Múlt-kor.hu

Valóban egyértelműen csapás volt az 1944. júliusi Valkűr-hadművelet kudarca?

Valóban egyértelműen csapás volt az 1944. júliusi Valkűr-hadművelet kudarca?

2018. július 12. 15:28 Múlt-kor

Claus von Stauffenberg Wehrmacht-ezredesre és az általa vezetett összeesküvőkre az utókor hősökként tekint, akik mindenki másnál közelebb kerültek ahhoz, hogy hamarabb véget vessenek a második világháborúnak Európában. Kevés szó esik azonban arról, hogy erre mennyire lett volna reális esély a Hitler elleni merénylet sikere esetén.

Sikertelen merénylet

1944. július 20-án a kelet-poroszországi Rastenburg (ma a lengyelországi Kętrzyn) közelében fekvő „Wolfsschanze” („Farkasodú”) nevű kihelyezett főhadiszállásán egy csoport összeesküvő Claus von Stauffenberg gróf, a Wehrmacht ezredese vezetésével bombamerényletet kísérelt meg Adolf Hitler ellen, a „Valkűr-hadműveletnek” keresztelt puccskísérlet keretében. A bőröndbe helyezett bombát von Stauffenberg egy tanácskozáson a Führer közelében helyezte el, majd egy előre megbeszélt telefonhívás ürügyén elhagyta a betonbunkert, ahol a tanácskozás folyt.

A bőröndöt időközben arrébb helyezték, így az időzített bomba robbanása nem ölte meg Hitlert. Az összeesküvőket letartóztatták és kivégezték, többeket közülük különös kegyetlenséggel. Összességében több mint 7000 embert tartóztatott le a Gestapo, akik közül csaknem 5000-et ki is végeztek. A merénylet kiváló ürügyként szolgált egyéb leszámolásokra is olyanokkal szemben, akikben a Harmadik Birodalom vezetése nem bízott, és alapot szolgáltatott a fegyveres erők és a lakosság további fanatizálására a náci ideológiának megfelelően – a megszokott katonai tisztelgést például a merényletkísérlet után mindenhol felváltotta a karlendítés.

Von Stauffenberget és körét az évtizedek során rendszerint a szövetségesek pártján álló hősökként ábrázolják, akik azonnal véget vetettek volna a háborúnak, megelőzve ezzel további csaknem egy évi vérontást Európában, valamint a holokauszt áldozatai egy igen jelentős részének meggyilkolását. E nézetnek azonban több köze van a vágyálmokhoz, mint a valósághoz – rengeteg egyéb tényező befolyásolta volna a merénylet sikere esetén a további történéseket, nem kis részben az összeesküvők saját elképzelései.

Katasztrófát jelentett volna Hitler halála?

Egyértelmű túlzás azt állítani, hogy az utókornak „örülnie” kellene a Valkűr-hadművelet kudarcának. 1944 júliusában azonban beláthatatlan következményekkel is járhatott volna Hitler meggyilkolása és von Stauffenberg körének hatalomátvétele. Kétségtelenül bátor tettük csupán részben volt a nácizmus ellen intézett támadás: nagyon jól tudták, mennyire hatékony politikai eszköz, amellyel Hitler egy egész nemzedéknyi németet rabul ejtett.

E rabul ejtés legfőbb összetevője, a nácik sikerének kulcsa az úgynevezett „hátbadöfés-legenda” (Dolchstoßlegende) volt, amely az első világháborús vereség magyarázatául szolgált. A német lakosság számára igen nehéz volt megérteni, hogyan veszíthetett el országuk egy olyan háborút, amely során ellenséges csapatok nem léptek Németország területére. Eme ellentmondás feloldására született meg a közhitben az az elmélet, hogy a Német Birodalmat egy titokzatos, szocialistákból és zsidókból álló kör elárulta, és elhozta II. Vilmos császár rezsimjének összeomlását (a valóságban a német haderő arisztokratikus tiszti kara „mentette át” magát a weimari rendszerbe – saját felelősségvállalását elkerülve – a császár „feláldozásával”).

Ez a széles körben elhitt elmélet stabil táptalajt adott annak az örökös áldozati szerepnek, amelybe a két világháború között a németség így beleringathatta magát, és amelyet a nácik kíméletlenül meglovagoltak saját politikai céljaik érdekében. 1944-ben egy Hitler elleni merénylet valószínűleg hasonló értelmezést nyert volna a nép körében – egy újabb „hátbadöfés”, amelyet ezúttal a hadsereg náci ideológia iránt kevésbé elkötelezett tisztikara követett volna el, ami által a lakosság többsége a náci vezetéssel való erősebb szimpatizálásra érzett volna késztetést. Hitler mártírrá válásával a náci párt uralma csak erősödött volna, bárki is lett volna a következő vezető.

Kellemetlen igazság az, hogy ahhoz, hogy a nácizmus bűvölete a német nép felett megtörjön, végig kellett járnia véres útját, a németeknek saját szemükkel kellett látniuk, ahogyan teljes kudarcot vall a rendszer. Hősiességük kétségbe vonása nélkül állítható, von Stauffenberg és körének sikere ezt megakadályozta volna.

Az elkeserítő számok

Tagadhatatlan tény, hogy a második világháború európai halálos áldozatainak egy igen jelentős része 1944 nyara és Németország 1945. májusi kapitulációja között következett be. Ebbe beletartoznak a nyugati szövetségesek Franciaországon és a Benelux államokon át Németországba haladó hadjárata során mindkét oldalon elesettek, a szovjetek Kelet- és Közép-Európán át Németország másik felébe érő hadjárata során elesettek (szintén mindkét oldalon), valamint a mindezek során bekövetkezett civil áldozatok: a német városok bombázásai során meghaltak, vagy a németek „megtorlófegyvereinek” áldozatai Nagy-Britanniában, de a keleti front sem érte még el ekkor Magyarországot, így Budapest ostroma és a kegyetlen magyarországi harcok is hátra voltak még. Végül, de nem utolsósorban a holokauszt során meggyilkoltak jelentős részét is ebben az időszakban pusztították el (köztük a magyar zsidóság jelentős részét is). Könnyű arra következtetni, hogy ha 1944. július 20-án Hitler meghal, ezek az emberek mind megmenekültek volna.

A valóság ennél nagy valószínűséggel sokkal összetettebb lett volna: a Hitler elleni merénylet sikere korántsem jelentette volna azt, hogy a háború egy csapásra véget ér 1944 nyarán. Egyszerűen túl sok akadály állt a béke útjában ekkor, a hatalmat átvevőkkel szemben minden bizonnyal bekövetkező náci ellenállás mellett is. Kiemelendő például az összeesküvők meglepően naiv elképzelései a megkötendő békéről. A kancellár szerepére kijelölt monarchista konzervatív Carl Friedrich Goerdeler például úgy gondolta, a háború utáni Németország része marad Ausztria és a Szudéta-vidék is. Ilyen elképzelések mellett aligha képzelhető el, hogy a békekötés gyors és eredményes lett volna.

Európa sorsa

Számolni kell továbbá a negatív következmények között azzal a sajnálatos ténnyel is, hogy a szövetséges győzelemnek volt egy hatalmas árnyoldala: Európa keleti felének kommunista vezetés alá kerülése és szovjetizálása a háborút követően. Ezt a folyamatot aligha tartóztathatta volna fel a viharvert német haderő akkor sem, ha az összeesküvők valamilyen úton-módon esetleges különbékét kötnek a nyugati szövetségesekkel (habár abban csupán az 1945. februári jaltai konferencián állapodtak meg a felek, hogy Németországtól kizárólag feltétel nélküli megadást fogadnak el, nehezen képzelhető el, hogy a nyugati szövetségesek beleegyeztek volna abba, hogy a velük kötött béke után egy, a nácizmustól többé-kevésbé megszabadult Németország tovább folytassa háborúját a Szovjetunió ellen).

A valószínűbb eset az, hogy az egyértelmű vezetés nélkül maradt, a puccsisták és a pozícióikhoz ragaszkodó nácik között őrlődő haderő (amelynek egy nem elhanyagolható része – a Waffen-SS –  továbbra is egyértelműen a párt érdekeit szolgálta volna) még kevésbé tudott volna ellenállni a Vörös Hadsereg lehengerlő előrenyomulásának, miközben a június 6-án partra szállt – az Európában tartózkodó szovjet haderőhöz képest még igen csekély – brit és amerikai erők még jócskán Franciaországban voltak. Joszif Sztálin előtt így nem állt volna akadály Németország egészének elfoglalását illetően, ami után seregei puszta létszámát tekintve sem elképzelhetetlen, hogy még nyugatabbra is kitolja Európa Vörös Hadsereg által „felszabadított” – és ezáltal a háború után kommunista rendszerek alá helyezett – részét.

Paradox módon tehát von Stauffenberg merényletkísérletének kudarca volt az, ami lehetővé tette, hogy Nyugat-Európát a demokrácia iránt elkötelezett országok csapatai szabadítsák fel (majd a Marshall-terv segítségével hamar talpra legyenek állítva gazdaságilag), és a napjainkig Európa keleti felének gazdasági helyzetét meghatározó szovjetizálás ne nyúljon még nyugatabbra.

Valóban elég lett volna Hitlert megölni?

Mint már fentebb szóba jött, a náci kormányzat Hitler halála ellenére nyilvánvalóan ragaszkodott volna saját hatalmához, és igyekezett volna elkerülni a felelősségre vonást. Ezzel von Stauffenberg és társai nem számoltak megfelelő mértékben. Az összeesküvők cselekedetei azon idő alatt, amikor még halottnak hitték Hitlert, nem abba az irányba mutatnak, hogy határozottan és erélyesen képesek lettek volna végrehajtani további terveiket, amelyek maguk sem voltak feltétlenül jól átgondolva – valahogyan egyszerre kellett volna a Rastenburg melletti erdőben és Berlinben is lenniük. Az egyetlen hely, ahol valóban megkezdődött egyfajta hatalomátvétel, Párizs volt, ahol a Wehrmacht tisztjei letartóztatták az SS tagjait, mielőtt kiderült volna, hogy a Führer életben maradt.

A kormányzás intézményeit igen nehéz feladat lett volna gyorsan megtisztítani a náci párt iránt elkötelezettektől, a Valkűr-hadművelet végrehajtói pedig erre 1944. július 20-án aligha álltak készen. Emellett az utókor gyakran esik abba a hibába, hogy az összeesküvők valahogy a szövetségesek oldalán álltak, és készek lettek volna feladni a Harmadik Birodalom hódításait, majd beleilleszkedni a szövetségesek által felvázolt világrendbe. Ez egész egyszerűen nem igaz – von Stauffenberg és körének vezetői mindenekelőtt német nacionalisták voltak, akik a nácizmus romjaiból igyekeztek volna menteni a menthetőt. Ugyanaz a revansista láng égett bennük az első világháborút követő német generáció fiaiként, mint a nácikban, és általában a német lakosság nagy részében.

Az a tény, hogy a mögéjük beállt különféle ellenállók – mint például Helmuth James von Moltke gróf Kreisau-köre, katolikus és protestáns egyházi körök vagy Julius Leber szociáldemokrata politikus – ilyen széles politikai nézeteket képviseltek, korántsem jelenti azt, hogy a puccs sikere esetén egy plurális német társadalom került volna kialakításra. A Valkűr-hadművelet sikeréhez elengedhetetlen volt a széles hátország, így von Stauffenberg és tiszti köre vélhetően mindenkivel igyekezett együttműködni, akivel tudott.

Összességében az jelenthető ki e rengeteg spekulációra lehetőséget adó kérdésben, hogy a Valkűr-hadművelet sikere esetén majdhogynem biztos, hogy nem ért volna azonnal véget a háború Európában, továbbá Németországban vélhetően jelentős belső instabilitás alakult volna ki, ami a Szovjetunió malmára hajtotta volna a vizet a kontinens egészén. Annyi teljességgel bizonyos, hogy az 1944. július 20-ai merényletkísérletről az utókor közvéleményében széles körben elterjedt kép jelentős árnyalásra szorul.

Valóban egyértelműen csapás volt az 1944. júliusi Valkűr-hadművelet kudarca?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra