Kisebbségvédelem a konferencián

2001. április 12. 03:00 Galántai József

Erre az idõre a konferencia különbözõ bizottságainak munkálataira támaszkodva a Fõtanács elkészítette a német békeszerzõdés tervezetét is, amelyet néhány nappal késõbb (május 7-én, egy újabb plenáris ülés keretében) át is adtak a német kormány képviselõinek. A területi kérdésekkel foglalkozó IX. Bizottság alapjaiban kialakította már és a Fõtanáccsal egyeztette az új és megnagyobbodott államok határaira vonatkozó állásfoglalásait. Miután alapelvként fogadták el, hogy az új, illetve megnagyobbodott államok határainak megállapításánál nem legfõbb kritérium az etnikai elv (illetve az önrendelkezés), hanem érvényesítendõk a gazdasági, a közlekedési és a stratégiai szempontok is, az állásfoglalások a határkérdésekben az új államok kebelébe kerülõ jelentõs nemzeti kisebbségekre utaltak. Ily módon az új és megnagyobbodott államokat a kisebbségeik védelmére kötelezõ konkrét tervezetek kidolgozása is halaszthatatlan feladattá vált.

A Főtanács - ez ekkor már a Négyes Tanács volt, de április 24-e óta, Orlando sértődött hazautazása következtében egy ideig a `Három Nagy` tárgyalását jelentette -, május 1-i ülésén Wilson javasolta a Főhatalmak képviselőiből álló új bizottság kiküldését azzal a feladattal, hogy dolgozza ki a kisebbségvédelmi kötelezettségeket. A Bizottságba, amelynek hivatalos neve `Comission on New States and Minorites` lett, Wilson - még ugyanazon nap - Millert, Lloyd George pedig Headlam-Morleyt delegálta, Clemenceau - egy nappal később - Berhelotnak adott megbízást, aki azután az elnöki tisztséget is betöltötte. A Bizottság később kiegészült olasz, majd május végén japán képviselővel is.

A Négyes Tanács ezen május 1-i üléséről - hasonlóan más ülésekhez - nem készült pontos jegyzőkönyv. A viszonylag legteljesebb szöveget a 40-es évek amerikai kiadványa tartalmazza. Úgy tűnik, hogy állást foglaltak a kisebbségeknek biztosítandó autonómiával szemben, mert az `állam az államban` lenne. Nem világos azonban, hogy itt a szélesebb körű politikai-területi autonómiát utasították el, avagy az autonómia lazább formáit is. Még kevésbé világos, hogyan viszonyultak a kulturális autonómia koncepciójához, s annak különböző megvalósulási formáihoz.

A Bizottság első ülésén - május 2-án - amikor még csak az Egyesült Államok és Anglia képviselője vett részt, feltehetően az előző napi Négyes Tanács-i útmutatás alapján úgy döntöttek, hogy a munkálat nem irányulhat korporatív kultur-autonómia létesítésére, ami viszont nem zárta ki a kultur-autonómia minden formáját. Ennek megfelelően készítették el a Lengyelország kisebbségvédelmi kötelezettségeiről szóló első vázlatos tervezetet. A legsürgetőbb kérdés azonban most az volt, hogy a német békeszerződésbe milyen kisebbségvédelmi vonatkozások kerüljenek bele, hiszen a szerződés tervezetét néhány nap múlva át kellett adni a német küldöttségnek.

Arra az álláspontra jutottak, az idő rövid ahhoz, hogy a német békeszerződésbe bele foglalhassák konkrétan a lengyel kisebbségvédelmi kötelezettségeket, de egy cikkelyben feltétlenül utalni kellene ara, hogy ilyenek lesznek. Nyilvánvalóvá vált ugyanis az eddigi munkálatok során, hogy Németország új határainak kialakításánál Elzász és Lotharingia Franciaországhoz kerülésén túlmenően a nyugati határvonalon inkább csak kiigazításokra kerül sor (Belgium, Dánia), a keleti határvonal tervezésénél azonban (Lengyelország) a poseni, sziléziai és kelet-poroszországi térségben jelentős német kisebbségek Lengyelországhoz kerülésével számolni kell, akkor is, ha egyes régiókban itt népszavazásokra sor kerül.

Május 3-án a Négyes Tanács tárgyalta a Bizottság javaslatát. A lengyel szerződés vázlatos tervezetét alapjában elfogadva továbbmunkálkodásra utasította a Bizottságot. Jóváhagyta azt a javaslatot is, hogy a német békeszerződésben csupán utalás történjen: Lengyelországgal a kisebbségvédelemre kötelező szerződést fognak kötni a Főhatalmak, s ehhez Lengyelország előzetesen hozzájárult.

A kisebbségvédelem ügye tehát az Új Államok és a Kisebbségek Bizottság létrehozásával immár konkrét munkálatokkal (német békeszerződés passzusai, lengyel szerződés-tervezet kialakítása) haladt előre, de egyben eldőlt az is, hogy nem az autonómiát biztosító irányban, hanem az új és megnagyobbodott - valójában soknemzetiségű - államok `nemzeti` jellegét elfogadva és erősítve, a kisebbségi állampolgárok jogegyenlőségét minden téren biztosító irányban, továbbá nyelvhasználatuk, iskoláztatásuk és kulturális igényeik sajátos érdekeit elismerve - de politikai testületként való megjelenésüket elutasítva - haladt. Ily módon a nemzetközi kisebbségvédelem a minimális (az alapvető emberi jogok keretén belüli sajátos) kisebbségi jogok biztosításának irányába fordult.

Ám ugyanakkor ez az alaptendencia nem zárta ki a nemzetközi kisebbségvédelemből a kollektív jogok és a kulturális autonómia egyes elemeinek beillesztését a kötelezettségekbe. Még kevésbé jelentett megkötést a kisebbségeket magukba záró államok felé abban a tekintetben, hogy az álam belső szilárdsága és a nemzetiségek integrálódása érdekében a nemzetközi védelem alá helyezett kisebbségi jogokon túlmenő keretben rendezzék a kisebbségi kérdéseket. Ilyen törekvések - a későbbiekben - különösen Finnország, Csehszlovákia és Észtország részéről jelentkeztek és meg is valósultak.

Miután a Négyes Tanács május 1-i és 3-i ülésén a német békeszerződésbe illesztendő kisebbségvédelemre utaló passzust jóváhagyta és a lengyel kisebbségvédelmi szerződés fő irányát is megadta, május 6-án utasította a Bizottságot, hogy dolgozza ki most már konkrétan és teljes szövegezésben a lengyel szerződést és kezdjen hozzá a többi új állammal (Csehszlovákiával, Jugoszláviával) kötendő szerződések munkálataihoz is. Terjessze ki munkásságát a Görögországgal és Romániával kötendő kisebbségvédelmi szerződések előkészítésére is, mivel ezek az országok `nagy területi növekedéshez fognak jutni`. Utasítást kapott a Bizottság arra nézve is, hogy az előkészületben lévő osztrák, magyar és bolgár békeszerződéshez is dolgozzon ki kisebbségvédelmi cikkelyeket.

A Bizottság viszont arra tett javaslatot május 13-án a Négyes Tanácsnak, hogy az osztrák, a magyar és a bolgár békeszerződésekbe kerüljön be, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Görögország kisebbségvédelmi szerződést fognak kötni a Főhatalmakkal. Ahhoz hasonló cikkelyre gondoltak, amit a német békeszerződés tartalmazott Lengyelország vonatkozásában. Május 22-én a Bizottság megkapta erre nézve is a Négyes Tanács egyetértő jóváhagyását.

Május második felében felgyorsult és szerteágazóbbá vált a békekonferencia kisebbségvédelemmel kapcsolatos munkája. Miután a német békeszerződés tervezetét átadták a német kormány képviselőinek, gyors ütemben dolgoztak az osztrák szerződés tervezetén, amelyet - elválasztva most attól a magyart, amelyen eddig párhuzamosan dolgoztak - május végén kívánták átadni az osztrák kormány képviselőinek. Miután a Lengyelországgal kötendő kisebbségvédelmi szerződés tervezetét előzetes tanulmányozásra megkapta a lengyel delegáció és a lengyel kormány, a kisebbségi bizottság dolgozott már a Csehszlovákiával, Romániával, a Szerb-Horvát-Szlovén állammal és Görögországgal kötendő kisebbségvédelmi szerződések szövegén.

