Rendbontástól tartottak az elfeledett nemzeti ünnepen
2008. április 11. 13:00 M. Lovas Krisztina
<
Ferenc József, mint Magyarország legalkotmányosabb uralkodója
|
Akinek a furcsa ünnepet |
Az országgyűlés ünnepi ülése után a képviselők impozáns, végtelennek tűnő díszes kocsisorban, az ünneplő pesti polgárság sorfalával övezve a budai várba hajtattak, ahol a trónteremben az uralkodóval való találkozás és ünnepi fogadás pontban egy órára volt kitűzve. Ferenc József megjelenését az alkalomhoz illő viharos éljenzés fogadta. Ezt követően Szilágyi Dezső, a képviselőház elnöke felolvasta az ünnepi feliratot, mely az áprilisi törvények jelentőségének hangsúlyozása után az 1848-as időkből azt a tanulságot vonta le, hogy nemzet és király boldogulását csak közös egyetértésük biztosíthatja. "A midőn e tudatban nemzetünk ama dicső korszakának és e korszak alkotóinak emlékét kegyelettel ünnepeljük, elfojthatatlanul tör ki keblünkből történeti hű ragaszkodásunk és hálánk érzete Felséged iránt, mint aki a jogfolytonosság alapjára állott és a nemzettel teljes egyetértésben törvényben jelölte meg fejlődésünknek útját."
Válaszában Ferenc József az eseményeket fontossági sorrendbe állítva azt hangsúlyozta, hogy miután a kiegyezés meghozta Ausztria és Magyarország között fennálló közös ügyek alkotmányos rendezését, és a Pragamatica Sanctio-ban lefektetett kölcsönös védelem szempontjai is teljesítésre kerültek, valóban az áprilisi törvények teremtették meg azt az alapot, melyen Magyarország újkori állami léte és szellemi fejlődése nyugszik. A beszéd végén a törvényhozók mind kalapjukat lengetve éljenezték a királyt. Délután a főváros ünnepi közgyűlésén Halmos János polgármester ünnepi beszédében Ferenc Józsefet Magyarország legalkotmányosabb uralkodójának nevezte. Szavait "Éljen a király! Éljen a királyné! Mindörökké éljen 1848!" felkiáltással zárta, melyet a közönség lelkes tapsa és éljenzése kísért. Eszerint a dualizmus hivatalos Magyarországának képviselőinél békében megfért egymás mellett Ferenc József és 1848.
Az április 11-i nemzeti ünnep látványos tömegdemonstrációját a kormány által szervezett esti fáklyás felvonulás biztosította. A háromezer fáklyavivőt a minisztériumokban köröztetett jelentkezési ívekkel toborozták össze. A résztvevők mind fekete kalapban és sötét polgári ruhában jelentek meg a gyülekezésre kijelölt belvárosi helyszíneken. Általában emelkedett hangulat uralkodott, csak itt ott hangzott fel egy két aggodalmas hang, hogy a szocialisták nem fogják-e megzavarni az ünnepséget. Némi rendzavarás azért így is történt. A belvárosi plébániatemplom tornyából a fáklyásmenetet indító kürtszó elhangzása után, néhány elszánt szocialista rázendített a Marseilleaise-re, de ez nem zavarta meg az impozáns menetet, mely a pesti nép érdeklődésétől övezve a korzón át, a Lánchídon keresztül a Dísz térre, majd a királyi palota udvarára vonult.
"A királyi palota teljes fényárban fogadta az érkezőket. ... Fönn a tizenegy ablakos fehérterem minden villamos lámpája égett, s a falak aranyos cifrasággal fénylettek az enyhe sugárban. A középső ablaknál vörös terítő volt vetve az erkély falára. Mikor mindnyájan elrendezkedtek, jelentést tettek a királynak, s pár perc múlva megjelent az erkélyen lovas tábornoki ruhában, csákóval a fején. A zászlókat háromszor meghajtották, s felzúgott ez: éljen a király! s hangzott szakadatlan lelkesedéssel. A fáklyákat fölemelték, kalapokkal integettek, mialatt a király jóságos arcán a meghatottság nyomával nézte a lelkes tömeget és katonásan tisztelgett." Ezután következett a zenés szerenád, melynek végén a dalárdák a himnuszt énekelték. Az ünnepség befejeztével az uralkodó búcsút intett és a fáklyavivők elvonultak. Másnap délután Ferenc József különvonattal visszautazott Bécsbe. Indulás előtt azonban, a Nyugati pályaudvar peronján, még egyszer odaszólt a főpolgármesternek: "A tegnapi est fényesen sikerült, nagyon meg vagyok elégedve."
Az első április 11-i nemzeti ünnep a korábbi feszültségek ellenére végül békésen lezajlott. A társadalom döntő többsége lojálisan viselkedett a dualista államberendezkedés és az uralkodó irányába. Csupán a szocialisták adtak hangot elégedetlenségüknek, de sokkal enyhébb mértékben, mint egy hónappal korábban március 15-e kapcsán. A márciusi ünnepnapon, nyilván mivel az mélyebben gyökerezett a társadalmi emlékezetben, hevesebben csaptak össze azok az indulatok, melyek során már kétségtelenül a dualizmus válságjelenségei törtek felszínre.
Azok a politikai és társadalmi körök, melyek március 15-ét részesítették előnyben, az áprilisi nemzeti ünnepen inkább távol maradtak az eseményektől. Mint láttuk, a függetlenségi ellenzéki képviselők nem jelentek meg az országgyűlés ünnepi ülésén, s nem mentek a várba az uralkodó elé hódoló tiszteletüket tenni. Az egyetemi ifjúság sem vett részt az április 11-i rendezvényeken, de ugyanakkor lojalitását biztosította a rendszer iránt azzal, hogy az Egyetemi Kör elnöke felhívásban ítélt el minden olyan tűntetést, mely a hivatalos ünnep megzavarására irányulna, s kérte a diákságot, hogy tartsa távol magát minden esetleges rendzavarástól, és inkább maradjon otthon e napon.
Mi lett végül e nagy lendülettel indult április 11-i nemzeti ünnep sorsa? Az ötvenedik évfordulót követően az áprilisi megemlékezések fokozatosan veszítettek jelentőségükből és erejükből. A sajtóban megjelenő hírek és a levéltári források vizsgálata során úgy tűnik, hogy 1848 ötvenedik évfordulója teremtette kényszerhelyzet mellett, 1898-ban az áprilisi törvények emlékezetét báró Bánffy Dezső, akkori miniszterelnök konok elhatározása emelte nemzeti ünneppé, s hatalmának elmúltával utódai a miniszterelnöki székben, már nem ragaszkodtak a kényszeredett ünnepnap erőszakos népszerűsítéséhez. Mivel a dualizmus rendszere megtűrte más emléknapok ünneplését is, érthető, hogy április 11-e háttérbe szorult a spontán nemzeti érzések által életre hívott, olykor nagy hagyományokkal bíró, egyéb 1848-as tartalmú emléknapok mögött.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
