Törökül tudó erdélyiekre is szükség volt a Portán

2007. március 1. 14:00

Az Oszmán Birodalom hatalmának növekedésével az európai államok is képviseltetni akarták magukat a Portán. A 16. században, a már létező velencei követség mellé a franciák, az angolok, a Habsburgok és a hollandok is delegáltak tisztségviselőket. Az oszmánoknak adót fizető Erdély kizárólag a szultán udvarában hozott létre állandó követséget, ám a történelmi helyzetet ismerve ez inkább kötelessége, mintsem joga volt. Ebben Raguzához, a tatár kánhoz és két román vajdasághoz, tehát a többi hűbéreshez hasonlított.

A 17. századi erdélyi követség szervezete állandóságot mutatott, az élén álló főkövetet a fejedelemség előkelő származású tisztségviselői közül neveztek ki. Legfontosabb feladatát az adó beszállítása jelentette, de kivették a részüket a tárgyalásokból is. Alattuk voltak az állandó követek, erdélyi szóhasználatban a kapitihák. (A kifejezés minden bizonnyal a török kapi kethüdasi - helyettes szóból alakult ki.) Ők általában Konstantinápolyban vagy a szultán éppen aktuális lakhelyén tartózkodtak. Rendszeresen informálták a fejedelmet, intézték a hétköznapi ügyeket, bár a tisztség nem jelentett komoly rangot, ezért a kapitihák nem törekedtek a hosszabbításra. Olykor ebbéli kívánalmuknak hangot is adtak: nem akartak több időt tölteni "ezen az unalmas, Isten nélkül való pogányok földjén, az holott sem atyafiság sem kereszténység, sem semmi könyörületesség nincsen."

Az erdélyieknek is meg kellett küzdeniük a kommunikációs problémákkal. A portai tolmácsokat, akik főként renegátok, később pedig görög származásúak voltak a szultán iránti hűség vezérelte. Természetesen ezeket a tisztviselőket is meg lehetett (volna) vesztegetni, de a szűkös anyagi kerettel rendelkező erdélyieknek erre nem volt pénzügyi fedezetük. A jobb anyagi kondíciókkal rendelkező nyugati államok azonban éltek a lehetőséggel. A császári követ jelentéseiben újra meg újra előtűnő renegát Zülfikár aga például többször fogadott el kenőpénzt és adott érte fontos információkat.

A nyelvi problémák áthidalására az államok független tolmácsokat kívántak alkalmazni, de ehhez is szükség volt a szultán engedélyére. A velenceiek saját tolmácsképzőt hoztak létre (1551), majd a franciák (1669) és a császáriak (1674) is követték példájukat. Az erdélyiek is próbálkoztak valami hasonló megoldással, de arra nincs pontos adatunk, hogy a török deák intézménye mikor jött létre az erdélyi követség keretei között. Bethlen Gábor uralkodása alatt tűnt föl az első ismert személy, akit Váradi Házi Jánosnak hívtak.

A legjobban Harsányi Nagy Jakab életútját dokumentálták, aki tanulmányait komoly egyetemeken - Franeker, Leiden, Cambridge - végezte, majd Erdélybe visszatérve a nagyváradi gimnázium rektora lett. 1651 második felében kezdte meg tevékenységét a Portán, számos jelentése maradt meg. Ezekből kitűnt magabiztossága és kritikus hangvétele. 1657-ben II. Rákóczi György bukása idején a Héttoronyban raboskodott. Kiszabadulása után 1659-ben már új állomáshelyén, a havasalföldi fejedelem udvarában találjuk. Nem sokkal később a moldvai fejedelmet kísérte el száműzetésébe, járt Oroszországban és a svéd fennhatóság alatt álló Stettinben telepedett le. Frigyes Vilmos porosz választófejedelem is felfigyelhetett képességeire, meghívta udvari tanácsosának, hogy legyen a török, lengyel és moszkvai ügyek szakértője. Tisztségét egészen 1684-ben bekövetkezett haláláig viselte.

A török deákokra a fejedelmi székhelyen is szükség volt, ők bonyolították az oszmán török nyelvű levelezést. Valószínű, hogy az erdélyi fejedelem mellett tevékenykedő török deákok Konstantinápolyban is eltölthettek szolgálati időt. Éppen ezért Kármán a gyulafehérvári és konstantinápolyi török deákokat vizsgálta meg, és a különböző forrásokból összesen 12 nevet szedett össze. Jól mutatja a nehézségeket, hogy némelyik nevét csak egy oklevél említi.