Múlt-kor.hu

Szétszóródhattak az indiánok között az „elveszett kolónia” lakói

Szétszóródhattak az indiánok között az „elveszett kolónia” lakói

2018. május 15. 08:26 Múlt-kor

Az amerikai kontinens és az európai gyarmatosítók történetének egyik legnagyobb, máig megoldatlan rejtélye, hogy mi történt a mai Észak-Karolina partjainál található Roanoke-szigeten létesült angol településsel. 1585-ben alapította I. Erzsébet királynő kegyence, Sir Walter Raleigh, de az Újvilág első angol településének lakosai 1590-re nyomtalanul eltűntek.

Anglia az Újvilágban

1590. augusztus 18-án egy csoport tengerész a Moonlight és a Hopewell nevű angol privatérhajókról a homokos partról az erdő felé tartott. Egy idős férfit követtek, aki valószínűleg egyre kétségbeesettebben kiáltozta: „Eleanor! Ananias! Bárki! Van itt valaki?” A tengerészek a mai Észak-Karolina állam területén található Roanoke-szigeten szálltak partra, vezetőjük pedig John White volt, Erzsébet királynő észak-amerikai domíniuma, Virginia kormányzója.

White lányát, Eleanort és annak férjét, Ananias Dare-t kereste, vagy bármely a szigeten lakó angol telepest. Eleanor és Ananias, valamint lányuk, Virginia – White kicsi unokája – ahhoz a csoport telepeshez tartoztak, akiket három évvel korábban hagytak a szigeten. 1587-ben White visszatért Angliába, hogy a sürgősen szükséges élelmiszer-utánpótlást beszerezze Raleigh-től. Ezután a Roanoke-on telelő telepesekhez tért volna vissza, azonban több akadályba is ütközött. Első próbálkozásakor francia kalózok foglalták el hajóját, és maga is megsebesült a harcban. Következő kísérletét egy uralkodói rendelet hiúsította meg, amely minden kereskedelmi hajózást leállított a spanyol armada által jelentett veszély miatt.

Amikor 1590-ben sikerült visszatérnie, újabb csapás érte expedícióját a Roanoke-on való partraszállás előtti napon: az egyik hajó kapitánya és több matróza a tengerbe veszett, miközben a rossz időjárásban az Outer Banks veszélyes turzásain át próbálták elérni a szigetet. Ennek ellenére azonban továbbmentek, körbeevezve Roanoke-ot, hogy annak északi végén horgonyozzanak le, ahol a telepesek éltek. Ott azonban senkit sem találtak. White látta, hogy a telepesek időközben emeltek ugyan egy nagyobb erődítményt, de ez teljesen elhagyatott volt, és csupán a hátrahagyott nehéz vagy mozdíthatatlan tárgyak voltak benne. A település összes házát szétszedték, elemeiket valahova elszállították. Az „elveszett kolónia” 117 lakosát sosem találták meg – Amerika és Anglia közös történelmének máig ez a legnagyobb rejtélye.

Az új Édenkert

White civil csoportja nem az első kolónia volt, amelyet Raleigh a Roanoke- szigetre küldött. Miután féltestvére, Humphrey Gilbert egy Újfundlandra történt utazás során vízbe fulladt, Erzsébet királynő  az Észak-Amerika gyarmatosítására vonatkozó megbízást Raleigh-ra ruházta át, azonban mivel az udvarnál ő volt az új kedvenc, Erzsébet nem engedte, hogy maga vezesse az expedíciókat.

Raleigh érdeklődését a mai Észak-Karolina partvonalának azon szakasza keltette fel, amely belelóg abba a Golf-áramlat által meghatározott útvonalba, amelyen a spanyol gályák a Mexikóból és Peruból származó aranyat szállították. 1584-ben egyetlen angol hajó érkezett a karolinai partvidékre, ezt a bennszülöttek hamar a Roanoke-szigetre vezették. E hajó rövid látogatása nyomán Roanoke-ot terményekben, vadakban gazdag és barátságos indiánokkal teli földként írták le – az új Édenkertként.

Raleigh hamar katonai expedíciót küldött egy egyéves útra, hogy felfedezzék az általa (a „szűz királynő”, I. Erzsébet) tiszteletére Virginiának keresztelt új tartományt. Az expedíciót Erzsébet mostohaanyja (VIII. Henrik utolsó felesége), Katherine Parr királyné unokatestvére, Ralph Lane vezette. A katonák feladata az volt, állapítsák meg, kinyerhetők-e nyereséges termékek a régióból, illetve alkalmas-e támaszpontnak a spanyol hajók elleni támadásokhoz.

Lane úgy találta, van potenciál a vidékben, de korántsem volt maga az új Édenkert, ráadásul sekély part menti vizei miatt alkalmatlan volt a hadihajók számára kikötőnek. Raleigh gondosan biztosította, hogy szakértő tudósítást kapjon az útról, amelyet befektetések és reményei szerint uralkodói támogatás vonzására kívánt használni a jövőbeli település létrehozásához. Ennek érdekében az expedícióval küldte John White-ot, aki az udvarnál ismert művész volt, és Raleigh számára a helyi növény- és állatvilágról, valamint az indiánokról vízfestményeket készített, amelyek a korból származó legjobb fennmaradt ábrázolások lettek.

Raleigh elküldte továbbá a matematikus Thomas Harriotot is, hogy az évet Lane-nel töltse Roanoke-on. Ő térképeket készített, tanult algonkin nyelven Manteótól, a barátságos, part mentén lakó Croaroan nevű törzs egyik elöljárójától, valamint mintákat gyűjtött a környezetből az esetleges értékes ásványok vagy gyógyhatású anyagok felfedezése érdekében.

1586 tavaszára azonban Lane embereinek egyre fogyott az élelme, a környező törzsek pedig egyre barátságtalanabbul viselkedtek, így az angolok elkeseredetten várták az ígért utánpótlást. A híres angol kalóz, Sir Francis Drake, néhány karibi-térségbeli spanyol város kifosztása után a Roanoke melletti turzásokhoz érkezett hajóival, azonban mielőtt segíteni tudott volna a gyarmatosítókon, egy hurrikán nagy kárt okozott flottájában. Lane vonakodva bár, de elfogadta Drake ajánlatát, hogy visszaszállítja őket Angliába.

A második kolónia

Ez volt tehát a helyzet 1586-1587 telén, amikor a művész John White felajánlotta, hogy civil expedíciót vezet Virginiába. 1585-ben White csupán az első néhány hetet töltötte az expedícióval a szigeten, így nem tapasztalta meg azt az ínséget és veszélyt, amelyet később Lane és emberei átéltek. A vele kiutazók nagy része a jelek szerint Londonból származott, kézműves és középosztálybeli háttérből. Teljes családok is a telepesek közé álltak, mások úgy hajóztak el, hogy családjuk majd követi őket. A kivándorlásuk melletti legfőbb érvül talán a kecsegtető gazdasági lehetőségek szolgáltak, de a tengerentúlon jobban biztosítottnak látszó vallásszabadság szintén szerepet játszhatott döntésükben.

A második kolónia hajói 1587 nyarán érkeztek Roanoke-ra. Itt vita kerekedett a kapitány (aki a tengeren parancsolt) és a kormányzó, White között (aki a szárazföldön átvette az irányítást). White később azt írta, Raleigh-tól azt az utasítást kapta, hogy a telepeseket vigye északra, a mély vízű Chesapeake-öbölhöz, amelyet Lane alkalmasabbnak tartott támaszpontnak a privatérok számára, valamint közelebb volt a hegyvidék réz- és esetleges arany- és ezüstlelőhelyeihez. A kapitány azonban úgy tűnik, nem érezte magára értendőnek ezt az utasítást, ugyanis nem volt hajlandó továbbvinni a telepeseket.

Amikor a csoport megérkezett, üresen találták a roanoke-i települést, az erődítmény romokban hevert, a közeli szárazföld indiánjai pedig barátságtalanok voltak. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy egy, a partraszálláskor történt baleset miatt az élelmiszerkészleteik nagy része odaveszett. Miután a korábban épült kunyhók egy részét lakhatóvá tették, és néhány újat is építettek, az új gyarmat vezetői úgy döntöttek, egyenesen Raleigh-hoz kell fordulniuk segítségért, ezt a kérést pedig megítélésük szerint egyedül White kormányzó tolmácsolhatta. Mielőtt elhajózott, White szemtanúja volt két fontos eseménynek: unokája, Virginia Dare születésének – ő volt az első angol gyermek, aki az Újvilágban született –, valamint a helyi elöljáró Manteo megkeresztelését és Roanoke lordjává való kinevezését. E két dolgot vélhetően nem csak White, de a többi telepes is úgy látta, mint egy gyarmati születésű lakosság kezdeti csíráját, valamint az indiánok az Erzsébet-kori angol vallási és politikai struktúrába való integrálásának kezdetét.

John White 1590-es visszaérkezése azt bizonyította, ez a tengerentúli Anglia csupán egy álom volt. Nem volt sem gyarmat, sem lakosság, sem keresztény indián uradalom. White és a tengerészek friss lábnyomokat fedeztek fel Roanoke partján – bizonyítékát annak, hogy a helyi indiánok ellenségesek voltak, vagy legalábbis tartottak az angol csoporttól. A településen egy fába faragva a CRO betűket találták, ezt Manteo barátságos törzse, a Croatoan neveként értelmezték (White később úgy emlékezett, a név egészében is bele volt vésve egy kapufélfába), így a keresők arra jutottak, délre kell hajózniuk a törzs központjához, a Hatteras-szigetre. Miután azonban hajóra szálltak, a viharos időjárás egyre északabbra kényszerítette őket, egészen addig, míg nem maradt más választásuk, mint hazatérni. Angol hajó nem is jutott el később sem Hatterasra, de az Outer Banks mellett elhajózó spanyolok később integető és európai stílusú hangszereken játszó indiánokat láttak.

A rejtély magyarázata

Mi történt tehát az „elveszett kolóniával”? Miért tűnt el? Amikor a társadalmi és demográfiai szerencsétlenségek okait vizsgáljuk, hagyományosan négy lehetőség merül fel: háború, éhínség, járvány, és halál. Valószínű, hogy mind a négy szerepet játszott az Erzsébet-kori Virginia korai végében. Annyit bizonyosan tudunk, hogy a spanyolok sem találták meg soha a gyarmatot, azonban pont a spanyolok által jelentett fenyegetés miatt vándorolhattak nyugatabbra is. White maga is úgy gondolta, hogy a telepeseknek szándékában állt „50 mérfölddel a szárazföld belseje felé” költözni. Ráadásul 1587-re a Roanoke-hoz közeli szárazföldön élő indiánok egyértelműen ellenségesek voltak az angolokkal. Nem sokkal a civil telepesek első megérkezése után egy rákászni indult angol férfi holttestét telenyilazva és megcsonkítva találták meg. Ez a helyi fenyegetés szintén jó ok lehetett Roanoke elhagyására.

Azt is tudjuk, hogy Lane katonái 1586-ban komoly élelmiszerhiánnyal küzdöttek, és hogy White 1587-ben azért tért vissza Angliába, mert élelmiszerkészleteik odavesztek. A civil telepesek kezében nem volt semmiféle eszköz, amivel rábírhatták volna az indiánokat, hogy osszák meg velük téli tartalékaikat. A későbbi jamestowni gyarmat esetében is az éhínség okozta az „éhező időt” („Starving Time”), amikor az indiánok nem voltak hajlandók élelmiszert eladni az angoloknak. A mai Észak-Karolina területén nem volt egységes indián közösség, amely esetleg el tudta volna látni a telepeseket, így valószínűsíthető, hogy az angolok kisebb csoportokra tagolódtak szét, amelyek külön-külön igyekeztek túlélni. Jamestownban a betegség – sőt, maga a pestis is – időről időre alapjaiban gyengítette meg a fiatal gyarmatot. A fertőző betegségek hasonló szerepet játszhattak Roanoke-on.

Mindhárom ok, ha hagyták elszabadulni, a negyedikhez vezetett: a halálhoz. White és tengerészei nem találtak sem temetkezési helyet, sem emberi maradványokat a Roanoke-on töltött néhány óra során, így aztán igencsak elképzelhető, hogy a telepesek elhagyták a szigetet, mielőtt a balsors utolérte volna őket. Ezután vélhetően kettő vagy akár több csoportra oszlottak szét. Az egyik csoport az utánpótlást hozó hajókat várhatta a Croatoan törzs körében az Outer Banks-en, a másik pedig megtehette az 50 mérföldet (81 kilométert) a szárazföld belseje felé egy biztonságosabb és védhetőbb helyre. Jamestown telepesei hallottak is másodkézből híreszteléseket arról, hogy voltak roanoke-i túlélők, akik beljebbi területeken a helyi törzsekkel éltek, de ezek sosem nyertek megerősítést.

2012-ben aztán a First Colony Foundation („Első Gyarmat Alapítvány”, FCF), egy Raleigh amerikai gyarmatait kutató, történészekből és régészekből álló társaság megkérte a British Museumot, vizsgáljon meg néhány papírból készült foltozást, amely a múzeumban őrzött, John White által Sir Walter Raleigh számára készített La Virginea Pars című kéziratos térképen található. A múzeum az egyik papírfolt alatt egy korabeli erőd jelét fedezte fel, a folt felszínén pedig egy megerődített város halvány képét találták, talán láthatatlan tintával rajzolva. A folt az Albemarle-szoros nyugati végénél volt, körülbelül 50 mérföldre a Roanoke-szigettől.

Az FCF által végzett távirányítós érzékelés és terepmunka nem talált ilyesfajta erődítményt öt mérföldes körzetben, de csapatai fém tárgyakat és Tudor-kori házi kerámiákat is találtak egy korabeli algonkin falu melletti helyszínen. Mivel ilyen edényeket Lane katonái az 1585-1586-os expedícióra nem vittek volna, az FCF kutatói 2015-ben bejelentették, hogy az „X-helyszín” volt a vélhető lakhelye az „elveszett kolónia” néhány tagjának, legalábbis egy rövid ideig. A helyszín feltárása és a továbbiak keresése tovább folytatódik.

Szétszóródhattak az indiánok között az „elveszett kolónia” lakói

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra