Ma is töretlen Rosa Luxemburg kultusza
2009. január 20. 08:51 Spiegel Online
A végzetes forradalom
1919 januárjában a forradalmak újabb hulláma árasztotta el az országot, Luxemburg és Liebknecht pedig a Vörös Zászló című lapjukban azonnal lépésre szólítottak fel. Ezt a német történelemnek a mai napig egyik legellentmondásosabb eseménye követte: a hatalmát féltő SPD a szélsőjobboldali Freikorps-hoz fordult segítségért, hogy azok tapossák el a hatalmukat veszélyeztető forradalmat. Január 15-én Rosa és Karl fogságba került, és az Eden luxusszállóba vitték őket, ahol mindkettejüket megkínozták. Nem sokkal később külön-külön a közeli Tiergarten partba szállították a kommunistákat, ahol mindkettejüket kivégezték. Liebknechett a helyi hullaházba szállították, míg Luxemburg holttestét a Landwehr csatornába dobták.
Támadnak a spartakisták
A nő teste csak öt hónappal később került elő, majd maradványait nem sokkal később a Friedrichsfelde temetőben hantolták el. A sír a kommunista időszakban vált hivatalos emlékhellyé: a gyilkosság napja előtti vasárnap minden évben ünnepélyes felvonulásokat és koszorúzásokat tartottak a helyszínen. Ez azonban igencsak ellentmondásos: míg nyíltan „Rosánk és Karlunk” kultuszát hirdették, addig a valóságban kitörölték őket az emlékezetből. Halálukon túl ugyanis az egykori kommunista rezsimnek nem volt szüksége, hogy politikusként emlékezzen a mozgalom mártírjaira. Rosa szabadságról vallott gondolatai ("a szabadság a másként gondolkodók szabadsága") nem igazán illettek volna a kelet-német rezsim állami kánonjába, ráadásul a nőnek az orosz forradalomról írt műve igencsak kritikus hangot ütött meg mind Leninnel, mind a bolsevikokkal szemben.
Heinrich August Winkler, a berlini Humboldt Egyetem történésze azonban másként látja Luxemburg tevékenységét. Szerinte Rosa nem vallott idealista elveket, és valójában csak azok szabadságát támogatta volna, akik osztoztak volna forradalmi szocialista hevületében. A Deutsche Welle rádiónak a múlt héten adott interjúban Winkler arra is emlékeztetett, hogy bár kezdetben egyfajta szocialista pluralizmust, avagy többpártrendszert hoztak volna létre, ez azonban végül pontosan ugyanazt a fejlődési utat követte volna, mint a szovjet-modell.
Luxemburg mítoszát azonban ez nem érinti, és a nő egyre több helyen tesz szert Che Guevaráéhoz hasonló népszerűségre. Németországban, ahol sokszor már a marxizmus újbóli reneszánszáról is beszélnek, szintén küszöbön áll Rosa kultusza: a múlt héten tízezrek emlékeztek a mártírhalált halt forradalmárokra a berlini temetőben, és meglepő módon ott nem csak idősebb baloldaliak, hanem fiatalok tömegei is megjelentek.
A kutatók szerint ha felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha Luxemburg és Liebknecht nem hal meg azon a fagyos januári éjszakán, nem lehet egyértelmű választ adni. Lehetett volna bármilyen lehetőségük, hogy más utat járjanak be, mint Lenin, illetve Sztálin? Lehetett volna bármilyen lehetősége egy egyesült baloldalnak, hogy megállítsa a nácik hatalomra kerülését? Schütrumpf szerint a kérdések a történelmietlenségen túl sem válaszolhatók meg, hiszen radikalizmusuk, és más elképzeléseik miatt előbb utóbb úgyis kidobták volna őket az SPD-ből. Ezen felül az 1919-es forradalommal Luxemburg megpecsételte sorsát, amit az is mutat, hogy korábbi pártja saját ősellenségeit kérte fel likvidálására. A tragédia súlya azonban mindégig megmaradt, és Isaac Deutscher történész szerint „a merénylet a Hohenzollern Németország utolsó, míg a náci Németország első győzelme volt”.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
