A sárkány lovagjai

2008. december 12. 11:41

A lovagrendek eredete a Szentföldért folytatott küzdelem idejére vezethető vissza: a 11–12. század fordulóján erősen központosított egyházi lovagrendeket alapítottak, a legismertebbek közé a templomosok és a johanniták, illetve a 12. század végén létrehozott Német Lovagrend tartoztak. A tagok a Szentföldön elfoglalt területek mellett az oda érkező zarándokokat védelmezték, ápolták a betegeket, és lehetőségeikhez mérten foglyokat váltottak ki. A lovagok szerzetesi fogadalmat tettek, ugyanakkor a harcokból is tevékenyen kivették a részüket. A Közel-Keleten kívül az Ibériai-félszigeten is létrejöttek hasonló társaságok, akik célul tűzték ki a mórok elleni harcot, és az igaz hit védelmét. A királyok felkarolták ezeket a társaságokat, mivel a keresztes háborúk miatt a lovagrend intézménye komoly válságba került.

A legkorábbi uralkodói lovagrend megalapítása Károly Róbert magyar király nevéhez köthető. A Szent György társaságot 1326. április 24-én hozta létre, ekkor foglaltatta írásba az uralkodó a rend statútumait. Egyes elképzelések szerint a szervezet működésének kezdetei már korábbra is visszavezethetők, mindenesetre szoros összefüggésben állt az Anjou király konszolidációs tevékenységével. A szabályzat világosan megfogalmazta a tagok kötelezettségeit, a legfontosabb az uralkodó védelme, illetve az eretnekek elleni küzdelem volt. Az artikulusok nagy hangsúlyt fektettek a „közösségi” szellemre: a társaknak minden körülmények között segíteniük kellett egymást, és száműzniük kellett a viszálykodásnak még a csíráját is. A rendtagok csuklyás, térdig érő, fekete köpenyt viseltek, mellrészen a „Valósággal igaz vagyok e testvéri társaság iránt” jelmondattal. Az uralkodó minden bizonnyal az volt a célja, hogy egységbe forrassza a korszak politikai elitjét. Sajnos a Szent György-társaság (régebbi szóhasználatban testvérület) valós működéséről semmit nem tudunk.

A 14. században sorra alakultak a különböző uralkodói alapítású lovagrendek. Egy-kettő létrehozásában a magyar is mintául szolgálhatott, azonban a távolabbi területekre ez a hatás már nem érhetett el. XI. Alfonz, Kasztília és León királya 1330-ban hívta életre a Pólyarendet, amelyet az angliai Térdszalagrend követett. A tagok a Kerekasztal lovagi közösségét kívánták új életre kelteni. III. Habsburg Albert osztrák herceg is próbálkozott egy lovagrend alapításával, de a Copfrend kevéssé élte túl az 1395-ben meghalt férfiút. A Luxemburgok dinasztiája sem kívánt lemaradni: a hagyomány szerint IV. Károly 1355-ban hozta létre a Csat-társaságot, amelyet 26 tag alkotott. Utóda, Vencel is megszervezte a maga Kendőrendjét, de az ezzel kapcsolatos források kevés információt árulnak el a működéséről.

Az 1408. december 12-én létrehozott Sárkányrenddel Zsigmond hasonló célokat kívánt elérni, mint más uralkodói rendek alapítói. Saját helyzetét kívánta megerősíteni, úrrá akart lenni a politikai széthúzáson, az uralma konszolidációjában kulcsszerepet játszó bárókat így kívánta magához kötni. A rend kezdetben 24 tagot számolt, ebbe beletartozott a király, és hitvese, Cillei Borbála is. A rendtagok az „ős sárkány követői”, akik a pogány ellenség, a szakadárok, valamint a király országainak veszedelmére törő más nemzetek elpusztítására, és hit védelmére esküdtek fel.

Ezt jelezte, hogy patrónusul Szent Györgyöt, a katonaszentet választották. Az oklevél a sárkányjelvényt is leírta: „... jeléül és jelképéül, a körré görbült sárkány jelét, vagyis képét, amint farkát nyaka köré tekeri, és háta közepén hosszában feje és orra elejétől farka végéig fel van hasítva, s a vére vesztése miatt fehér és vértelen hasíték belső széle mentén hosszában elhelyezett vörös keresztet visel, hasonlót ahhoz, amilyen vörös keresztet fehér mezőben magának a dicső György vértanúnak zászlaja alatt vitézkedők szoktak viselni.”

A rendjelvény viselési módját a képi források alapján sikerült rekonstruálni. A Sárkányrendnek nem volt nyakba akasztható lánca, vagy gallérszerű jelvénye, hanem egy a két vállnál felerősített, fonott zsinórra fűzve hordták, mindig a bal oldalon. Az uralkodó személyesen is hordta a jelvényt, ezt a különböző portrék mellett a nagyváradi sírjában talált, zománcos sárkányékszer bizonyítja. A korabeli ábrázolások többsége heraldikai elemként jelenítette meg a sárkányjelvényt. A Kárpát-medencén kívül Ausztria, Szlovénia, Németország, Svájc, Lengyelország, Olaszország területén találhatók ilyen jellegű emlékek.

Az elterjedés összefüggésben állt a rend népszerűségével: rövid idő alatt igen előkelő tagokkal bővült az eredeti 24-es létszám. Zsigmond tudatosan formálta a Sárkányrendet a diplomácia eszközévé. Már 1409. február 16-án, tehát nem sokkal az alapítás után Sopronban Vas Ernő és V. Albert hercegek vezetésével 23 stájer és osztrák főúr csatlakozott a rendhez. Ugyanebben az évben a tagok közé emelték Hervoja bosnyák vajdát, Zsigmond itáliai tartózkodásai (1411-1412, 1433) során pedig számos itáliai előkelőt. 1431-ben Vlad, akkor még havasalföldi trónkövetelő lett tag, akinek „Dracul” mellékneve a rendszeresen viselt jelvényre utalhatott. 1416-ban Zsigmond Ferdinánd aragón királyt és fiait, valamint 30 aragón nemest, majd V. Henrik angol királyt, 1419-ben Erik dánt királyt fogadta a rend tagjai közé. 1429-ben kelet felé nyitott, Jagelló Ulászló és Vitold litván nagyherceg kezdték követni az ős sárkányt. Zsigmond igyekezett a tagok közötti viszályt elsimítani, 1431-ben egy meisseni várgrófot és egy cseh nemest békített ki egymással – más rendtagok segítségével.

Zsigmond Sárkányrendje nem szűnt meg az uralkodó halával. Albert és Erzsébet, majd Mátyás és III. Frigyes is adományozott jelvényt, valószínűleg II. Ulászló is élt ezzel a lehetőséggel. Az 1480-as években megindulhatott a rendnek már egy, a királytól független, főnemesi társasággá való alakulása. A kezdeményezés élén valószínűleg a Báthori család állhatott.

Felhasznált irodalom: Lővei Pál: Uralkodói lovagrendek a középkorban, különös tekintettel Zsigmond Sárkányrendjére. In: Sigismundus. Rex et imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387-1437. Kiállítási katalógus. Szerk.: Takács Imre. Budapest, 2006. 251–263.