"Ahol a gonoszság emelt magának oltárt"

2004. január 7. 21:10

Az előzmények a Rákóczi-szabadságharcig (1703-1711) nyúlnak vissza, melynek lázadó seregéhez az erdélyi rendek az elsők között csatlakoztak. Rengeteg székely sorakozott fel a szabadságharc zászlaja alá, és legtöbbjük mindvégig kitartott a `nagyságos fejedelem` mellett.

A szabadságharc leverése után a székely harcosok nem kerülhették el a Habsburgok megtorlását. Az uralkodó parancsára a székely katonákat lefegyverezték, régi kiváltságaikat eltörölték, és adófizetésre kötelezték őket. Az osztrák örökösödési háború (1740-1748) és a hétéves háború (1756-1763) kudarcai azonban arról győzték meg a Habsburg-házat, hogy ha vetélytársaival eredményesen akar megmérkőzni, hadseregét fejlesztenie kell. Kézenfekvő volt, hogy a határok őrizetében több száz év alatt nagy gyakorlatot szerzett, viszonylag könnyen mozgósítható székelységet újra felfegyverezzék, és korszerű kiképzésben részesítsék.

Mária Terézia 1762 tavaszán elfogadta Adolf Buccow lovassági generális (Erdély teljhatalmú királyi biztosának és főparancsnokának) tervét az erdélyi határőrség megszervezéséről. Buccow a határőrség szervezésének feladatával biztosokat küldött ki Csíkba és Gyergyóba. A székelyek azonban csak akkor voltak hajlandók újból katonai szolgálatba lépni, ha a régi jogaikat visszaállítják, és ha tisztjeik saját nemzetükből kerülnek ki.

Mivel ezt a kívánságot az osztrákok nem akarták teljesíteni, új módszerekhez folyamodtak: súlyos büntetésekkel és javaik elvesztésével fenyegették meg a székelyeket. A tisztek veréssel és a kínzással próbálták a férfiakat rákényszeríteni, hogy katonának álljanak - sikertelenül. Csak 1762 őszére tudták elérni, hogy kisebb csoportok felvegyék a fegyvert.

A székelység elkeseredése 1763. január 11-én Csíksomlyón és Háromszéken (a "csiki példából hímet varván") nyílt lázadásban tört ki. Az eredménytelen Boccowot 1763 tavaszán a császárnő Siskovics József altábornaggyal váltotta fel, a szervezőbizottságot pedig erdélyi arisztokratákkal egészítette ki (Lázár János és Bethlen János).

A császárnő 1763. október 8-án rendeletben adta tudtul: Erdélyben a határőrség keretében 4 gyalogezredet (2 székelyt, 2 románt) és 2 huszárezredet (1 székelyt, 1 románt) kell szervezni. Összességében 15 000 embert kell mozgósítaniuk.

Az erőszak ellenére egyre több székely falu lakossága nyilvánította ki, hogy inkább adót fizet, de külföldi katonáskodásról hallani sem akar. Elfogadhatatlan volt számukra, hogy szabadságjogaik visszaállítása nélkül egyszerre katonáskodjanak, adózzanak, és földet műveljenek. A falvakban 1763 december elején katonák és ágyúk jelenlétében hirdették ki az új rendeletet.

Ekkor érkezett a hír, amely a bizottságot igen váratlanul érte: a sorozás elől a mádéfalvi férfiak a tél közepén kivonultak az erdőbe. Példájukat rövidesen Rákos, Szentmihály, Madaras, Szépvíz, Szentmiklós, Borzsova, Vacsárcsi, Göröcsfalva, Csomortán, Delne, Taploca, Menaság, Mindszent, Szentlélek és más falvak férfilakossága is követte. Összesen mintegy 1200 ember hagyta el lakóhelyét. Úgynevezett "botránkoztató cédulákon" a fegyver megtagadására hívó felhívást köröztettek a falvakban, ilyen szöveggel:

Vidd vissza a fegyvert!
Ne katonáskodjál!
Tarcs Udvarhelyszékkel!
Minden szavuk csalárd, hazug:
Ne higgy a németnek!

Az erdei bujdosók az egész Székelyföldet fel akarták vonultatni a sorozó bizottság ellen. A hatóság szokatlan vakmerőséget olvasott ki a lázadók viselkedéséből, ezért Udvarhelyről azonnal Csíkba rendelt másfél század lovaskatonát, Háromszékről pedig hat század gyalogost. Nemsokára Siskovics tudomására jutott, hogy Menaságújfaluba érkezett mintegy 500 háromszéki és kászoni ember.

A megszeppent szervező bizottság január 2-án Taplocára költözött át. Az ellenállók 1764. január 5-én a hegyről előbb Szépvízre, majd Taplocára, a bizottság elé akartak vonulni. Amikor azonban megtudták, hogy a császáriak a tömeget nem fogadják, Mádéfalvára vonultak. Ekkor érkeztek meg a háromszékiek is, így mintegy 2500 ember gyűlt össze Mádéfalván.

A bizottság 1764. január 6-án felszólította a Madéfalván táborozókat: nyilatkozzanak, hogy készek-e a királyi rendeletet meghallgatni. A bizottságban Siskovics és Lázár János fegyveres beavatkozást sürgetett, Bethlen János azonban ezt ellenezte. Siskovics végül azt parancsolta Carato alezredesnek: riasszák szét a Madéfalván összegyűlt zendülőket. Az ellenállókat sebesítsék meg, vagy öljék meg. Ha elszánt ellenállással találják magukat szemben, a falut gyújtsák fel.

1764. január 7-én hajnali 3 órakor Carato alezredes az Okelli-ezred 4 századával, a Trautsmandorf-ezred vérteseinek másfél századával, 30 Kálnoky-huszárral, összesen 1350 katonával és két ágyúval indult a védtelen Mádéfalva ellen. A katonaság hamar bekerítette a békésen alvó, mit sem sejtő falut.

A császáriak kora hajnalban beleágyúztak a faluba, melynek elcsigázott népe rémülten riadt fel. A kétségbeesett emberek menekülni próbáltak, ellenállásra nem is gondolhattak. Fegyverük is kevés volt. A falu az ágyútűztől kigyulladt és részben leégett. Az Udvarhely felé menekülőket a gyalogság puskatüze fogadta. Az Olt jegén átjutni akarók alatt beszakadt a jég, sokan a folyóba fulladtak. A katonaság minden oldalról behatolt a faluba, a menekülőket lelőtték vagy lekaszabolták - a vérfürdő után ráadásul a falut is kirabolták.

Siskovics szerint a nép makacs ellenállása miatt kellett a falut ágyúzni, Carato meg éppenséggel azt állította, hogy a lázadók kezdték a tűzharcot. Ennek képtelenségét bizonyítja, hogy egyetlen császári katona sem halt meg, vagy sebesült meg súlyosan - csupán kettő szenvedett könnyebb sérülést!

Nem fegyveres összecsapás volt ez, hanem valóságos vérfürdő, a békés, védtelen nép könyörtelen lemészárlása. A halottak számát a helyi hatóság 177-re, Michael Conrad von Heydendorf, a "lázadás" elfojtását követően kiküldött "bűnfenyítő" bizottság elnöke 400-ra becsülte. Több mint 400 embert tartóztattak le.

A brutális fellépés megtörte a székelyek ellenállását, a határőrség szervezése két és fél hónap alatt befejeződött. A mészárlást követően ezrek (mintegy 5 falunyi népesség) menekült Moldvába. A mádéfalvi menekültek a gyimesi és moldvai csángók sorait gyarapították, és ők alapították később az öt bukovinai székely falut (Hadikfalva, Andrásfalva, Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva).

A mészárlás idején Lázár János azt mondta Siskovicsnak, hogy minden Mádéfalván lángra lobbanó ház egy-egy oltár a lázongó nép bűnének kiengesztelésére. Egy ismeretlen a történeti igazságot kifejező latin SICVLICIDIVM nevet adta az eseménynek, ami annyit tesz: "a székelyek legyilkolása". Az elesettek emlékművére gúnyból és megfélemlítésül a következőt vésték.

Domita siculorum superbia hic jacet
Itt nyugszik a székelyek legyőzött gőgje, büszkesége.

Erre valaki titkon az emlékmű hátára írva így felelt:

Itt emelt magának a gonoszság oltárt,
Mondd el hóhérainkra a CIX-ik zsoltárt!

Az utókor méltó módon akart a tragédiáról megemlékezni. Az 1891-ben alakult emlékbizottság általános gyűjtést szervezett egy emlékoszlop elkészítésére. Az andezit építményegyüttes Tamás József építész tervei (1899) alapján készült el. Az emlékoszlop tetején lévő turulmadár Köllő Miklós székely szobrászművész munkája.

Hivatalosan az emlékművet 1905. október 8-án avatták fel. Az emlékmű ma is Mádéfalva és a magyar nemzet gyakran látogatott emlékhelye, márványtábláján az alábbi felirat olvasható:

SICULICIDIUM
A határőrség erőszakos szervezésekor
Mádéfalva határában
1764. jan. 7-én hajnalban
a császári katonaság által védtelenül lekaszabolt
Csík- és Háromszéki
200 vértanú emlékére,
kik az ősi szabadság védelméért vérzettek el.
Emelte a hálás utókor kegyelete
1899

Székely nép! Itt hullott őseidnek vére
Kiket zsarnok önkény bosszus karja ére.
Midőn alkotmányos szabadságod védték,
Szörnyűkép oltá ki sok ártatlan éltét.
De bár elvesztek ők ádáz fegyver alatt,
Emlékök nem vész el, örökre fennmarad.
Mert hű kegyeletben megtartod őseid,
Így él ma emlékök időtlen ideig!

Ladányi László