A Németországgal kötendő békeszerződést, valamint az öt Főhatalom és Lengyelország közti - a szuveneritást garantáló és a kisebbségvédelmi kötelezettséget megszabó - szerződést egyidőben kívánták aláírni. Hasonlóan - úgy tervezték - párhuzamba álítják az osztrák békeszerződést és a kisebbségvédelmi szerződéseket Csehszlovákiával, Romániával és a Szerb-Horvát-Szlovén állammal. A Görögországgal kötendő kisebbségvédelmi szerződést pedig a bolgár, illetve a török békeszerződéssel egyidőben írnák alá. Ezen összekapcsolódás révén a békeszerződést aláíró állam, az új államokhoz került rokon nemzetiség kisebbségi jogainak biztosításáról a békeszerződésbe illesztett erre utaló passzusokon túlmenően is biztosítékot kap. A német békeszerződés 86. és 93. cikkelye utalt arra, hogy Csehszlovákia, illetve Lengyelország hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségek védelméről szerződést köt és hogy ez a szerződés a Nemzetek Szövetségének garanciája alá kerül.

A Négyes Tanács május 22-i döntése alapján ugyanilyen passzusokat illesztettek most be Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén állam vonatkozásában az osztrák békeszerződés-tervezetbe is. A lengyel, a csehszlovák, a román, a jugoszláv és görög kormányok május második felében tehát ismerték már a Főhatalmak tervezetét a velük kötendő kisebbségvédelmi kötelezettségekről - és ezzel szemben elutasítóan léptek fel, arra hivatkozva, hogy az a szuveneritásukat sértő eljárás. A kisebbségek védelmének indokoltságát többnyire nem vitatták, de a szuveneritásuk alá tartozó kérdésnek és nem nemzetközi kötelezettségnek tekintették. Ezzel az érveléssel párhuzamosan azonban csak Csehszlovákiában láttak hozzá kisebbségvédelmi törvény kidolgozásához.

Legélesebben a Bratianu vezette román kormány tiltakozott. `Egy oppozíció alakult ki - írja Temperley - amelyben Bratianu, a román miniszterelnök vitte a vezető szerepet.` A Kisebbségi Bizottság, miután május 21-i ülésén állást foglalt a Romániával kötendő kisebbségvédelmi szerződés szükségessége mellett, május 23-án egy levelet szövegezett Bratianuhoz. Ebben utalt arra, hogy a Bizottság ismeri az `Erdélyi kormány deklarációját` (itt valószínűleg a gyulafehérvári gyűlés határozatára gondoltak), amellyel feltehetően a román kormány egyetért és amely a magyar, német, székely és más kisebbségnek garantálja `a teljes autonómiát a helyi adminisztráció, az oktatás és vallás ügyeiben`, mégis szeretné, ha a román kormány autentikus információt nyújthatnak a kisebbségek iránti törekvéseiről.

Május 27-én a Bizottságnak írott válaszlevelében Bratianu határozottan elutasította azt, hogy a vezetése mellett álló kormány a román államban élő kisebbségek védelméről szerződést kössön a Főhatalmakkal. Mint írta, Románia elhatározta, hogy `a kisebbségek jogait és szabadságát az adminisztráció általános decentralizálásával az egész új királyságban biztosítja és garantálja az egész lakosság számára a szabad fejlődést nyelvében, nevelésügyében és vallásgyakorlatában`. Ezekre nézve kötelezettséget azonban csak úgy vállal Románia, ha a Nemzetek Szövetségének minden tagja hasonló kötelezettséget vállal saját terrénumára nézve.

A Négyes Tanács másnapi, május 28-i ülése elutasította a román tiltakozást és jóváhagyta, hogy az osztrák és magyar békeszerződés-tervezetekbe vegyék fel a Romániát nemzetközi kisebbségvédelemre kötelező - a német békeszerződés 86. és 93. cikkelyéhez hasonlóan megfogalmazott - cikkelyeket.

1919. május 29-én és 31-én a békekonferencia plenáris ülést tartott azzal a céllal, hogy az Ausztriával kötendő békeszerződés Főtanács által kidolgozott szövegét az osztrák kormány képviselőinek való átadás előtt jóváhagyja. A szerződéstervezet tartalmazta azokat a cikkelyeket, amelyek utaltak a csehszlovák, román, jugoszláv kormány készségére, hogy kisebbségvédelemre kötelező szerződést kötnek a békekonferencia Főhatalmaival.

A május 31-i ülésen parázs vita alakult ki. A kisebbségvédelemre kötelezendő, új illetve megnagyobbodott államok jelenlévő legfelsőbb szintű képviselői a cikkely törlését kérték, de - Bratianu kivételével - a Főhatalmak döntését tudomásul vették. A többször is felszólaló Bratianu román miniszterelnök viszont igen messzire ment el, kijelentve, hogy amennyiben a sérelmes passzusok megmaradnak az osztrák békeszerződésben, azt kormánya nem fogja aláírni. Erről az álláspontjáról már az előző napon tájékoztatta a francia külügyminisztert, Pichont, aki Berthelot révén közölte azt a Kisebbségi Bizottsággal is.

A Főhatalmak ragaszkodtak a tervezett eljáráshoz, álláspontjukat legátfogóbban Wilson fejtette ki: Mindenekelőtt azt magyarázta a tiltakozóknak, hogy az ő államaik érdekében kívánják a Főhatalmak a kisebbségvédelmet és nemzetközi garanciáját, mert csakis ezzel látják elérhetőnek, hogy a kisebbségek ne az állam ellenségeivé, hanem integráns elemeivé váljanak, s így az új államrendszer a béke biztosítója lehessen. `Azt kell mondanom, semmi sem rejt olyan veszélyeket a világ békéjére nézve, mint a bánásmód, melyet bizonyos körülmények között a kisebbségekkel szemben alkalmazhatnak` - mondotta az Egyesült Államok elnöke.

Wilson utalt arra is, hogy az új államok kialakítására és a már meglévőek megnagyobbodására a nagyhatalmak katonai győzelmei, illetve erőfeszítései útján nyílt lehetőség és ezen az alapon van jogul velük szemben követelmények felállítására annál is inkább, mivel azok a világbéke biztosításának közös érdekével függnek össze. Wilson éles szavakkal utasította vissza Bratianunak azt az érvelését, hogy a Főhatalmak, akik a kisebbségek az új államrend tartós békéjének biztosítása érdekében forszírozzák, ezzel megsértenék Románia szuverenitását: `De arra kérem, vegye figyelembe, átsiklik azon tény felett, hogy ő Romániának - a fegyverek közös győzelme révén lehetővé vált - nagy területi gyarapodásához a Szövetséges és Társult Hatalmak szankcionálását kéri, s mi éppen ezért kijelenthetjük: Ha hozzájárulunk ezekhez a területi gyarapodásokhoz, jogunk van ragaszkodni a béke bizonyos garanciáihoz.`

A békekonferencia plenáris ülését követően nyomban ülést tartott a Négyes Tanács és úgy döntött, hogy a plenáris ülésen kialakult vita után sem változtat az osztrák békeszerződés kidolgozott tervezetén. Előzetes tanulmányozásra június 2-án át is adták az osztrák küldöttségnek. A Főhatalmak eltökéltségét a kisebbségvédelmi szerződések megkötésére nemcsak a május 31-i vita tette egyértelművé, hanem az is, hogy a már elkészült, és a lengyel féllel közölt kisebbségvédelmi szerződés szövegén lényegi változtatásra a Négyes Tanács nem volt hajlandó.

Egyes lengyel észrevételek inkább csak fogalmazásbeli akceptálásával végleges formába öntötték a Lengyelországgal kötendő szerződést és jóváhagyták azt a kísérő levelet, amelyet a békekonferencia elnökének, Clemenceaunak aláírásával június 24-én a szerződéssel együtt átadtak a lengyel kormánynak. Egyben közölték, hogy az aláírás június 28-án a német békeszerződés aláírásával egyidejűleg fog megtörténni.

A Clemenceau-féle kísérőlevél fontos dokumentuma a békekonferencia kisebbségvédelmi céljainak és indokainak - mi több, ez a Főtanács első hivatalos nyilatkozata erről. A kísérőlevél bevezetője félreérthetetlenül egymást feltételező összefüggésbe állította, egyrészről Lengyelország független államként való elismerését a Főhatalmak által és a korábban Németországhoz tartozó területek Lengyelországhoz kerülését szankcionáló német békeszerződést aláírását, másrészről a lengyelországi kisebbségek védelmét biztosító szerződés elfogadását Lengyelország részéről.

Ezt az egyértelmű összefüggést még inkább kiemelte a Főhatalmak azon döntése, hogy a német békeszerződés és a lengyel kisebbségvédelmi szerződés egyidejűleg kerül aláírásra. E félreérthetetlen összefüggések tudomásul vételét jelzi, hogy Paderewski a június 15-i kifogásokat összegező memorandum elküldése után nyomban jelezte: az abban foglaltak ellenére Lengyelország a kisebbségvédelmi szerződést alá fogja írni.

Június 28-án délután a versaillesi palota tükörtermében a békekonferencia újabb plenáris ülésének keretében aláírták egyrészről a Szövetséges és Társult Hatalmak, másrészről Németország a békeszerződést, továbbá az Egyesült Államok, Belgium, a Brit Birodalom és Franciaország, másrészről Németország az egyezményt a Rajna-vidék katonai megszállásáról, valamint az öt Főhatalom és Lengyelország az új Lengyelországot garantáló és kisebbségeinek nemzetközi védelmet biztosító szerződést. Ugyanezen a napon került aláírásra a Nemzetek Szövetségének alapító okmánya is. A kisebbségi jogok nemzetközileg garantált biztosítása nem szorítkozott a minden téren megvalósítandó állampolgári egyenlőségre. Ez volt az alap, a kiindulópont. Ez nagyon fontos része volt a kisebbségvédelemnek és a szerződések ezt igen átfogóan és konkrétan értelmezték is. Ez a jogegyenlőség minden térre kiterjedt: a törvény előtti egyenlőségre, a foglalkozások gyakorlásának egyenlőjogára, stb.

Ám a biztosított kisebbségi jogok köre ezzel nem zárult. Beletartozott az anyanyelv korlátozások nélküli használata. A csehszlovák és a jugoszláv-szerződés 7. cikkelye, a román szerződés 8. cikkelye egyöntetűen megállapították: `egyetlen állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában, a magán-, vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történő, vagy bármilyen közzététel terén, vagy a nyilvános gyűléseken`.

A nemzetközileg szankcionált kisebbségi jogkör még tovább terjedt. Beletartozott az anyanyelvi iskoláztatás joga, amelyet a csehszlovák és a jugoszláv-szerződés 8., a román szerződés 9. §-a fogalmazott meg: a kisebbségeknek `joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használják és vallásukat szabadon gyakorolják`.

Ezen túlmenően a kisebbségi jogkörbe beletartozott az állam azon kötelezettsége, hogy iskolákat állít, amelyek a kisebbség nyelvét használják oly területeken, ahol a kisebbségi lakosság nagyobb tömegben él, és ezeket az iskolákat, illetve intézményeket a költségvetésből arányos részben finanszírozza. (Lásd a csehszlovák és jugoszláv szerződés 9., a román szerződés 10. cikkelyét.) Mindezeket a kisebbségi jogokat biztosítania kellett mind Csehszlovákiának, Jugoszláviának, Romániának, mind pedig Magyarországnak és Ausztriának. Ez azt jelentette, hogy a Kárpát-medence területét kitöltő valamennyi államnak, akár `győztes`, akár `vesztes` volt, e kisebbségi jogokat nemzetközi ellenőrzés, illetve szankciók alatt biztosítania kellett.