Múlt-kor.hu

Több mint száz éve minden behatolót fegyverrel kerget el a szentinelézek törzse

Több mint száz éve minden behatolót fegyverrel kerget el a szentinelézek törzse

Több mint száz éve minden behatolót fegyverrel kerget el a szentinelézek törzse

Napjaink erősen globalizált világában szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki a modern civilizációtól teljesen elzártan éljen. Pedig világszerte mind a mai napig számos (becslések szerint több mint 100) teljes izolációban élő közösség él a Földön. Ezek a törzsek leginkább sűrű esőerdős vidékeken, illetve kisebb szigeteken találhatjuk és például Brazíliában még a közelmúltban is fedeztek fel, korábban ismeretlen csoportokat.

Talán az egyik leghíresebb és legrégebb óta ismert ilyen nép a szentinelézek törzse, amelynek tagjai az Indiához tartozó Andamán- és Nikobár-szigetek egyikén, az Északi Sentinel-szigeten élik mindennapjaikat. Más izolált népekkel szemben – amelyek többsége leginkább azért nem érintkezik a külvilággal, mert nincs is róla tudomása – a szentinelézek tisztában vannak azzal, hogy szigetük partjain túl másfajta, számukra minden bizonnyal furcsa eszközöket használó emberek élnek. Az elmúlt másfél évszázadban pedig több alkalommal is világosan kifejezték – leginkább kitartó nyílzápor formájában –, hogy nem szándékoznak kapcsolatba lépni eme furcsa külvilággal.

A brit gyarmati hatóságok 19. század közepén lettek figyelmesek az alig 60 négyzetkilométer területű szigeten élő törzsre. A velük való kapcsolatfelvétel során egy már jól bevált forgatókönyvet követtek. A fiatal tengerésztiszt, Maurice Vidal Portman által vezetett fegyveres expedíció 1880 januárjában kötött ki a szigeten. A szentinelézek azonnal visszahúzódtak a dzsungel rejtekébe, ezért az angolok hosszas kutakodásba fogtak. Portman emberei néhány nap után végül nyomára akadtak egy idős párnak és négy gyermeknek, akiket fogolyként magukkal hurcoltak a közeli Port Blair támaszpontra.

Bár Port Blair alig néhány kilométerre helyzkedik el az Északi Sentinel-szigettől, a két idős szentineléz szervezete nem tudta felvenni a harcot az ismeretlen környezet baktériumaival, így fokozatosan elgyengültek, majd meghaltak a brit fogságban. A négy gyermeket – miután tanulmányozták – ajándékokkal látták el, majd ismét partra tették őket otthonukban. A britek által baráti gesztusnak szánt ajándékozás azonban nem hatotta meg a szentinelézeket. A gyermekek azonnal eltűntek az erdőben és soha nem bukkantak fel többé.

A sikertelen kapcsolatfelvételt követően évtizedeket kellett várni arra, hogy valaki újra próbát tegyen. Az indiai kormány aztán az 1960-as években több alkalommal is igyekezett kapcsolatot létesíteni a szentinelézekkel, de azon túl, hogy az őslakosok elvitték a partról nekik hozott ajándékokat, más eredményt nem sikerült elérni. Bár az indiai kutatókat gyakran „üdvözölték” ellenséges kiáltásokkal és feléjük lőtt nyílvesszőkkel, az expedíciókat vezető antropológus, T. N. Pandit egy mérsékelt eredményről is be tudott számolni 1970-ben:

„Közelebb mentünk, biztonságos távolságot tartva a parttól, amikor még több férfi bukkant elő a szokásos fegyverekkel felszerelve és azzal fenyegtőzve, hogy ránk lőnek. …a férfiak minden irányból közeledtek. Néhányuk már derékig volt a vízben és úgy fenyegetőzött a lövéssel. Mindazonáltal közelebb mentünk és néhány nagyobb halat dobtunk feléjük. … Ez a gesztus kicsit enyhítően hatott a harcias hangulatukra. Többen is leeresztették fegyverüket és azt mutgatták, hogy dobjuk a halat. A nők is előjöttek az árnyékból… magasságra és termetre épp olyanok voltak mint a férfiak, csak lágyabb vonalakkal és nem volt náluk fegyver. Mintegy 20 gyerek is ott volt. Még közelebb mentünk a parthoz és sikerült is néhány halat partra tenni. Néhány férfi odament és elvitte a halakat. Hálásnak tűntek, de az ellenséges hangulat nem enyhült tovább.

Még egyszer megközelítettük a csoportot. Erre mindannyian érthetetlen szavakat kezdtek el kiáltozni. Mi vissza kiabáltunk és azt igyekeztük mutatni, hogy barátok akarunk lenni. A feszültség nem csökkent. Ekkor azonban furcsa dolog történt. Egy nő párba állt egy harcossal és leültek a homokra, ahol szenvedélyes ölelkezésbe kezdtek. Ezt aztán újabb és újabb nők is megismételték, mindegyik választva egyet magának a harcosok közül, egyfajta közösségi nászként. … Ez folytatódott egy ideig … majd a párok visszavonultak a dzsungel árnyékai mögé. Néhány harcos azonban ott maradt őrként.”

A későbbi években azonban még ennyit sem sikerült elérni. A szigetre érkező kutatókat, vagy éppen 1974-ben a National Geographic stábját rendre nyílzáporral fogadták. 1981-ben pedig a hatóságoknak egy szabályos mentőakciót kellett végrehajtaniuk, miután egy egy hajó, a fedélzetén 28 tengerésszel, zátonyra futott a szigeten és a kapitány kétségbeesetten számolt be rádión arról, hogy a nyilakkal és lándzsákkal felszerelt szentinelézek körbevették őket és támadni készülnek.

A tengerészeket végül helikopterrel szerencsésen kimentették szorult helyzetükből, 2006-ban azonban két halász hasonló szituációban nem tudott megmenekülni. Csónakjukat az áramlatok a sziget partjaihoz sodorták, ahol szentineléz íjászok végeztek velük. Az incidens egyébként cáfolta az elterjedt vélekedést, miszerint a szentinelézek kannibálok volnának, ugyanis a halászok holttesteiért érkező helikopterről látni lehetett, hogy a holttesteket sekély sírokba temették nem messze a csónaktól.

A kutatók ugyancsak érdekes megfigyelést tettek a 2004-es indiai-óceáni cunami idején. Három nappal a pusztító szökőárt követően az indiai kormány egy helikoptert küldött a szigetre, hogy segélycsomagokat dobjon le a védtelennek hitt őslakosoknak. A helyszínre érkező helikoptert azonban csak a szokásos nyilak várták, ugyanis a szentinelézek – mintha előre tudtak volna a cunamiról – a sziget magasabb pontjaira költöztek, így lényegében minimális veszteségekkel vészelték át a térségben több mint 230 ezer emberéletet követelő katasztrófát.

Az indiai kormány egyébként az 1990-ek évek óta felhagyott a kapcsolatfelvételi kísérletekkel elsősorban annak érdekében, hogy megóvják az őslakosokat a külső fertőzésektől. A szentinelézekről így még ma sem tudunk sok mindent, azon kívül, hogy vadászó-halászó-gyűjtögető életmódot folytatnak és leginkább fa, illetve kőeszközöket használnak. (Igaz, azt is megfigyelték már, hogy rendszeresen hasznosítják a partjaikra sodort hajókból kinyert fémeket is.) Na meg persze azt, hogy továbbra is úgy szeretnék élni az életüket, ahogy már évszázadok: teljesen elszigetelve a külvilágtól.

Több mint száz éve minden behatolót fegyverrel kerget el a szentinelézek törzse

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. tél: Hitler elfeledett szövetségesei

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Főszerkesztő-helyettes: Ács Tibor Adrián
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Báló Edina, Czókos Gergő, Hajdu T. Tibor, Lados Tamás

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra