Múlt-kor.hu

Szigorú étkezési szabályaik miatt a templomos lovagok tovább éltek, mint a középkor átlagembere

Szigorú étkezési szabályaik miatt a templomos lovagok tovább éltek, mint a középkor átlagembere

2018. május 9. 16:18 Múlt-kor

Az öregségben megőszült emberek igencsak ritkaságszámba mentek a 13. században. Még a gazdag földbirtokos férfiak számára is körülbelül 31 év volt az átlag várható élettartam, ez 48-ra emelkedett, ha valaki megérte a húszas éveit. A templomos lovagok ehhez képest olybá tűnhettek, mint akiknek valamilyen varázsszer van a birtokában: a katolikus katonai rend tagjai közül sokan jóval 60 év feletti kort értek meg. Többekkel még ekkor sem időskori betegségek végeztek, hanem ellenségeik.

1314-ben Jacques de Molayt, a rend utolsó nagymesterét 70 éves korában égették el máglyán. Az ugyanebben az évben kivégzett Geoffroi de Charney a legtöbb forrás szerint 63 éves lehetett. Ezek a magas életkorok majdhogynem általánosnak tűnnek a templomosok körében. Más nagymesterek, mint például Thibauld Gaudin, Hugues de Payens, vagy Armand de Périgord, hogy csak néhányat említsünk, mind 60 feletti életkort értek meg. A kor viszonyai között valóságos matuzsálemeknek számíthattak.

„A templomos lovagok hosszú életét többnyire egy különleges isteni ajándéknak tulajdonították” – írta Francesco Franceschi, a Szent Szív Katolikus Egyetem római campusának kutatója. A modern tudomány azonban másban látja a megfejtést: a rend kötelező étkezési előírásai sokban befolyásolhatták életük hosszát és egészségüket.

Sok modern ábrázolással szemben a templomosok úgy tűnik, valóban szerény életet éltek, Istent szolgálva. Ezt étrendbéli választásaik és kötelezettségeik is tükrözik. Habár a rend meggazdagodott a körültekintően kezelt adományokból, valamint abból, hogy az utazó zarándokok pénzét őrizték, maguk a férfiak formális szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmakat tettek – még csak nem is beszélhettek nőkhöz. Közel kétszáz éven keresztül élt a rend Európa-szerte, a 13. század végén 15 000 taggal érve el csúcspontját. Legfőképpen professzionális harcosok voltak, soraikból sokan a világ legjobbjai közé tartoztak.

A 12. század elején Clairvaux-i Bernát francia apát egy hosszú és bonyolult szabálygyűjteményt állított össze, amely a lovagok életét kormányozta. Ez a regula Szent Benedek és Szent Ágoston írásaiból merített, de sok szabálya már a templomos rendben született. A lovagok az 1129-ben elkészült regula előtt is szabályok szerint éltek, írja Judith Upton-Ward brit kutató, „és összeálltak hagyományaik és szokásaik (…) jelentős mértékben tehát a regula a már meglévő szokásokon alapszik.”

A szabályokból sok volt, és sokfélék voltak. A lovagok feladata volt az árvák, özvegyek és templomok védelme, kerülniük kellett a „nyilvánvalóan kiátkozott” személyek társaságát, és nem állhattak fel a templomban imádkozni vagy énekelni. Még költekezést szabályozó törvényeik is a szerénységet helyezték előtérbe: csuháik egyszínűek voltak, de a húsvét és mindenszentek közötti meleg időszakban hordhattak helyette vászoninget is (a hegyes cipők viszont mindig tilosak voltak). A szabályok arra is kiterjedtek, mit ettek, hogyan és kivel.

Étkezéseik nem voltak hangos események: a lovagoknak együtt kellett enniük, de csendben. Ha a sót akarták elkérni, „csendesen és bizalmasan” kellett kérniük, hogy adják körbe azt, „minden szerénységgel és alázatossággal.” Egyfajta partnerrendszer létezett, részben egy rejtélyes „tálhiány” miatt. Ez talán inkább az absztinencia bemutatása lehetett mindenekelőtt, csakúgy, mint a lovagok címere, amely egy lovon megosztozó két férfit ábrázolt.

A lovagok párokban összeülve ettek, és arra biztatták őket, „vizsgálják meg közelebbről a másikat”, és bizonyosodjanak meg róla, hogy egyikőjük sem eszik többet a másiknál, de nem is tartja magát semmilyen „titkos absztinenciához”. Az, hogy mi a teendő akkor, ha a partner nem úgy eszik, ahogy kellene, nem tisztázott, az asztalnál való kiabálás mindenesetre biztosan tilos volt. Evés után mindenki csendben ült, és hálát adott. A kenyérdarabokat összegyűjtötték és a szegényeknek adták, az egész cipókat pedig félretették a következő étkezéshez.

A templomosok étrendje alapvetően a szerzetesekre kirótt hagyományos böjtölési előírások és a katonai életmódjukhoz szükséges tápanyagbevitel közötti egyensúlymutatvány volt. Üres gyomorral nem lehet sem keresztes hadjáratban, sem lovagi tornán részt venni (a templomosok csak gyakorlásképpen vettek részt tornákon, nem sportként). Így hát a lovagok egy héten háromszor ehettek húst – annak ellenére, hogy tudták, hogy „a hús fogyasztása megrontja a testet.” Vasárnaponként mindenki húst evett, a magasabb rangú tagok ebédre és vacsorára is fogyaszthattak valamilyen sült állatot. A korabeli beszámolók szerint ez gyakran marhahús, sertéshús vagy szalonna volt, amelyet sóval ízesíthettek.

Valószínű, hogy az adagok bőségesek voltak: ha például egy keddi böjtnap miatt a lovagok nem ehettek húst, másnap „bőségesen” rendelkezésre állt. Egy forrás szerint a szakácsok elég húst raktak a templomosok tányérjára ahhoz, „hogy két szegény ember is jóllakjon a maradékból.”

Hétfőn, szerdán és szombaton a lovagok spártaibb, zöldséges ételeket ettek. Habár a regula „két vagy három étkezésnyi zöldséget vagy más fogást kenyérrel elfogyasztva” ír elő, gyakran került bele tej, tojás és sajt. Más esetekben zabból vagy hüvelyesekből készült levest, vagy rostokban gazdag párolt zöldségeket ettek (a gazdagabb testvérek drágább fűszereket, például köményt is belekeverhettek). Kertjeikben a templomosok termesztettek gyümölcsöket és zöldségeket, főként mediterrán éghajlatiakat, mint a füge, a mandula, a gránátalma, az olajbogyó és a gabonafélék. Ezekből az egészséges élelmiszerekből nagy valószínűséggel saját asztalaikra is került.

Hetente egyszer, pénteken teljes böjtöt tartottak – sem tojást, sem tejet, sem más állati eredetű terméket nem fogyaszthattak. Tápláló étekül ekkor a szárított vagy sózott hal, vagy mandulatejből készült tejtermék- és tojásutánzatok szolgáltak. Itt is voltak azonban praktikus engedmények: A gyengék és betegek nem vettek részt ezekben a böjtökben, és „húst, madarakat és mindennemű olyan ételt, amely jó egészséget hoz” kaptak, hogy minél előbb újra harcképes állapotba kerüljenek.

Mindeközben a testvérek bort ittak, de ez is korlátozva volt. Mindenki ugyanakkora adagot kapott, amelyet még fel is öntöttek. Azt a tanácsot kapták, hogy az alkoholt nem szabad túlzásba vinni, hanem mértékkel fogyasztani. Mert Salamon mondta (…) a bor megrontja a bölcseket.” A Szentföldön állítólag fertőtlenítő aloe verából, kenderből és pálmaborból készült koktélt ittak, amelyet „Jeruzsálem elixírjének” hívtak, ez gyorsíthatta a sebesülésekből való felépülést is.

Franceschi ír továbbá a Bernát-féle regulán kívüli előírásokról, amelyek „kimondottan a fertőzések terjedésének elkerülésére” szolgáltak. Ezek közé tartozott a kötelező kézmosás evés és ima előtt, valamint a kint a szabadban munkát végző testvérek felmentése az ételkészítés és -felszolgálás alól. Eme újítások, amelyeket a baktériumok létezéséről való bármiféle fogalom nélkül vezettek be, részben a kor élenjáróinak tartott arab orvosokkal való kapcsolataikból származhattak. A középkori Európában az orvosi tudás csúcsán kétségtelenül a templomosok álltak, sok betegséget kezelni tudtak és megfelelően törődtek gyengélkedő társaikkal.

A templomos rend a világ egyik leggazdagabbja volt – ezek a szabályok azonban megakadályozták azt, hogy a lovagok üljenek babérjaikon vagy zsíros, pácolt húsokon hizlalják magukat. Étkezési szabályaik közül sok igen közel áll a mai dietetikai tanácsokhoz is: sok zöldség, hús csak alkalmanként, bor mértékkel. Nem éppen királynak való lakomák, de a komoly keresztesi teendőkkel bíró lovag számára mindenképpen a legmegfelelőbb étrend.

Szigorú étkezési szabályaik miatt a templomos lovagok tovább éltek, mint a középkor átlagembere

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tavasz: Sorsgyötörte magyar anyák

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra