A titokban ünnepelt március 15-ék története
2009. március 14. 10:23 M. Lovas Krisztina
Szervezkedő pestiek
1861 őszétől az 1867-es kiegyezés megkötéséig megint egy, az alkotmányos önrendelkezéstől megfosztott átmeneti korszak köszöntött az országra, melyben a forradalomra való emlékezés ismét tiltva volt. Ennek ellenére Rozsnyóban 1862. március 15-én, a helyi katolikus és evangélikus iskola tanulóinak buzdítására a város ablakait (a püspök és a kanonokok lakásait kivéve) mind kivilágították.
A pesti fiatalok még messzebb merészkedtek. Március 15-én, az 1860. évi tűntetéshez hasonlóan, ismét kivonultak a Kerepesi temetőbe. A rendőrségi jelentés szerint a pesti egyetem épülete előtt délután fél ötkor néhány diák gyülekezett, majd a temető felé indultak. Útközben mintegy 200 főre növekedett a csoport létszáma. A két évvel azelőtti tűntetés áldozatának, Forinyák Gézának a sírjánál egy fiatalember mondott beszédet: „vegyetek példát, e honnak egy védőjét vesztettétek itt, aki érte vérével áldozott”.
A szózat eléneklése után Rábesz Ferenc sírjához mentek. Ez a pesti iparosmester az 1860-as októberi diploma kibocsátását követő, október 23-i tűntetésen vesztette életét. Sírjára nemzetiszín szalaggal ékesített koszorút helyeztek, majd a himnuszt énekelték. Forinyák sírján lévő fakeresztre még a következő verset írták: „Meghalni a honért szép dolog, bár volna ezer oly ifjú, mint te, akkor volna szép hazánk boldog. Itt volt egy hű honleány, Nagy Betti." Worafka, pest-budai rendőrigazgató jelentésében még megemlíti, hogy a krisztinavárosi temetőben nyugvó honvédek sírjára ismeretlen kezek ezt írták: „Március 15. ünnepnap! Még el fog jönni, még el kell jönni!”. A Józsefvárosi temetőben pedig, az 1853 márciusában kivégzett Noszlopy Gáspár, Jubál Károly és Sárközy Soma sírjára kormányellenes jelszavakat róttak.
Két évvel később az 1864. márc. 15-i megemlékezések hátterében az un. Almásy-Nedeczky féle titkos ellenállási mozgalom állt. Az 1863-as lengyel felkelés kapcsán Nedeczky István volt honvédszázados, mellesleg Deák unokaöccse, Kossuth felhatalmazásával titkos fegyveres szervezkedésbe kezdett Magyarország felszabadításának érdekében. Ehhez a mozgalomhoz csatlakozott 1864 tavaszán az ellenzéki érzelmű magyar főurak Almásy Pál vezette kisebb csoportja is. A szervezkedésbe besúgóként beépült Asbóth Lajos, volt honvédezredes, akinek jelentései nyomán az osztrák hatóságok az ellenállási mozgalom vezetőit éppen a március 15-i eseményeket követő reggel tartóztatták le.
Még elfogatása előtt Nedeczky szervezkedésének tudható be, hogy március 13-án, a bécsi forradalom évfordulóján Pest belvárosában kisebb utcai tűntetés zajlott. Jókai lapja „A hon” a „Sürgönyre” való hivatkozással adta tudtul, hogy vasárnap este 7-8 óra között a Hatvani utca sarkánál, a Zrínyi kávéház előtti téren, kisebb, főként kézműves fiatalokból álló csoport verődött össze, akik Garibaldit és Kossuthot éltető kiáltásokkal vonultak végig a környező utcákon.
Az arra járókat mind hasonló éljenzésekre buzdították, majd az egyik házba berontván, egy házmestert, aki vonakodott csatlakozni a felkiáltásokhoz, több késszúrással megsebesítettek. Nem sokkal ezután a csoportosulás szétoszlott még mielőtt a rendőrség közbeavatkozhatott volna. Két nap múlva, a pesti forradalom emléknapján pedig a budai népszínházban néhány fiatalember, szintén a Nedeczky-féle szervezkedés keretében, a karzatról a Rákóczi induló és a Kossuth nóta eljátszását követelte, majd a közönséget „Éljen március 15!” Éljen Kossuth Lajos!” „Éljen 49!” felkiáltásokkal igyekeztek hazafias lelkesedésre buzdítani. A fiatalokat ezután a rendőrség távolította el a helyszínről.
Kézenfekvőnek tűnhet, hogy 1867-ben az első szabad március 15-ét lelkes ünneplés kísérje. Ám ez nem így történt. A forradalom emléknapja, melyről a kormánypárti sajtó még említést sem tett, az uralkodóval való kibékülés jegyében zajlott. Március 14-én este 3000 fáklyás vonult nemzeti színű zászlókkal a budai várba Ferenc József tiszteletére. A résztvevők az uralkodót, valamint az éppen aznap esküt tevő, új magyar kormány tagjait éltették és az alkotmány helyreállítását ünnepelték. Az örömmámort csak az emigrációban élő Kossuth lapja, a Negyvenkilencz szemlélte kétségbeesetten. „A magyar népnek annyi áltatási por szóratott szemébe, míg végre gyermeteg jóhiszeműséggel elhitte, hogy oka van örülni. És örülget; meggyújtja mécseseit és ünnepel. Hanem ha már ünnepelni akartok, nem mondja e nektek a kegyelet, nem mondja a nemzeti szemérem, hogy a mécsesek, miket ablakaitokba raktok: rablás elvérzett magyarjaink sírjairól?”
A dualizmus ugyan meghozta a politikai és gazdasági kiegyezést, ám a lelki megbékélés nem ment ilyen egyszerűen. A forradalomra és a szabadságharcra való emlékezés ugyanazon a közjogi alapon tört ketté, mint a dualista államberendezkedés megítéléséhez fűződő viszony. Az 1867 nyarán magyar királlyá koronázott Ferenc József érzékenysége – kinek amúgy felelőssége nem vitatható az 1849-50-es évek megtorlásában – nem viselte el az 1848-as hősökre, vértanúkra való nyílt emlékezést. Bár a dualizmus alatt az 1848-as tartalmú megemlékezéseket nem tiltották ugyan, de ennek az ellentmondásos helyzetnek köszönhető, hogy a hivatalos Magyarország képviselői csak magánemberként jelenhettek meg Batthyány 1870-es, illetve Kossuth 1894-es temetésén.
Ennek az ambivalens érzelmi viszonyulásnak a feloldására született az a kényszeredett ötlet is, hogy 1848 ötvenedik évfordulóján március 15-e helyett, az uralkodó számára is elfogadható április 11-ét, azaz az 1848-as áprilisi törvények szentesítésének emléknapját tegyék meg hivatalos nemzeti ünneppé.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
