Nem szívesen kollaboráltak a lengyelek a nácikkal

2007. november 27. 13:00

A második világháború idején a lengyelek szenvedtek a legtöbbet a német (és a szovjet) megszállástól. Egyesek azonban a terror és jogfosztottság ellenére is a nácik oldalán szolgáltak.

Sikeretlen toborzások, minimális részvétellel

Az ország 1939-es megszállásakor a németek a lengyel etnikai területeken hozták létre a Főkormányzóságot (Generalgouvernement, GG), amelyet a krakkói királyi várban, a Wawelben székelő Hans Frank kemény kézzel irányított. Ezen a területen működött az ún. Lengyel Rendőrség (Polonische Hilfspolizei vagy Tengerkék Rendőrség - utalás a rendfenntartók által viselt mundér színére). Ez a német rendőrségnek (Ordnungspolizei) volt alárendelve, csupán járási szintig lehetett lengyel nemzetiségű vezetője. Létszáma 10 ezer fő körül volt, és a háború alatt összesen közel 20 ezer férfi fordult meg soraiban.

Frank Hitlerrel

A Lengyel Rendőrség formálisan 1939 decemberében jött létre Frank kormányzó parancsára, ide sorozták be - sokszor akarata ellenére - az 1939 előtti hivatalos lengyel rendőrség állományát, akiket könnyűfegyverekkel láttak el (pisztoly, karabély). Feladataik közé tartozott a Főkormányzóság közrendjének védelme (pl. közúti forgalom irányítása, utcai járőrözés). Nem egy esetben a németek arra kényszerítették a lengyel rendőröket, hogy segédkezzenek saját honfitársaik kivégzésénél, felügyeljék a munkatáborokat, vagy partizánellenes akciókban vegyenek részt. Jellemző módon, a Polonische Hilfspolizei német nemzetiségű lakossal szemben csak akkor léphetett fel, ha gyilkosság történt.

Egyetlen befolyásosabb politikusról tudunk, aki késznek mutatkozott komolyabban együttműködni a német megszállókkal. Leon Kozłowski miniszterelnököt (1934-1935) a szovjetek Lembergben fogták el még 1939-ben. Egy negyedórás bírósági tárgyaláson halálra ítélték, de az ítéletet az NKVD nem hajtotta végre. 1941-ben több százezer lengyel hadifogollyal együtt csatlakozott az Anders-hadsereghez, ahonnan még az év őszén dezertált a németekhez. Egyes források szerint Kozłowskival a nácik egy kollaboráns lengyel kormány megalakításáról tárgyaltak, erre azonban végül nem került sor. A politikust Berlinben internálták, tudományos kutatásokat is végezhetett (eredeti szakmáját tekintve régész volt), majd 1944 őszén egy szövetséges bombatámadás során kapott szívinfarktusban hunyt el.

Önkéntesek a Főkormányzóság területéről

A megszálló németekkel való együttműködés egyik lehetséges formája az ún. kisegítő rendőrségi alakulatokban való részvétel volt. Az ún. Schutzmannschaft Batallionok német irányítás alatt álltak, és a Főkormányzóság, de attól keletre, az Ostland és az Ukrán birodalmi kormányzóság területén is létrejöttek (az utóbbiak esetében főleg fehéroroszok, illetve ukránok léptek be). Miután 1942 tavaszán a Volhínia területén szolgáló ukrán schutzmannschaftosok - teljes fegyverzetben - csatlakoztak a független nemzetállamért küzdő Ukrán Felkelő Hadsereghez (UPA), a németek kénytelenek voltak helyi lengyelekkel kiegészíteni a kisegítő alakulatokat, de egyiket sem nevezték lengyelnek.

Az egyetlen kivétel a 202. Schutzmannschaft Batallion volt, amely 1943 tavaszán a Főkormányzóság területén azzal a céllal szerveződött meg, hogy az "új keleti területeken" (a mai Nyugat-Fehéroroszország és Nyugat-Ukrajna területén) a szovjet partizánok ellen harcoljon. A jelölteknek 20-30 évesnek kellett lennie, lehetőleg katonai szolgálat után, a toborzásért pedig a rendőrég helyi kirendeltségei feleltek. A kezdeti toborzás kudarcba fulladt - a plakátokat és sajtófelhívásokat nélkülöző kampány után csak két fő jelentkezett. Ezután a németek a lengyel rendőrség állományából irányítottak át tiszteket és közlegényeket az új alakulatba.

következő oldal 1 / 2

Sikeretlen toborzások, minimális részvétellel
Kudarca fulladt a gorálok mozgósítása

Támogasd a szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?