Múlt-kor.hu

Tajt részeg katonák papi ruhában, avagy érdemes volt-e a középkorban vért ontani a sörért?

Tajt részeg katonák papi ruhában, avagy érdemes volt-e a középkorban vért ontani a sörért?

Tajt részeg katonák papi ruhában, avagy érdemes volt-e a középkorban vért ontani a sörért?

A sziléziai Wrocław (német megnevezése: Breslau) városa jövedelmeinek nagy része származott a monopolizált sörfőzésből. Ezért is érintette érzékenyen, amikor 1380-ban a szomszédos püspöki sziget lakói is elkezdték gyártani a saját folyékony kenyerüket. A kereskedelmi háborúból valódi összecsapások alakultak ki. A püspök a jól bevált módszerhez folyamodva a kiátkozás eszközéhez nyúlt, míg a város jóval világiasabb taktikát választott, és blokádot vont a sziget köré. Majd megtámadta a püspöki székhelyet. Az időközben a sziget közvetlen áldásaiból is bőven részesülő, magyarán tajt részeg katonák nagy károkat okoztak a püspök területein, gyakran lehetett például látni őket ellopott papi ruhában flangálni az utcákon.

Vért ontani a folyékony kenyérért

Wrocław már a középkorban is – a ma legnagyobbrészt Lengyelországhoz, ám egyes területei által Ausztriához, Csehországhoz és Németországhoz tartozó – Szilézia történelmi fővárosa és legfontosabb települése volt. A közel 40 ezer négyzetkilométernyi, ásványkincsekben igen gazdag terület a 10. században a lengyel fejedelemségek birtokába került, ám 1327-ben a Cseh Királyság részeként már a Német-római Birodalom részét alkotta. Később a Habsburgok szerezték meg, majd az osztrák örökösödési háború során Poroszország tulajdona lett, ám 1945 óta ismét lengyel kézben van.

„A sör a középkor évszázadaiban központi szerepet töltött be a mindennapokban” – mondta Richard W. Unger, a Brit Columbiai Egyetem történésze, A sör a középkor és a reneszánsz idején című könyv szerzője. „Nem csupán a mulatságok és egyéb ünnepek italaként tekintettek rá, hanem alapvető élelemforrásnak is számított” – tette hozzá. Igen gyakori volt, hogy a városok saját sörfőzdéket működtettek. Pláne, Európa középső részén, ahol a tőkehiány miatt egy-egy polgár vagy földesúr kevéssé lett volna képes finanszírozni egy ekkora vállalkozást, ám egy városnak ez már nem okozhatott gondot. Lengyelország a kontinens nyugati, városiasodottabb felével összehasonlítva igencsak gyéren lakott területnek számított, ahol a polgárosodás sem haladt annyira előre, és a társadalom egyértelműen földműves beállítottságú volt.

A 14. században, az akkor már a cseh koronához tartozó Wrocławban csupán egy intézmény rendelkezett sörfőzési jogkörrel, ez pedig a Rata vagy Rat néven említett városi tanács volt. A sörfőzés fizikailag sem különült el a település bölcs vezetőinek munkahelyétől, ugyanis a folyékony kenyér a városháza alatti pincerendszerben készült. A tevékenység igen jövedelmezőnek számított. A sörtípus megnevezése a közeli Schweidnitz (ma: Świdnicka) falucska megnevezéséből származott.

A Rata kizárólagos jogokkal bírt a Piwnica Świdnicka névre keresztelt sör gyártására és a belőle befolyó adók kezelésére. (Ilyen nevű sör egyébként a mai napig kapható néhány régi, cseh- és lengyelországi étteremben.) 1380-ban néhány wrocławi kitalálta, hogy ők sem akarnak kimaradni a jóból, és a közeli Ostrów Tumski (szó szerinti fordításban: Katedrális-sziget) szerzetesei segítségével elkezdtek Świdnicka sört készíteni.

Az Odera folyóban található szigeten állt a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett katedrális, amely a Wrocławi püspökség székhelye volt. A szigeten számos, a püspökhöz lojális nemesi család lakott, továbbá több kisebb szerzetesi közösség is képviseltette magát. A sör egyébként a kolostorok lakói számára még meghatározóbb volt, mint a világiaknak. Egyes 8-9. századi feljegyzések szerint a szerzetesek átlagban naponta két-három liter sört is lehúzhattak, míg estére, a vacsora mellé bor dukált. (Mindezt azért is tudták megtenni, mert hatalmas földbirtokaik voltak, és kevéssé okozott nekik többet termelni árpából.) Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy akkoriban jóval kevesebb volt a sörök alkoholtartalma, továbbá növényi darabkák úszkáltak bennük, és édeskésebbek voltak a maiaknál.

A sziget közelségének ellenére a városi tanács jogköre nem terjedt ki a püspöki központ területére. II. Vencel legnicai herceg és wrocławi püspök engedélyezte, hogy a szerzetesek és egyéb magánszemélyek is főzhessenek sört, amennyiben azt igényelik. A szigetlakók és sörük súlyosan sértette Wrocław városi tanácsának jövedelmező sörfőzési monopóliumát, így a Rata nem tehetett mást: jogainak védelme érdekében háborút indított.

Tajt részeg katonák papi ruhában

A kereskedelmi háború, amely nyílt csatározásokba torkollott, egészen egyedülálló a sziléziai város történelmében. Az erőszakos cselekményekre főként a folyó közvetlen környezetében került sor, ugyanis a korabeli útvonal Wrocławon keresztül vezetett, így a sziget lakói csak úgy tudták portékáikat eladni, illetve a szükséges javakat megvenni, ha átverekedték magukat először is a folyón, majd a településen. A püspök a jól bevált módszerhez folyamodva a kiátkozás eszközéhez nyúlt, míg a város jóval világiasabb taktikát választott, és blokádot vont a sziget köré.

A Wrocławhoz hasonló középkori városok nagyban függtek a sörhöz kapcsolódó adóktól. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy bevételeik 30-50 százaléka származott a sör járulékaiból. Gyakorlatilag a sörfőzde éltette. Habár ma azt gondolnánk, hogy a szigetlakók jóval kiszolgáltatottabb helyzetben voltak egy nyílt konfliktusba csapó kereskedelmi háborúban, gyakorlatilag a város gazdasági helyzete ingott meg jobban.

A Keresztelő Szent Jánosról elnevezett katedrális 18. századi ábrázolása

A Rata elsőként a diplomácia eszközeihez nyúlt, és követeket küldött a püspökhöz, hogy elmagyarázza, miért is oly fontosak számára a sziget sörfőzése által veszélyeztetett monopóliumok. Mindemellett azonban elkobzásokkal és egyéb szankciókkal fenyegette meg a kolostorok lakóit. Ám a püspök sem volt rest: az egész várost és minden lakóját kiközösítéssel sújtotta, ami egészen pontosan azt jelentette, hogy sem szentmiséket nem lehetett mondani, sem szentségeket kiszolgáltatni, sem semmilyen vallási tevékenységet végezni Wrocław területén. Mindez a korszak híveinek különösen súlyos büntetésnek számított.

A kiközösítés hatására a városlakók egyszercsak elkezdték a kolostorok által készített sört preferálni a városival szemben. Így mikor a városvezetés úgy döntött, hogy megszállja és kifosztja a szigetet, a rendelkezésére álló, polgárokból összetevődő hadsereg nem igazán volt odáig az ötletért. Amikor a püspök IV. Vencel cseh király kérésére is megtagadta, hogy visszavonja az exkommunikációt, a Rata megindította csapatait. Az időközben a sziget közvetlen áldásaiból is bőven részesülő, magyarán tajt részeg katonák nagy károkat okoztak Ostrów Tumski területén, gyakran lehetett látni őket ellopott papi ruhában flangálni a szigeten.

Az invázió sem törte meg a püspököt, végül XII. Gergely pápa vetett véget a zűrzavarnak. A kiközösítést egy pápai bullában feloldotta, ugyanakkor az egyházfő engedélyezte a sziget számára a sörfőzést, ám csupán saját fogyasztásra termelhettek, míg Wrocław monopóliuma visszaállt.

A bosszú – mint a legtöbb sör esetében – hidegen tálalva a legjobb. 1418-ban Wrocław dühös céhtagjainak elege lett a magas adókból, a nepotizmusból és a városi tanács korrupciójából, és megrohamozták a Ratát. Öt tanácstag és a polgármester is életét veszítette az elégedetlenkedő tüntetések során. Az újonnan kinevezett, „Öreg” melléknévvel illetett Konrád püspök még pontosan emlékezett a 38 évvel azelőtti eseményekre, és előre feloldozta a céhtagokat bűneik alól.

Tajt részeg katonák papi ruhában, avagy érdemes volt-e a középkorban vért ontani a sörért?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. tél: Hitler elfeledett szövetségesei

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Főszerkesztő-helyettes: Ács Tibor Adrián
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Báló Edina, Czókos Gergő, Hajdu T. Tibor, Lados Tamás

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra