A magyar hadtörténet legnagyobb veresége
2008. január 11. 12:00
A megfilmesíthetetlen borzalom
Mártsa Sándor ezredes memoárjában így próbálta meg visszaadni ezeknek a napoknak a hangulatát: `Nagy vesztesége hadtörténelmünknek, hogy [...] filmoperatőrök nem kísérték a széthullott III. hadtest maradványait Kocsatovkától Obojánig vezető kálváriás útján. Ezt a 'dokumentációs' filmet elszoruló szívvel, zokogva nézné a közönség. Láthatná a fergeteges, végtelen hómezőket, a hótorlaszos utakat, az utak mellett heverő halottakat és lótetemeket, a halottakon közönyösen, részvét nélkül keresztülgázoló szánkókat, lövegeket, gépkocsikat. Láthatná a kimerültségtől összeeső embereket, a tántorgó sebesülteket, és hallhatná azok segítségért könyörgő nyöszörgését. A lelke mélyéig megrendítené e film nézőit az a megrázó jelenet, amelyik a havon ülő vagy puskájára támaszkodó katonát vetíti, aki üvegesedő szemekkel bámul a semmibe, várja a fagyhalált, akinek már minden mindegy. [...]
Pereg a film. A még menni tudók törtetnek a lázálmukban maguk elé képzelt 'határ' felé, könyörtelenül haladnak el a haldoklók mellett, senki, de senki sem hajol le összeesett ismerőséhez, hogy azt felemelje, vagy azért, hogy a halottaktól elvegye igazolványaikat! Sok ezren láttuk azokat a magyar, német és orosz halottakat, akiknek tetemeit a szánkók talpai, a járművek kerekei szétnyírták, s a keletkezett 'résen' zökkenőmentesen csúsztak át azok, de nem volt annyi fizikai és erkölcsi erőnk, hogy könyörületből, szánalomból elgördítettük volna az útról a halottakat. [...]
De nincs az a film, amelyik érzékeltetni tudná a tartós koplalás marcangoló kínjait, vagy hogy mit jelent 40 fokos hidegben a szabad ég alatt éjjelezni, melynek hatása alatt a gyengébbeken kitör az őrület! Feljegyeztem annak idején, hogy voltak útszakaszok, ahol átlag minden száz lépésre egy-egy elhullott ló hevert, s combjaikból az emberek szuronyokkal, késekkel szaggatták ki az éhséget csillapító adagokat. És ami megrendítőbb volt, egy 4-5 km-es útrészen, egymástól 80-150 méterre halott honvédek tetemei jelezték a nyugat felé vezető utat..."
A szemtanúk és elemzők arról tudósítanak, hogy a magyar katonák tisztességgel megfeleltek minden elvárható követelménynek, azt azonban senki sem állítja, hogy lelkesedtek volna a hazájuktól elmondhatatlan távolságban kanyargó Don folyó birtokba vételéért. Arra pedig egyáltalán nem voltak készek, hogy nyitott szemmel meneteljenek a biztos és már katonai szempontból is értelmetlen halálba. Azt nem lehet megállapítani, hogy mennyire hatott vagy nem hatott a honvédek körében a bolsevizmustól való félelem. Sok jele van mindenesetre annak, hogy ha talán meg is volt a maguk elítélő véleménye a rendszerről, azt nem azonosították sem az orosz átlagkatonával, "Ivánnal", sem - és még kevésbé - a lakossággal.
Végül is összesen közel 150 ezer halott, sebesült, hadifogoly és eltűnt került a honvédség veszteségi listájára (ebből kb. 40 ezer halott és kb. 60 ezer hadifogoly), és több, mint 40 ezer munkaszolgálatos jutott ugyanerre a sorsra. A menekülőket utóbb összerendezték, egy részük hazatért, más részük - kisebb kiegészítéssel - továbbra is a Szovjetunióban maradt, de már csak megszállási, főleg vasút-biztosítási és partizán-elhárítási feladatokkal. Az utóbbit azonban feljegyzések és visszaemlékezések szerint a magyar egységek lanyhán látták el. Az ukrán nemzeti partizánalakulatokkal helyi megegyezések, majd, úgy tűnik, hogy általános jellegű, felső szintű megállapodás is született arról, hogy egymást igyekeznek elkerülni.
A II. hadsereg pusztulása - bár a veszteségek valós mértékéről a hivatalos közleményekből nem, hanem csak a londoni és a moszkvai rádió adásából lehetett értesülni - az egész ország lakosságát megrázta. Szinte minden család gyászolta vagy aggódva várta vissza valakijét: apját, fiát, testvérét, rokonát, férjét vagy vőlegényét.
A budapesti hivatalos értékelések általában optimisták voltak, és a fronton tapasztalt drasztikus eszközökre és szélsőséges megoldásokra nem tértek ki. Jány 1943. május 15-én érkezett meg a Keleti-pályaudvarra, ahol a miniszterelnök fogadta. Bár a németek kitüntették, hadseregparancsa miatt Horthy eljárást akart indíttatni ellen, nyugállományba vonult. A háború végén nyugatra menekült, ám 1946-ban hazatért, tudva, hogy perbe fogják. Erre sor is került: a fő vád ellen sváb származása volt, valós ügyeivel nem foglalkoztak, végül 1947. november 26-án végezték ki, 1991-ben pedig rehabilitálták.
Felhasznált irodalom:
Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában
Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban
Támogasd a 
szerkesztőségét!
