1652. augusztus 25-én, egy önmagában nem jelentős ütközetben, a vezekényi csatában négy Esterházy is holtan maradt a harctéren, köztük volt a család feje, néhai Esterházy Miklós nádor legidősebb fia, Esterházy László is. Az Esterházy család a 17. század egyik leggazdagabb és legnagyobb hatalmú famíliája volt, de előkelőségben nem vetélkedhetett a kor nagy arisztokrata nemzetségeivel. Miklós nádort a kortársak `tegnap gyúrt úrként` csúfolták, s valóban igazi homo novus volt. A négy Esterházy fiú temetése alkalmat adott a családi reprezentációra, annak kidomborítására, hogy a pogány török elleni harcban egyetlen főúri család sem hozott ekkora áldozatot. A három hónappal a csata után lezajlott fényes temetésre Nagyszombatba gyűlt a magyar főnemesség színe-java.
"Vörös posztóval földig béborított" társzekereken érkeztek a koporsók, amelyet Esterházy Pál naplója szerint mintegy 5 ezer lovas vitéz kísért. Őket fáklyás siratók követték, panaszos hangon énekelve. A koporsókat az Esterházy Miklós által emelt nagyszombati jezsuita templomban ravatalozták fel. Az oltár előtt pazar castrum doloris (szó szerint: a fájdalom vára) magasodott, ez fából és papírmaséból alkotott, díszletszerű építmény volt, oszlopokon nyugvó baldachin, a főúri temetések elmaradhatatlan kelléke. A csanádi püspök latin, a pécsi püspök magyar nyelven magasztalta az Esterházy fiúk hősies önfeláldozását, majd a gyászzene búgó hangja mellett, sorra a családi kriptába eresztették a négy ónkoporsót.