Szakrális tisztelet övezte a mézből készült tárgyakat
2008. június 12. 14:12
A méz különleges szerepe már az ókori kultúrákban is kimutatható. A keresztény világ a méhek termékét számos jelképpel azonosította, a mézzel foglalkozó mesterek szakrális és fogadalmi tárgyak sokaságát készítették el. Ezeket tekintette át S. Lackovits Emőke a Zalai Múzeum 2007-es kötetében.
A méz használata a 18. század első harmadáig csaknem kizárólagosnak volt mondható, a mézelő méh produktuma édesítőszerként, viaszként került alkalmazásra. A magyarság a méhészettel még a honfoglalás előtt megismerkedett, a méhészkedés gyakorlata a Kárpát-medencében is folytatódott. Az Árpád-korban elsősorban a kolostorok jelentették a méhészkedés központjait, a méz a jobbágyi tizedben is megjelent. A néprajzi kutatások alaposan körbejárták a népi méhészkedés történetét, a jobbágyi ajándékok komoly hányadát a méz tette ki. A paraszti háztartásokban pedig a 19. század végéig egyetlen édesítőszernek számított.
A Bibliában is számos helyen megfigyelhető a mézre való hivatkozás. Az Ószövetségben Isten szeretetének jelképeként és bizonyítékaként szerepelt. Isten szavának édességére utal a Zsoltárok Könyve: "Kijelentéseid édesek ínyemnek, számnak, méznél édesebbek". Ugyanakkor a méz az üdvösség jelképe, amely a messiási időre utal, amint ez Izajás prófétánál olvasható. A Bírák Könyve arról tanúskodik, hogy a méz képviselte az éltető eledelt, a Példabeszédek Könyvében a bölcsesség szimbólumaként jelent meg. A méhek pedig a szorgalom és áldás jelképeiként is felbukkannak.
A korai kereszténységben a méhkirálynőt Krisztus szimbólumának tekintették. A méhektől származó viasz magát Jézust jelentette. Az adventi időszakban fellobbanó gyertyák lángja Krisztus születésére emlékeztetett, a húsvéti gyertya fénye Isten fiának világosságára utalt. A gyertya, mivel önmagát fogyasztja, szintén Jézus halálára figyelmeztette az embereket. A méz jelképezte az ékesszólást, Szent Ambrust és Clairvaux-i Szent Bernátot méhkassal ábrázolták. Szent Ambrus szerint a méhkas maga az egyház, a méhek az egyház tagjaiként jelentek meg. A korai középkorban úgy gondolták, hogy a méhek szűzies életet éltek, ezért a méz szentelménynek számított. A templomba szánt gyertyákat méhviaszból készítették, a búcsúkban nagy szerepet kaptak a mézeskalács-figurák.
A mézeskalácsosok vagy mézesbábosok tevékenysége csak a 13. században vált céhes iparrá Európában, elsőként a német területeken. Magyarországon csak a 17. században alakultak meg a mézeskalácsosok céhei a Dunántúlon. A mesterség szoros kapcsolatot ápolt a kegyhelyekkel, az ezt űzők gyakran a búcsújáró helyek közelében telepedtek le. A mézesbábosok a lakóhelyüktől akár 80-100 km-re is elmentek áruikkal. Portékáik szakrális üzenetet hordoztak, a decemberben tartott karácsonyi vásárokon ők árusították a karácsonyfára aggatható mézeskalács figurákat. Mindig jelen voltak a templombúcsúk helyszínein, tőlük vásárolták meg a gyertyákat, a viaszból készült szobrokat és az ún. bábolvasót. Ez utóbbit a rózsafüzér mintájára kör alakú mézeskalács darabokból fűzték össze, a végére apró keresztet és szívet tettek. A kegytárgy még a református lakosok körében is népszerű volt.
A kegyhelyek másik keresett "mézes" készítménye a viaszgyertya volt, amelyből több fajtát állítottak elő. Kedvelték a kegyképpel ékesítetteket. Olykor tekercsbe öntötték őket, az esti és éjszakai ájtatosságokon ezekkel világítottak. Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén sokat tudtak eladni. Magyarpolányban a pápai mézeskalácsos az asszonyoknak sárga, a leányoknak fehér gyertyatekercseket adott el, amelyeket a pap megáldott. A gyertyák mellett fogadalmi tárgyakat (offerek) is árultak. Ezek különböző testrészeket (fél test, fej, belső szervek, szív, női szervek béka formájában, szem, fül) ábrázoltak, készítésüket szintén a mézesbábosok vállalták magukra öntőformák segítségével. A viaszfigurák fogadalmi vagy áldozati adományok voltak, a kegyképekhez helyezték el segítségkérés, hálaadás végett.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
