. Szerinte persze a németek már a tanácskozás során sikeresen kijátszották az angol és amerikai felet egymás ellen, amiből a nagyközönség nem sokat tudott, hiszen a megbeszélések a nyilvánosság kizárásával folytak.
Az igazi probléma azonban abban rejlett, hogy az egyes országok megjelent képviselői a szónoklatokkal szemben nem voltak hajlandóak feladni saját országuk gazdasági elképzeléseit, és közös utat keresni. Az angolok például leértékelték a fontot, míg a franciák nem voltak hajlandóak eltávolodni az aranyalapú franktól.
Mindez előre vetítette a tanácskozás kudarcát is, hiszen a kezdeti lelkesedés után Roosevelt igencsak hamar elvesztette a türelmét, mert szerinte az európaiak nem voltak képesek nagyobb távlatokban gondolkodni. Nyaralásáról küldött táviratában a szerinte elhibázott valuta-megállapodást az „úgynevezett nemzetközi bankárok régi fétisének” bélyegezte, és ezzel pedig mintegy vége is lett a válság nemzetközi megoldási kísérletének.
A résztvevő államok többsége felháborodva fogadta a táviratot, és szerintük az tehetett a kudarcról. A brit kincstár feje, a későbbi miniszterelnök, Neville Chamberlain is ezt tette felelősség a bukásért. Az országok így visszatértek protekcionista gazdaságpolitikájukhoz, és mindenki a maga módján próbált reagálni a krízisre, és végül ez vezetett a második világháborúhoz is.
A történészek ma egyetértenek abban, hogy a konferencia talán segíthetett volna újraindítani a világkereskedelmet, ennek kudarcáért azonban egyáltalán nem Roosevelt a hibás. A megbeszélés hatásai azonban később is érezhetők voltak: a tanácskozás fiatal résztvevői később 1944-ben, Bretton Woods-ban már tapasztalt gazdasági szakemberekként elsőként a nemzetközi együttműködés fontosságában állapodtak meg, és készítették elő a Világbank és az IMF szerepét. Gyakorlatilag az 1933-ban kidolgozott elméletet ültették át a gyakorlatba - állítja a történész.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
