„Szomorú városnézés volt ez…” – Így élte meg a magyar társadalom ’56-ot
2022. október 24. 08:50 Horváth Sándor
1956 legmeghatározóbb közösségi tapasztalata a társadalmi szolidaritás élménye volt, amely több generációra beépült a magyar családok emlékezetébe. A forradalmi tablókon túl szinte minden családnak volt saját „56-os” története: a tüntetésekről, a Szabad Európa hallgatásáról, egy tank vagy fegyveres megjelenéséről, a hirtelen megváltozó utcaképről, az emberek szolidaritásáról, külföldre távozó rokonról. 1956 tapasztalata változást jelentett a közösségi szolidaritás, a városi terek és a társadalmi nyilvánosság érzékelésében. Nem csupán a sztálinista rendszer fenntartását nem lehetett 1956 után úgy folytatni, mint előtte, hanem a társadalom tagjainak önképe is megváltozott. Ez módosította a diktatúrát működtetők reakcióit is.
Eufória egyik pillanatról a másikra
„Aztán ki lehetett menni az utcára, és ott mindenki valami eufórikus hangulatban volt. Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem, hogy valami olyasmi történt, aminek most mindenki örül. Mint hogy ha karácsony lenne” – emlékezett vissza a forradalom napjaira egy akkor még csak 6 éves kislány, Kállay Patrícia. Utcai eufória, karácsonyi vagy szilveszteri hangulat: igen gyakori képek az 1956-os mindennapokra való visszaemlékezések között.
Idegen emberek egymás nyakába borulnak, közösen éneklik a Himnuszt, lelkesen skandálnak jelszavakat. Egy nappal korábban, 1956. október 22-én ezek az emberek fásultan vagy egykedvűen mentek el egymás mellett az utcán, villamosra várva idegesen tülekedtek. Visszatérő motívuma az 1956-os utcáról szóló ábrázolásoknak, hogy ez a fásultság 1956. október 23-án egyik pillanatról a másikra megváltozott.
Idegen emberek egymás nyakába borulnak, közösen éneklik a Himnuszt, lelkesen skandálnak jelszavakat (Fortepan / Faragó György)
Az 1956-ban fontos közterek és épületek szimbólummá váltak, amelyekhez később események vagy csoportok leírása kapcsolódott. Bem-szobor, Sztálin-szobor, Kossuth tér, Köztársaság tér, Széna tér, Tűzoltó utca, Corvin köz… – sorolhatnánk az ötvenhatos jelképeket, amelyek hallatán számos érzés, indulat vagy emlékkép kapcsolódik sok olyan helyhez, amelyek fordulópontnak tartott eseményeknek adtak teret.
Az 1956-os forradalmi elbeszélések többsége Budapesthez és a vidéki nagyvárosokhoz kapcsolódik, hiszen a falu nehezen jeleníthető meg a nagyvárosi látványosságok vagy a tömegmegmozdulások helyszíneként. Annak ellenére, hogy számos fontos esemény történt a fővároson kívül, a vidékiek elsősorban a szolidaritás és az országos összefogás jelképeként jelennek meg a forradalomról szóló emlékekben: onnan érkező élelmiszer-szállítmányokról vagy a vidéki munkástanácsok csatlakozásáról az országos sztrájkokhoz.
Az összefogás azonban korántsem volt mindenki számára azonnal magától értetődő. Szigetvári István ipari tanuló, később a Tűzoltó utcai fegyveres csoport tagja, elbeszélése szerint hazafelé tartott az iskolából, amikor találkozott az október 23-i felvonulással: „Mentünk hazafelé a villamoson, amikor a Körúton nagy tömeggel találkoztunk szembe, a Rákóczi út és a Nyugati közötti részen. Nem volt kiabálás, üvöltözés, csendben ment a felvonulás. A villamosról láttuk, hogy transzparenseket visznek, de senki sem éljenezte a pártot. Nem is igen értettem, mert nem volt semmilyen ünnep, ami a felvonulást indokolttá tette volna. Hazamentünk a kollégiumba, és egész este pingpongoztunk.”
Tüntetők a Bem szobornál (Fortepan / Faragó György)
Az október 23-i felvonulás, mivel hivatalos keretek között kezdődött, nem mindenki számára tartozhatott rögvest a fontos vagy szokatlan látványosságok közé. Ilyenné a későbbi történések és később maguk a visszaemlékezők emelték. Így nem is meglepő, hogy a nap egyik fontos szereplője október 23-át egész hétköznapi módon töltötte: Nagy Imre délelőtt unokáira vigyázott, majd nem sokkal azelőtt ébredhetett fel ebéd utáni alvásából, amikor értesült arról, hogy a Bem tértől elinduló tömeg őt akarja hallani.
Támogasd a 
szerkesztőségét!
