Múlt-kor.hu

Szent Patriktól a Nagypénteki egyezményig – 11 mérföldkő Írország történelméből

Szent Patriktól a Nagypénteki egyezményig – 11 mérföldkő Írország történelméből

2018. április 6. 18:51 Múlt-kor

Bár szigetlakó nép, az írek történelme sohasem volt elszigetelődő vagy befelé forduló. Ehelyett egy olyan nép története ez, amely mélységesen tisztában volt a külvilággal: az általa jelentett fenyegetéssel, lehetőségekkel és előnyökkel is. Míg legtöbben az angol történelem szűrőjén keresztül értelmezzük Írországét, egy sor más külső hatalom – Spanyolország, Franciaország, a pápaság, az Egyesült Államok – is nyomot hagyott rajta. A maga részéről Írország is befolyásolta a külvilágot: részt vett Európa keserű hatalmi harcaiban, hatással volt a brit parlamentáris demokrácia fejlődésére, és segített formálni az Egyesült Államok szuperhatalommá növekedését. Alább végigvesszük Írország történetének legfontosabb állomásait.

Az evangélium eljövetele Írországba

A kereszténység terjedése az ötödik századi Írországban a köztudatban elválaszthatatlan Szent Patrik legendás alakjától: egyszerre csodatevő misszionárius, ravasz politikus, és kígyókat elűző nemzeti szent. A történelmi tények azonban igencsak eltérnek a hagyományos narratívától – a kereszténység jóval Patrik missziója előtt gyökeret vert Írországban. Az írek ekkoriban rendszeresen portyáztak a római Britannia hosszú nyugati partja mentén, így Írország első keresztényei vélhetően rabszolgaként elhurcolt britek voltak.

431-ben Róma kiküldött egy püspököt, hogy ministráljon ezeknek a „Krisztusban hívő íreknek”: ez nem Patrik volt, hanem a homályos Palladius, egy brit vagy gall arisztokrata, akinek jelentőségét igyekeztek csökkenteni a történelem folyamán Patrik hagiográfusai. A kereszténység alapvető szerepet játszott az ír kulturális identitás kialakulásában, olyan korai remekeit ihlette az ír művészetnek, mint a kellsi kódex vagy az ardhagh-i kehely, és segített megőrizni a tanulás és oktatás lángját Európában a Róma bukását követő zűrzavaros évszázadokban.

Henry Plantagenet megérkezése

1167 nyarán egy kis csoport angol-normann felfedező elindult hajóval a walesi Pembrokeshire-ból és partra szállt az ír Wexford megye területén. Két éven belül Wexford, Waterford és Dublin skandináv kikötői elestek, és a kelta írek elkezdték szervezni védelmüket az erős új betolakodók ellen. 1171 októberében maga Henry Plantagenet, azaz II. Henrik angol király jelent meg Írországban, hatalma hangsúlyozása végett, hogy hozzáadja ezt az ígéretes új tartományt kiterjedt angol–francia birodalmához.

Sorsdöntő pillanat volt ez Írország történetében: az Ír Uradalom megalapítása, amely gyakorlatilag az első angol gyarmat volt. Három évtizeddel később Henrik fia, János elveszítette Normandia irányítását, ezután az angol korona számára még fontosabb volt az ír birtokai megőrzése. Az Uradalom intézménye csaknem négyszáz éven keresztül állt fenn (ezalatt átvészelve egy skót inváziót, a nagy európai pestisjárványt, és egy ír lázadást), mígnem VIII. Henrik 1541-ben királlyá kiáltatta ki magát, ezzel formálisan egyesítve Angliát és Írországot egy korona alatt.

Ulster gyarmatosítása

1606 tavaszán nagyszámú skót telepes – földművesek, iparosok, mesterek – kelt át a keskeny Északi-csatornán és szállt partra Donaghadee-nél, Down megyében. Ezzel megkezdődött Ulster gyarmatosítása, amely egy szisztematikus brit és protestáns betelepítési program volt Írország északi felében, amely addig a leginkább megmaradt keltának és katolikusnak.

A spanyol expedíciós flotta 1601 karácsonyi veresége a Cork megyei Kinsale-nél bebiztosította az angol katonai erő győzelmét Írországban, amelyet demonstrált az úgynevezett „earlök menekülése” is, amikor Ulster kelta arisztokráciájának nagy része elhagyta Írországot, és az európai kontinensen keresett menedéket. A Plantationnek („ültetvény”) nevezett ulsteri gyarmat véglegesítette az új rendet: 1640-re már harmincezer telepes érkezett Ulsterbe, és a maradék földbirtokos kelta családok közül sokat elűztek földjeikről.

A gyarmatosítás igazi kulturális kataklizmát jelentett a gael nyelvű kelta társadalomnak, és egy zűrzavaros és erőszakos évszázadot vetített előre Írország számára. Legjelentősebb aspektusa az volt, hogy Ulsterben a felekezeti feszültség a mindennapok részévé vált, a mai napig érezhető következményekkel.

Drogheda kifosztása

1649 augusztusában Oliver Cromwell hadseregével partra szállt Dublinnál. Az angol polgárháború véget ért I. Károly kivégzésével, és Cromwell minél hamarabb rendezni akarta az ügyeket Írországban, ahol anarchia uralkodott és a királypárti frakció jelentős támogatásnak örvendett.

Cromwell harminc mérföldet menetelt észak felé a part mentén a royalista irányítás alatt lévő Drogheda kikötővároshoz. Szeptember 10-ére körülzárták a várost, a következő napon pedig áttörték falait, ami után megkezdődött Drogheda borzalmas kifosztása, amely során a lakosság nagy részét – katolikust és protestánst, írt és angolt egyaránt – válogatás nélkül kardélre hányták.

Később Wexford városát hasonló brutalitással vették be, és 1660-ra az ír lakosság negyede halt bele a háborúba és az azt kísérő betegségekbe. Ezek az események segítenek megérteni, hogy Cromwellre, akit az angol történelem a demokrácia úttörőjének tart, Írországban miért emlékeznek őrült, vérszomjas népirtóként. Egy angol minden bizonnyal teljes mértékben értette Drogheda ostromának mély hatását: Winston Churchill megjegyezte, „új szakadékokat vájt a két nemzet és a két hit közé. Mindannyiunkon máig ott ül Cromwell átka.”

Az aughrimi csata

Az aughrimi csatát Galway megye lapos vidékén vívták 1691 júliusában. Ez az ütközet jelképezi a katolikus Írország vereségét, és a kétségtelen protestáns felemelkedést. Maga a csata azonban egy nagyobb geopolitikai játszma része volt, amely egy óriási hatalmi harcot foglalt magában a francia korona és egy Anglia, Hollandia és más államok által alkotott szövetség között. Orániai Vilmos magához ragadta a koronát 1689-ben, apósát, II. Jakabot menekülésre kényszerítve. Jakab Franciaországba, majd Írországba ment, aminek eredményeképpen Írország egy sor csata helyszíne lett, amelyeknek hatását Európa-szerte érezni lehetett.

Ezeket a csatákat Derrynél (Londonderry), Enniskillennél és a Boyne folyó gázlóinál vívták, és Vilmos került ki belőlük győztesen. De Írország maradék katolikus elitjét, annak francia szövetségeseivel együtt, Aughrimnál vágták le a lápos mezőn. Mind az ország sorsa, mind Vilmos helyzete a trónon itt nyert véglegességet.

Wolfe Tone 1791-es pamfletje

Wolfe Tone Írország egyik legmeggyőzőbb és legkarizmatikusabb nemzeti vezetőjeként vonult be a történelembe. Az 1763-ban Dublinban született politikus politikai nézeteit nagymértékben formálták a 18. század végi amerikai, majd franciaországi forradalmi események. Ekkor álmodta meg a radikális, nem felekezeti alapú ír köztársaságot, és 1791-es, „Érvelés Írország katolikusainak nevében” című pamfletjére szükséges első lépésként tekintett. Az írásban a jogfosztott ír katolikus többség emancipációja mellett foglalt állást.

A pamflet sokak figyelmét felkeltette: az Egyesült Írek Társaságát ekkor alapította meg Belfastban egy csoport (hasonlóképp jogfosztott) presbiteriánus kereskedő és iparos, akiknek tetszett Tone forradalmi víziója. Olyan pillanat volt ez, amikor az ír társadalom eltérő elemei el tudtak tekinteni a felekezeti politizálástól a tágabb értelemben vett politika felé. Az 1798-as lázadás kudarca azonban az ekkor újra előtörő felekezeti különbségekkel együtt biztosította, hogy ez az álom ne váljon valósággá. Maga Tone 1798 novemberében egy katonai börtönben öngyilkos lett. Két évvel később az egyesülési törvény még jobban összekapcsolta Írországot Nagy-Britanniával.

Daniel O'Connell és a katolikus emancipáció

Az 1830-as évekre új vezető lépett színre. Daniel O'Connell ugyanannyira volt katolikus, mint amennyire Tone ateista. Az ő Írország-víziójában a nemzeti identitás és a katolicizmus egyet jelentett, és megértette annak fontosságát, hogy a lakosság egészét megnyerje az egyesülési törvény visszavonására irányuló törekvéseinek.

O'Connell az alkotmányosság határait feszegette, számolva azzal, hogy az esetleges zavargások lehetősége őt segítheti céljai elérésében. Katolikus Társasága hamar fegyelmezett tömegmozgalommá vált, amely a katolikus emancipációért küzdött elsődleges célként. Ez 1829-ben be is következett, amikor a brit kormány felismerte az anarchia lehetőségét Írországban, és visszavonulót fújt. O'Connell azonban sosem érte el az egyesülési törvény visszavonását. Öröksége ehelyett az, hogy megmutatta, mire képes a tömegpolitika. Ezeket a leckéket mind a külső megfigyelők, mind ellenfelei jól megjegyezték Írországban és külföldön is. Emellett nem felejtette el az egyre kisebb világban az új médiumok nyújtotta lehetőségeket: O'Connell után az ír kérdést nem csak Írországban és Nagy-Britanniában, hanem Amerikában is nagy hévvel tárgyalták.

A nagy éhínség

1845 szeptemberében, ahogy az első burgonyákat húzták ki a földből Írország-szerte, elkezdett terjedni a híre egy fertőzésnek, amely a termést sújtotta. A burgonyák rohadtan jöttek elő a földből. A métely országszerte elterjedt, és az éhínség 1849-ig tartott, hatásai az ír társadalomra katasztrofálisak voltak. A burgonyavész előtti nyolcmillió lakosból egymillióan vesztek oda az éhezéstől és a kapcsolódó betegségektől. Az ír nacionalisták körében pedig jelmondattá vált, hogy „a Mindenható küldte a burgonyamételyt, de az angolok teremtették az éhínséget.” Talán elkerülhetetlen volt, hogy a többéves éhínség által okozott trauma düh formájában a brit kormányzaton csapódik le. Az igazság azonban az, hogy a kormányzat tétlensége, akaratossága és értetlensége valóban súlyosbította az éhínség hatásait. Ennek ellenére nem volt igaz az ír nacionalisták azon gondolata, hogy az éhínséget szándékosan hozták létre az angolok.

Száz évvel később az ír lakosság még mindig fogyatkozott. Az emigráció olyan vérző seb volt, amelyet nem lehetett bekötözni, és az ebből létrejövő ír diaszpóra örökre megváltoztatta Írország kapcsolatát a világ többi részével.

A húsvéti felkelés tizenöt vezető alakjának kivégzése

1916 májusában kilenc nap folyamán tizenöt férfit vezettek ki dohos celláikból a dublini Kilmainham fegyházban a kőtörő udvarra, hogy kivégzőosztag elé állítsák őket. A férfiak az április végén Dublin középső részén kirobbant, úgynevezett húsvéti felkelés vezetői voltak. Egyikőjük, James Connolly munkásaktivista, nem tudott lábra állni, miután egy orvlövész lövedéke a bokáján találta el – őt egy székbe kötözve végezték ki. Magát a felkelést már néhány nap után leverték. Dublin központjának jelentős része nagy károkat szenvedett a tűz, a lövöldözés és a robbanások következtében, a halálos áldozatok jelentős része pedig civil volt.

A vérontás és a pusztítás miatt a közvélemény nem állt a lázadók pártján, de a brit hatóságok azon döntése, hogy a vezetőket kivégzik, egyik napról a másikra változtatott ezen. A tizenöt férfi hőssé vált, és a közhangulat radikalizálódott. Ez megadta az alaphangot az elkövetkező öt mozgalmas évnek, amelynek során Írország nagy részében véget ért a brit uralom, és 1922-ben megalakult az Ír Szabadállam.

A Véres Vasárnap

1972 január 30-án egy polgárjogi menet haladt Derry nyugati külvárosa felől a városközpontban lévő Guildhall térre. Az ilyen menetek gyakoriak voltak: 1968 óta Észak-Írország hozzászokott a katolikus kisebbség egyenjogúságáért és az uniópárti többségi uralom megszüntetéséért tartott nyilvános demonstrációkhoz. E napon azonban a demonstráció véres tragédiával végződött, brit csapatok belelőttek a tömegbe. Tizenhárom férfi vesztette életét, egy tizennegyedik később halt bele sérüléseibe.

A hadsereg azt állította, az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) nevű terrorszervezet fegyveresei lőttek rájuk a tömegből, és az állami nyomozás elfogadta az események ezen változatát. A Véres Vasárnap messze nem a legvéresebb eseménye volt a csak „a bajoknak” nevezett több évtizedes észak-írországi konfliktusnak, de az a tény, hogy az állam emberei ölték meg a tizennégy embert, rettenetes módon kiemelte a többi közül ezt az esetet. Következményeit évekig érezni lehetett: a katolikus közvélemény haragra gerjedt, és az IRA és más csoportok támogatása gyors növekedésnek indult. Harmincnyolc évnek kellett eltelnie, mire egy új brit kormányzati vizsgálat felmentette az áldozatokat, és kimondta, hogy a brit katonák cselekedetei „indokolatlanok és indokolhatatlanok” voltak.

A nagypénteki egyezmény

Sokak szemében a csak „a bajoknak” nevezett észak-írországi konfliktusnak nem látszott lehetséges megoldása. Az ellentét fő gyökerei túl mélyre beágyazottnak látszottak a felekezeti ellentétek és gazdasági rivalizálás hosszú történelmébe, a politikai ellentétek áthidalhatatlanok voltak, és a brit és az ír állam között lévő kölcsönös sérelmek szélesebb kontextusa további rétegeket adott hozzá a helyzet nehézségéhez.

„A bajok” folyamán azonban valamilyen szinten végig folyt a párbeszéd és a tárgyalás (általában rendkívül ellenszenves hangulatban), és végül a felek találtak egy politikai megoldást. 1998 április 10-én aláírták a belfasti vagy Nagypénteki egyezményt, amely keretet adott a további politikai haladásnak Észak-Írországban. Az előrelépés kulcsa a tárgyalások nemzetközi szintre vitele lett, főként a Bill Clinton vezette amerikai kormány részvétele a hosszadalmas egyezkedésben. Az észak-írországi politikai folyamatot továbbra is hátráltatja a bizalmatlanság és a kommunikáció, valamint a tárgyalás időnkénti kudarcai, de ennek ellenére érezhető, hogy a múlt ma már tényleg a múlt, és nem térhetnek vissza az erőszak évei.

Szent Patriktól a Nagypénteki egyezményig – 11 mérföldkő Írország történelméből

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. nyár: Szerelmes uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra