A környezettörténet nyitott kérdései
2002. november 12. 21:54 Joachim Radkau
A történeti környezetkutatás központi kérdései
Az észlelés történetét azonban nem szabad összetévesztenünk a dolgok történetével. Ragaszkodva a realitásokhoz inkább abból kellene kiindulni, hogy a környezettörténet, legalábbis első pillantásra, heterogén képződmény, amely nemcsak különféle témákat, hanem különféle kutatási stratégiákat is magába foglal. A történeti környezetkutatásnak át kell tudni fognia a mezőgazdaság, a közlekedés és a demográfia történetének az aspektusait, nehogy központi jelentőségű területek essenek ki a vizsgálódás köréből; ezért nem gondolhat arra, hogy autonóm kutatási területet építsen ki magának. Ha azonban egyelőre nincs egységesen összefüggő témaköre: vannak-e mégis olyan közös paradigmák, melyek mentén ezek a témakörök legalábbis érintkeznek egymással, léteznek-e olyan központi kérdések, melyek megtárgyalásával képes lesz egy kommunikációs hálót felépíteni? Véleményem szerint ezt a kérdést igennel kell megválaszolni; ugyanakkor az asszociációk és képzetek tárháza, melyet a környezet címszó manapság előhív, mindezideig megakadályozták a folyamatos vitákat. A továbbiakban ezért álljon itt néhány témajavaslat:
1. Az ökológia fogalomrendszere szempontjából alapvető az ökoszisztéma fogalma; a történeti környezetkutatás sem kerülheti ki, hogy ne foglalkozzon ezzel a fogalommal, ez fontos vitákat gerjeszthetne, valamint elindíthatná a fogalmi tisztulást. Eddig az ökoszisztéma fogalmát mély tisztelettel citálták a környezetért aggódó történészek, de soha nem operacionalizálták; ezért a történeti kutatás szempontjából e fogalomnak - amennyire én látom - nincs gyakorlati haszna. A nem-természettudósok gyakran kevés figyelmet szentelnek annak, hogy az ökoszisztémákat egészen különböző módon értelmezhetjük, és esetükben objektíve nem lehatárolható egységekről van szó. Némelykor a kutatók az ökoszisztémák meghatározásához az energiaáramlást használják, melyet az egyetlen érvényes definícióként vesznek, pedig vélhetőleg éppen ez a rendszertípus a legkevésbé használható a történész számára; mert hogyan is helyezhetné el a történész az embert ebben az ökoszisztémában? Minden folyamatot energiaáramlásként értelmezni nem más, mint a redukcionizmus non plus ultrája. A mai helyzettel foglalkozó néhány vizsgálatban a kutató ezzel a redukcionizmussal szert tehet arra a helyzeti előnyre, mely komoly komputeres számításokat tesz lehetővé; azonban a régmúlt jelenségeivel kapcsolatban legföljebb pszeudo-kvantifikálásokat lehet létrehozni. Ezért kétlem, hogy megéri, ha a magukat "new ecology"-nak nevező mély ökológia történészei egymáshoz dörgölőznek (Trepl 1987: 177). Történetileg sokkal használhatóbbnak tűnik az anyagcsere-folyamatok és az anyagcsere-egyensúly mentén definiált ökoszisztéma fogalom; de ennek a fogalom-meghatározásnak biológiai változatában sem fordulnak elő emberek. A leginkább használhatónak vélhetőleg a szociobiológia ökoszisztéma-modelljei bizonyulnak. De a modellek tesztelésére majd csak a kutatásban és a széleskörű tapasztalatcserében kerülhet sor.
2. Az ökológiai irányultságú történetírás egy részében az utóbbi időben - legalábbis a korszakolás kérdéseiben - feltűnik az energiarendszer fogalma; hogy mit is tartsunk felőle, további viták tárgyát képezi. Véleményem szerint szkepszissel kell élnünk vele szemben, mind elméleti, mind empirikus-módszertani okból. Teoretikusan a modern ökológiai mozgalom egyik alapvető belátása vethető e fogalom ellen, miszerint az energia igencsak kétséges absztrakció, és az embereknek nem energiára mint olyanra van szükségük, hanem a legkülönfélébb intenzitású melegre, fényre és mozgatóerőre. Éppen a történetírás ne ismerné be ezt, tudván, hogy a korábbi történeti korszakoktól teljességgel idegen az energia fogalma? Az lenne a történetírás feladata, hogy erőszakosan visszavetítse e fogalmat a korábbi korszakokba? Talán nem fontos, hogy egy olyan korban, amikor az ember és az állat volt a legfontosabb energiahordozó, és a hő- és mozgási energia technikai alkalmazásának nem tulajdonítottak semmiféle jelentőséget, nem volt szükség absztrakt energiafogalomra? Amint azt Maria Osietzki kimutatta, az energia-megmaradás tételében jó adag metafizika található, a világ nagyívű, egységes magyarázata mögött pedig a dolgok tarkasága bújik meg (Osietzki 1990). Éppen a környezettörténetnek kellene az energia fogalmát objektív tényként átvennie? Az bizonyos, hogy ez a fogalom a környezettörténet egyik kulcseleme [Signal]; általános elterjedtsége és az energia, valamint az elektromosság terjedő összemosása korszakok indikátorainak tekinthető.
Empirikus-módszertani szempontból az energiarendszerrel kapcsolatban, mint az ökoszisztémával szemben, az vethető fel, hogy csak komoly fáradozások árán operacionalizálható. Amikor azt a megállapítást tesszük, hogy a modern kor előtti kulturális egységek szoláris energiarendszerek voltak - Hammurapi Babilonja például, vagy Goethe Weimarja -, akkor igencsak kérdéses, hogy mi következik ebből a kijelentésből. Vajon a napenergia tartotta egyben ezeket a kultúrákat? Hasonlítottak egymásra? Kiszámolható-e, hogy mennyi energia áramlott át rajtuk és vajon lehet-e az eredményekkel bármit is kezdeni? A napenergia vajon limitáló faktor volt-e, vagy esetleg csupán töredék részét hasznosították? Ennél sokkal bonyolultabb kérdés, hogy az energiarendszer fogalma technikatörténetileg értelmezhető-e egyáltalán és hogy ezen az úton beilleszthető-e a környezettörténetbe, vagy sem. Az igaz, hogy meghatározott technikák meghatározott energiahordozókhoz kötődnek; vadászgépeket nem lehet lófogattal hajtani. De vajon igaz-e a fordítottja is, miszerint meghatározott energiahordozók konstitutív és generatív szerepet játszanak bizonyos technikai rendszerekben? Egy túlságosan is nagyvonalúan értelmezett rendszerfogalom esetében talán helytálló e megállapítás; azonban minél inkább belebocsátkozunk a részletekbe a technikatörténeti kutatások, különösen pedig a technikai rendszerek környezeti vonatkozásainak felderítése során, a figyelem annál inkább áttevődhet a puszta energiahordozóról az energiafelhasználás módjaira. Ez a téma azonban még nincs kellően körüljárva; a szén nagyüzemi kitermelésére történő átállás 19. század közepén, majd az 1950-es és '60-as években elterjedő olaj világtörténelmi szempontból biztosan mély cezúrát jelentenek.
3. Ahogyan azt Arne Andersen, Günter Bayerl, Franz-Josef Brüggemeier, Ilja Mieck, Engelbert Schramm, Gerd Spelsberg és mások kutatásai mutatják, a használatos történeti módszerekkel és forrásállománnyal nagyon sok minden megtudható az indusztriális és a preindusztriális korszakok környezeti problémáiról, és ezen a módon sok minden más is felderíthetőnek tűnik. Ezért aztán a nem-konvencionális és módszertanilag merésznek látszó hídverés a természettudományok felé egyelőre nem égetően szükséges. Diego Moreno, aki a ligur hegyi falvak gesztenye- és legelőgazdálkodásának ökológiáját kutatta, már 1982-ben már azt követelte "Quaderni storici" című művében, hogy a kutatásnak előre kell lépnie az erdőtörténettől az erdőrégészet felé, Alberto Caracciolo ugyanakkor kétségbe vonta e régészeti megközelítés létjogosultságát (Caracciolo 1988: 62). A kérdés tehát tisztázandó; de erre valószínűleg várnunk kell még egy ideig. Már a jelenleg rendelkezésünkre álló környezettörténeti leletek is épp elég vitaanyagot képeznek. Vajon a környezettörténet azt mutatja, hogy minden eddigi társadalom tehetetlen volt az általa okozott környezeti problémákkal szemben; illetve hogy a pusztító ipari érdekek tejhatalmúak? Vagy éppen ellenkezőleg azt demonstrálja, hogy sok társadalomnak elvileg lehetősége volt arra, hogy kezelje a környezeti problémákat, és hogy lehetséges egy, a technicizáltság következményeiből és a történelmi tapasztalatokból táplálkozó előretekintő megítélés? Az a benyomásom, hogy néhány dolog az utóbbi álláspont mellett szól; és éppen emiatt lehetne olyan érdekes és a cselekvés szempontjából is releváns a környezettörténet.
Carolyn Merchant új könyve, az "Ecological Revolution", egy a maga idejében korszakalkotó műből, George Perkins March "Man and Nature" (1864) című művéből vett mottóval kezdődik: "Ahová csak az ember betette a lábát, a természet harmóniáját rikácsoló hangzavar váltotta fel" (Merchant 1989). Ez akár a történeti környezetkutatás fundamentális kérdésévé is válhatna: Biztos, hogy abból kell kiindulni, hogy a természetet kizsigerelő gazdálkodás antropológiai konstans, mely sötét tónusként át-, meg átszövi az emberiség egész áthagyományozott történetét? Ez a felfogás ugyanis igen közkeletű vélekedés az ökológiai irodalomban, vagy kimondatlanul van jelen a sorok között (Wolf 1986: 32). Logikus, hogy rezignációhoz, vagy cinizmushoz vezet ez a nézet - az ember mint természeti katasztrófa -, vagy éppenséggel verbális radikalizmusba torkollik, valami egészen nagy fordulat követeléséhez, illetve jellegzetes esetekben a kettő egyfajta keverékéhez (Radkau 1989: 139-174). Ez természetesen még nem bizonyíték e tétel helyessége ellen, azonban kiemeli ezen alapkérdésről folytatandó vita elméleti és gyakorlati jelenőségét.
Rolf Peter Sieferle leszögezhetőnek véli: "Minden technika, minden gazdálkodási rendszer a múltban ugyanúgy működött mint manapság az autóipar, és a fogyasztók úgy használták a javakat, mint ahogyan a mai autós" (Sieferle 1988: 345). Valóban így lenne? A rutinszerű "fogyassz és dobd el" [Wegwerfenverhalten] történetileg vajon nem egy merőben új jelenség? Nem lettek-e volna képesek már a középkori emberek is arra - csupán technikailag -, hogy kivágják és felégessék az összes erdőt, eltekintve egyes isten háta mögötti mocsár- és hegyvidéktől? Egy újabb amerikai vizsgálat megállapította, hogy a kaliforniai indián népek a korábbi feltevésekkel ellentétben igenis voltak annyira felkészültek technikailag, hogy lehalásszák vizeiket; néhány törzs ezt meg is tette és tönkre is ment, míg mások képesek voltak megfelelően sáfárkodni készleteikkel (Mcevoy 1986: 19-39).
Ha környezeti norma rangjára emeljük az embertől érintetlen természetet, akkor a környezet rombolása valóban része az emberi természetnek. Ezt a nézetet tudományosan azzal a korábbi ökológiában igen elterjedt felfogással lehet alátámasztani, miszerint ökológiai stabilitás kimutathatóan csak az ember által nem befolyásolt természetben fordul elő; ez a felfogás azonban hamisnak bizonyult (Tepl 1987: 220 lbj.). Ami nagy szerencse; a történeti környezetkutatás ugyanis csak annak a premisszának az elfogadása mellett érvényes, hogy emberi behatások mellett is stabil, analizálható környezeti viszonyok keletkeznek. Nem az a kérdés a döntő, hogy egy adott társadalom meddig képes fenntartani az általa előtalált környezetet, hanem az, mennyi időt szán a környezet átalakításának kiterjedtségéhez és tempójához mérten a tanulási folyamatokra, és milyen mértékben rögzült a társadalom észlelési képességében az a fajta figyelem, ami a környezet átalakulására, illetőleg annak következményeire irányul. Az az elképzelés is tarthatatlan, hogy a meglévő egyensúlyi állapot fenntartása a cél: éppen a rögzített egyen súly az, ami a legkönnyebben megingatható; nagyobb stabilitás csak a változó egyensúly [Fließgleichgewicht] révén érhető el (Jantsch 1979: 107) Az efféle változó egyensúlyok felderítése, melyek éppen a mozgásokból és a társadalomra jellemző konfliktusokból keletkeznek, felettébb csábító feladat lehet a történeti környezetkutatás számára.
Napjainkig a korábbi, erdőtörténettel foglalkozó írások zöme "Az erdőben, ahol a rablók élnek" féle verssornak újabb variációjaként volt olvasható, - az erdők modern kor előtti története a kizsákmányoló rablógazdálkodás története. Néha persze valóban voltak rablók az erdőben; mégis az a benyomásom, hogy a változó egyensúlynak sok eleme még felderítésre vár. Eddig az erdőtörténet-írásban nagyrészt az erdészeti rendeletek, azok követése, vagy figyelmen kívül hagyása állt a középpontban; számomra azonban úgy tűnik, ökológiai nézőpontból tekintve legalábbis részben éppen a rendszabályok figyelmen kívül hagyásában fedezhetők fel - hogy egy divatos kifejezéssel éljek - "önszabályozó rendszerek": amikor például az erdész utasítása ellenére a parasztok ott hagytak néhány lehullott ágat a földön, állatokat hajtottak be az erdőbe, ragaszkodtak a szálaló gazdálkodáshoz és gátolták a tűlevelű fákkal történő erdősítést, stb.: ezek mind olyan vétségek, melyek ökológiai szempontból előnyösek lehettek.
A populáris ökológiai irodalom nagyon szereti a következő vezérmotívumokat: "Pusztába kiáltott szó", "Nem is tudják, mit tesznek." Folyvást ezek a magányos környezettudatos védőangyalok és a vak, csak a pillanatnak élő tömeg. Valójában emberek tömegeivel számolhatunk, ha azokra tekintünk, akik nemcsak a pillanatnak élnek; minden önismereti-workshop arról tanúskodik, mennyire fáradságos dolog már az is, ha egy kis csoport embert kell akár csak egyetlen hétvége erejéig is rábírni arra, hogy kizárólag az "itt és most"-nak éljen. Minden társadalmi struktúra, minden állam, a vallások és a monumentális építmények is arról tanúskodnak, mennyire - már-már ijesztően - erős az emberben az az ösztön, hogy a messzi jövőről előre gondoskodjon; a történelem nagy része másról sem szól, mint erről. Ennyiben a környezeti tudat rendkívül sok kapcsolódási pontot talál a jelenben és talált a múltban. Azonban a környezeti tudat mindig valamilyen kontextusban lép fel; és a korábbi kontextusok mai szemmel nézve gyakran szintén nem voltak éppen örvendetesek. A régmúlt időben nem a folyók elszennyezése és a szmog jelentették a legfőbb veszélyt, hanem a szántók és erdők túlhasználása; ennek megakadályozására a legfontosabb eszközt a népességnövekedés szabályozása jelentette. A házasságok számának korlátozása, a házasságon kívül született gyermekek diszkriminációja és a védekezés az idegenekkel szemben: fentiek következtében mindezek a környezeti tudatosság elemeit is tartalmazzák. Ez a tudatosság azonban nemcsak küszöb alatti értékként volt jelen; a parasztok azzal védekeztek az agrárreformerek ellen, akik a parlagon heverő földet hasznosítani igyekeztek, hogy a földnek pihenésre van szüksége, mivel az előző évek termése folytán kifáradt (Pfister 1983: II/27). Ha a környezeti tudatot a vázolt formában szélesebben értelmezzük, akkor a történeti környezetkutatás forrásközeli munkát végezhet. Anélkül, hogy feladná azokat a kérdéseit, amelyek az okozókra és a mulasztásokra vonatkoznak, búcsút mondhatna végre a populáris ökoirodalom halálszagú stílusának.
A történeti környezetkutatás az államot és annak funkcióit sem hagyhatja figyelmen kívül. A jelenkori ökológiai mozgalom antibürokratikus, tekintélyellenes és decentralizált; ebben a helyzetben könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy a környezetet érintő fontos kérdések - mint minden fontos és állítólagos hosszú távú érdek - ideális legitimációs bázist jelentenek a tekintélyelvű állam számára. Talán a jövőbeni környezettörténet-kutatóknak okuk lesz rá, hogy fáradozásaik jó részét ennek igazolására fordítsák: az olyan fogalmaknak, mint "környezet", "környezeti probléma" és "környezetvédelem" nincsen egyértelmű, a természettudományos szaktudós által megadható kétségbevonhatatlan definíciója, így a környezeti politikában mindig marad valamiféle tere a demokratikus döntési mechanizmusoknak.
4. Vajon a környezet- és a nőtörténet [Frauengeschichte] kapcsolata csak felkapott divat, vagy történetileg is megalapozható? Ha a környezettörténetet mint az emberi életfeltételek reprodukciója történetének részét fogom fel - a jövendő generációról való előrelátó gondoskodástól egészen a szemétről való "gondoskodásig" -, akkor elképzelhető lenne egy efféle szövetség. Több történeti folyamat is kirajzolódik itt, olyanok, amelyek némely ponton ütköznek egymással: A reprodukció a produkciótól elválasztott területté válik; női dologgá [Frauensache] lesz; ugyanakkor egy problématerület is keletkezik, amely az otthon szintjén már nem, hanem csak állami szinten szabályozható. A reprodukcióról leválasztott produkció egyre agresszívebb vonásokkal bír; bátorság, keménység és könyörtelenség - a lovagok és katonák tradicionális erényei polgári erényekké válnak. Az ipari technikán egy új maszkulin Erósz fejlődik. Annak megválaszolására, hogy mennyiben operacionalizálható környezet és a nemek történetének így körülhatárolt kapcsolata, nem merek vállalkozni; annyit azért kijelenthetünk, a történeti környezetkutatás jól teszi, ha nem vállalja túl magát már az elején.
5. Mi a tapasztalás? - ez a kérdés a környezettörténet filozófiai dimenziójává válhatna. Ezzel a kérdéssel ugyanis a történeti megismerési érdek magjáig hatol; mert a történettudomány értelme - amennyire az egy rövid képletben egyáltalán megadható - végső soron abban áll, hogy láthatóvá [transparent] tegye a társadalom tapasztalási folyamatait. A természeti ideálok is a történelem részei, az emlékezet visszfényének kell felfognunk őket: annak a valódi és a vélt tapasztalatnak tükrei, hogy van olyan természet, amelyben jól lehet élni. Az atomenergia körüli vita elméleti lényegét arra a kérdésre vezethetjük vissza, hogy milyen messzire nyúlik vissza a meglévő tapasztalati alap; az új technikának a környezet iránti felelőssége annak függvénye, hogy az mennyiben teszi lehetővé ezt a próbálkozásokkal és tévedésekkel járó tapasztalati folyamatot.
6. Wallerstein "Modern World System" című műve, de Le Roy Ladurie "L'unification microbienne du monde"-jában (Raulff 1986: 18) is találhatunk utalásokat egy, a történeti környezetkutatásban meglévő kellő teherbírású paradigma létére, amelynek az a mellékes stratégiai előnye is megvan, hogy képes hidat verni mind gazdaság- mind pedig a járványtörténet felé. A világméretű közlekedési- és kereskedelmi rendszer kifejlődése, a regionális önellátás fokozatos visszaszorulása, a tradicionális, a gazdaságot és a bioszférát elválasztó gátak átszakadása radikálisan megváltoztatta az ember - környezet kapcsolatot mind az észlelés mind pedig a valóság [Realität] területén. Uexkülls fogalmaival azt mondhatjuk: az "észlelésvilág" [Merkwelt] és "hatásvilág" [Wirkwelt] eltávolodtak egymástól. Amikor a fakereskedők és a faáruk fogyasztói már akkora távolságra éltek azoktól az erdőktől, ahonnan a fa származott, hogy már nem érezték a túlzott fakitermelés okozta, az erdőterületben beállt csökkenést, sőt talán észre sem vették, akkor az ember és környezete viszonyában az önszabályozás egyik elemi mechanizmusa semmisült meg. Miközben a baktériumok - ahogyan azt a nagy pestisjárvány is mutatja - már a 14. században használták az új közlekedési útvonalakat, a nehéz fatörzseknek erre sokkal hosszabb időre volt szükségük. E téren Európában a legtöbb helyen csak a 18., Észak-Amerikában a 19., a trópusokon pedig a 20. század hozott áttörést.
A környezeti relevanciával bíró más területeken is az 1950-es évektől robbanásszerű növekedéssel kibontakozó világkereskedelem jelent mély határvonalat, talán a legmélyebbet a történelem folyamán. Christian Pfister "50-es szindróma" elnevezéssel ezt javasolja a történeti környezetkutatás új nagy témájául: ha csak a kibocsátott szennyezőanyagokat tekintjük, akkor az elmúlt évtizedekben beállt növekedéshez képest minden, ami a történelemben korábban történt, egészen ártatlan dolognak tűnik. Amennyiben a történeti környezetkutatás ezt a korszakváltást és a ma és a múlt között vont analógiát értékeli, valamint nem hajtja túl a "nincs új a nap alatt" tézist ahistorikus módon, úgy nemcsak a történettudomány egyik központi kutatási területévé válhat, de hozzájárulhat egy világméretű ökológiai kommunikációs háló létrehozásához is (Radkau 1986: 209-222). A történeti tudat segítséget nyújthatna az ökológiai mozgalomnak abban, hogy saját, feszültséggel teli, perlekedő karakterét mint életelemet fogja fel, és megfékezze a pontszerűen rögzített kezdeményezésekre történő széthullást. Számomra a diszciplína gyakorlati haszna leginkább ebben a megértés- és önmegértés-funkcióban rejlik, ami azon ténnyel is összhangban van, hogy a környezettörténet az ökológiai mozgalomból ered.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
