Sokrétűség a kora újkori német-magyar perszonálunióban
2008. január 24. 14:00
Annak ellenére, hogy a Magyar Királyság és a Német-római Birodalom uralkodói 1558-tól 1806-ig majdnem mindig azonosak voltak, nem születtek a két ország kora újkori kapcsolatrendszerét tárgyaló munkák. Ezt a hiányt pótolja Pálffy Géza Történelmi Szemle 2007/3 számában megjelent tanulmánya, amelyben öt területen tekintette át a 16-17. századi viszonyokat.
A 15. században két uralkodó, Zsigmond és Habsburg Albert személyében már volt közös koronás fője a két országnak. I. Ferdinánd és utódai titulatúrájában az `Isten kegyelméből választott római császár, mindig felséges, és Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Ráma [Bosznia], Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia, Bulgária stb. királya [...]` felsorolás szerepelt, ami jól mutatja, hogy a 16. század közepétől a birodalom és az ország sorsa összekapcsolódott.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Magyar Királyság a Német-római Császársághoz tartozott volna. A különállás hangoztatása a kora újkorban is kimutatható, legfeljebb a politikai propaganda szintjén merült fel a betagozódás gondolata. Az ország a periférián terült el, ugyanakkor a mohácsi csata táján területe, lakossága és jövedelmei jelentősen meghaladták az osztrák és a cseh tartományokét.
A veszély jelentőségét voltaképpen a délnémet kereskedőcsaládok ismerték fel, akik konkrétan szembesültek az oszmán hódítás káros voltával. A rendek meggyőzésében komoly szerep jutott a különböző, a magyarországi várak állapotát rögzítő felméréseknek és térképeknek. Sokat nyomtak a latban a konstantinápolyi követek vészjósló jelentései is; ezek hatására a Birodalom folyamatos támogatást nyújtottak a magyar-horvát területek számára.
A 16. századi hadügyi forradalom magával hozta, hogy a magyar hadszíntéren is egyre nagyobb számban alkalmazták a jó minőségű tűzfegyvereket. A német birodalmi városok így remek piacot kaptak a török ellen harcoló Magyarországban. Az ellátásban főként Nürnberg és Augsburg jártak az élen, de érkeztek fegyverek Ulm, Innsbruck, Salzburg és Prága iparosaitól is.
Meglepőnek tűnik, de a Magyar Királyság továbbra is német területek éléskamrája maradt: a 16. század második felében évente 100 ezer szarvasmarhát és több tízezer juhot hajtottak ki. A fejedelmi városok háztartásainak asztalainál nem hiányozhatott a magyar faggyú, méz és a tokaji bor. A német nagykereskedők magyar városokban (Pozsony, Nagyszombat, Győr, Kassa) nyitottak képviseleteket.
Kőszegen alkalmazták az 1532-ben ratifikált első általános német bűntető törvénykönyvet, amikor viszont 1647-ben a település visszakerült Magyarországhoz, azonnal visszaállt a magyar jogrendszer. A perszonáluniónak köszönhetően honosodott meg a német eredetű grófi cím Magyarországon. A kezdeti bizalmatlanság után az első valódi gróf bethlenfalvi Thurzó György, a későbbi nádor lett 1606-ban.
A Magyar Királyság az udvari ceremóniákon is képviseltette magát, amint erre az utóbbi idők kutatásai ráirányították a figyelmet. A birodalmi gyűléseken és a császárkoronázásokon az országot a magyar herold mellett a nagyurak vezette, magyarosan felöltözött huszárcsapatok képviselték. Ez azonban nem jelentett állami reprezentációt, mivel Magyarország a Habsburg Birodalom része volt. Ezt jól mutatják a császárok temetési menetei. A Magyar Királyság felségjelvényei a Habsburgok fennhatósága alatt álló területek zászlói között foglaltak helyet. Az 1565. és 1577. évi halotti ceremónián öt magyar zászlót vittek, amelyek szemléletesen jelezték, hogy Magyarország valóban egy kisebb "régi birodalom", Szent István birodalma.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
