Tények és/vagy konstrukciók?
2007. augusztus 16. 13:24 Bögre Zsuzsanna
A szociológia szakirodalmában közhelynek számít az a kijelentés, hogy az élettörténetek tényekre épített konstrukciók. Ha komolyan vesszük ezt a meghatározást, akkor az adatokat elemző kutató nehéz helyzetbe kerülhet akkor, amikor meg akarja állapítani, hogy mit tekintsen ténynek és mit `személyes igazságnak`, vagyis konstrukciónak a rendelkezésére álló anyagokban.
Az élettörténet szerepe a társadalmi és a személyes önismeretben
A címben megfogalmazott kérdést úgy is feltehetjük, hogy mi a valóság és a fikció egymáshoz való viszonya az elmesélt élettörténetekben? Legtöbb esetben a kutató nincs abban a helyzetben, hogy a rendelkezésére álló információk alapján minden kétséget kizáróan állást tudjon foglalni e kérdésben. Ezért az igazság/hamisság, a valóság/fikció, a tény illetve a konstrukció dilemmájának kérdését levesszük a napirendről annak tudatában, hogy e kérdés eldöntése nélkül is éppen elegendő elemzésre méltó adattal kell megbirkóznunk. Ilyenkor nincs más dolgunk, mint, hogy figyelmeztessük az olvasót, hogy az élettörténeteket, mint identitásokat kell kezelnie, amelyek az egyén cselekedeteinek elmesélése során rávilágítanak a társadalom mikrovilágára is. Az élettörténetek identitásokat kifejező szerepe a másik közhely, amelyet a módszerrel foglalkozók aligha kérdőjeleznek meg.
Az életéről mesélő interjúalany arra törekszik, hogy hallgatói és olvasói megértsék őt, és lehetőleg egyet is értsenek vele, illetve múltbéli cselekedeteivel. Az elbeszélések többségében felfedezhető egy belső logikai rend, ami az interjúalany önmagáról alkotott véleményét foglalja össze. Az interjú során kibontakozó történet az eseményeket ok-okozati összefüggésekben jeleníti meg. A kutató néha úgy érezheti, mintha a mesélő életének minden pillanata előre meghatározott lett volna. Jól tudjuk azonban, hogy az elmesélt események mögött húzódó belső összefüggések `csak` utólagos értelmezések.
A fentiek miatt mondhatjuk azt, hogy az élettörténetek konstrukciók, amelyek mind az egyéni mind a társadalmi életünk számára rendkívül fontosak. A múlt továbbélésének módját, annak variációit ismerhetjük meg belőlük. Kutatásaim során több olyan élettörténettel volt dolgom, amelyekről az volt az érzésem, hogy önmagukban nem járultak hozzá sem a személy, sem a társadalom önértelmezéséhez. Ilyenkor az élettörténetek elemzési szakaszában azzal kellett szembesülnöm, hogy az interjúalanyok által elmondott történetekből hiányzott a fent említett belső logika.
Többféleképpen magyarázható ez a jelenség. Először is, feltételezhető, hogy az interjúalany valamilyen oknál fogva nem akarta bemutatni identitását, s ezért tudatosan úgy szerkesztette élettörténetét, hogy az érthetetlen legyen. Másodszor, az is előfordulhat, hogy maga a mesélő sem tudja, hogy hányadán álljon önmagával. Harmadszor, s most ezekről szeretnék szólni, az élettörténetek lehetnek töredezettek és inkonzisztensek a mesélő akarata ellenére is.
Hangsúlyozom, hogy ez utóbbi esetben nem arról van szó, hogy az interjúalany tudatosan félre akarna vezetni bennünket, s arról sem, hogy képtelen lenne `értelmesen` beszélni életéről. Ellenkezőleg! Olyan esetekről lesz szó az alábbiakban, amikor az interjúalany saját identitásának védelmében `csak` egy töredezett és mások számára alig érthető élettörténeteket tudott elbeszélni.
A fenti jelenségeket tapasztalva merült fel az a kérdés, hogy milyen kiegészítő forrásokat lehet felhasználni az élettörténetek értelmezéséhez, ha tiszteletben akarom tartani egyfelől az interjúalanyok önközlését, másfelől meg szeretném érteni élettörténetüket.
Az inkonzisztens élettörténetek értelmezési kísérletei vezettek el a kihallgatási jegyzőkönyvekhez, illetve az ügynökjelentésekhez, mint további forrásanyagokhoz. Jogosan tehetjük fel a kérdés, hogy miért csak az inkonzisztens élettörténetek esetében jut eszébe a szociológusnak, hogy újabb forrásokat vonjon be kutatásába. Erre az lehet az egyik érvényes magyarázat, hogy a szociológiában az élettörténeti konstrukció elemzése önmagában is elfogadott kutatási területnek számít, amennyiben az adatokból az egyéni élet és a társadalom közötti kölcsönhatások kérdése vizsgálható.
Visszatérve az "egyéb források" használatának kérdésére, köztudott, hogy a fentebb említett forrásokkal több vonatkozásban is problémák vannak. Egyfelől nagyon időigényes a beszerzésük, másfelől, egyáltalán nem biztos, hogy találunk megfelelő mennyiségű anyagot az éppen kutatott személyre vonatkozóan. Harmadrészt, s ez okozza a legtöbb fejtörést a kutató számára, mit tekinthet ténynek, illetve konstrukciónak egy -egy kihallgatási jegyzőkönyvben, illetve az ügynökjelentésben.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
