155 éve jelent meg az olmützi alkotmány

2004. március 4. 11:15 MTI

Az 1849. február 26-27-i, osztrák győzelemmel végződött kápolnai csata után Alfred Windischgrätz herceg, a császári erők főparancsnoka - mint utólag kiderült, tévesen - diadaljelentésében a "lázadó csordák" szétveréséről számolt be az Olmützbe menekült udvarnak. A császár és környezetének tagjai annyira fellelkesültek a hírtől, hogy elhatározták: életbe léptetik a Franz Stadion belügyminiszter és Felix Schwarzenberg miniszterelnök által kidolgozott alkotmányt.

Az alaptörvény tervezetén a Kremsierben ülésező osztrák parlament is munkálkodott, de elképzelésük nem nyerte meg a császár tetszését, mivel csak a külpolitikában kapott volna teljhatalmat, de minden más téren korlátozták volna döntési jogát. Nem csoda hát, hogy I. Ferenc József nem várt a képviselőkre: miután 4-én kihirdette saját, ún. oktrojált alkotmányát, feloszlatta a kremsieri gyűlést.

Az olmützi alkotmány számos egyéni szabadságjogot biztosított - így a törvény előtti egyenlőséget, a nyelvi és nemzeti egyenlőséget, eltörölt minden hűbéri alárendeltséget -, alapjában véve azonban centralizált és abszolutista államot teremtett. Az uralkodónak ugyan meg kellett esküdnie a birodalmi alkotmányra, és törvényhozási jogait a tartományi és a birodalmi gyűléssel gyakorolta, de abszolút vétójoga volt és bármikor feloszlathatta a parlamentet. Őt illette az egész birodalomban és minden koronatartományban egy és oszthatatlan végrehajtó hatalom, amelyet a csak neki felelős miniszterek és tisztviselők útján gyakorolt. Összbirodalmi ügyekben csak az uralkodó dönthetett, márpedig szinte minden annak minősült, ami fontos: a hadügy, a külügy, a pénzügy, a kereskedelem, a belbiztonság, továbbá minden olyan hatáskör, amelyet nem utaltak valamely tartományhoz.

Az oktrojált alkotmány értelmében a "szabad, önálló, oszthatatlan és felbonthatatlan alkotmányos ausztriai örökös monarchia" koronatartományokból állt. A koronatartományok korlátozott önállóságot élveztek, közülük az ötödik lett az önálló királyságként megszűnt Magyarország. Az alkotmány 71-75. pontja a magyar korona területeiből végképp kiszakította Erdélyt, a határőrvidéket, Horvátországot, Szlavóniát, Dalmáciát, a Tengermelléket és Fiumét, míg a Bácska és a Temesköz a Szerb Vajdaság része lett. A magyar alkotmány ugyan érvényben maradt, de csak amennyiben nem ütközött az új alaptörvénnyel - ez a gyakorlatban az áprilisi törvények visszavonását jelentette.

Az oktrojált alkotmány soha nem lépett életbe, mert a magyarokon kívül a birodalom népei és jelentős érdekcsoportjai is sérelmezték. Tiltakozott ellene a Windischgra:tz köré csoportosult föderalista arisztokrácia, a cseh liberális ausztroszláv értelmiség, de a jelentős engedményeket kapott, magát mégis becsapottnak érző szerb, román, horvát, szlovák és szász elit is. A magyarokat felbőszítette az oktrojált alkotmány, végső soron ennek tulajdonítható a Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztása. Az alkotmányt végül maga I. Ferenc József helyezte hatályon kívül 1851. december 31-én, meghirdetve a császári egyeduralmat.