Múlt-kor.hu

Szellentés és pszichológiai hadviselés – ilyenek voltak az udvari bolondok mindennapjai

Szellentés és pszichológiai hadviselés – ilyenek voltak az udvari bolondok mindennapjai

2018. március 9. 13:36

A csatamező humoristájától a pszichológiai hadviselés mesteréig, a professzionális viccmondótól a humor kedvéért kihasználható rendellenességgel születettig az általunk udvari bolondként ismert embereknek sokféle változata létezett. Angliában rengeteg különféle szerepet játszottak ünnepi alkalmakkor és a mindennapokban is a középkortól a Tudorok korán át egészen a kora újkorig. Királynék megmentői, komoly vagyonok birtokosai, és a kor szupersztárjai egyaránt kikerültek közülük.

Lakomák és mindennapok

Ha elképzelünk egy középkori vagy reneszánsz-kori lakomát, sokunknak eszébe jut az udvari bolond, amint a vendégek között futkos, zsonglőrködik vagy épp trágár vicceket mesél, miközben trubadúrok pengetik lantjaikat. Az angol nyelvterületen ma a trubadúrokra használt minstrel (azaz „szolgácska”) szót azonban ekkoriban mindenfajta mutatványosra és előadóművészre alkalmazták, úgy mint énekesekre, zenészekre, zsonglőrökre, tornászokra, bűvészekre és a joculatorokra, azaz tréfamesterekre. Angliában férfiakat és nőket egyaránt alkalmaztak minstrelként, és arra is van bizonyíték, hogy egy Adeline nevű joculatrix földet is birtokolt Hampshire-ben a 11. században.

A 12. században a follus, azaz bolond szó is elkezd feltűnni az írásos emlékekben, legtöbbször amikor a nevettetők a hűséges szolgálat után jutalomban részesülnek. Egy Roland le Pettour nevű bolondnak harminc hold földet adományozott II. Henrik király, vélhetően az udvartól való visszavonulása alkalmából, azzal a feltétellel, hogy Roland minden év karácsony napjára visszatér az udvarba „ugrálni, fütyülni és szellenteni”.

De sem az angol nemesek, sem a királyok nem rendeztek minden nap lakomát, és egyébként sem lett volna túl sokáig szórakoztató minden este ugyanazt a bolondot hallgatni, így a középkori bolondok csak bizonyos alkalmakkor léptek fel. Az év többi napján egyéb dolguk volt az udvartartásban, például az ebekkel törődni vagy piacra járni.

Egy bolond élete

Mind II., mind III. Edward királynak egy sor bolondja volt, akiket mind Robertnek hívtak valódi nevüktől függetlenül. A 13. századra azonban némelyik tehetséges tréfamester már egészen híresnek számított. Azokat, akik a királyi család valamely tagjához tartoztak, gyakran saját házzal és szolgákkal látták el. Tom le Fol, azaz Bolond Tom I. Edward király Erzsébet nevű lányának lakodalmában lépett fel és ötven shilling fizetséget kapott, amely egy vagyonnak számított, hiszen például egy jó tetőkészítő kb. napi két és fél pennyt (egy penny egy tizenketted shillinget jelent) kereshetett, és egy lúd ára másfél penny volt.

Természetesen a legtöbb bolond nem volt olyan szerencsés, hogy a király felfigyeljen rá. Az egyik utazó tréfamester arra panaszkodott, hogy senki nem adott neki nyúlszőr szegélyű köpenyt vagy drága ajándékokat, mert nem tudott sem hangszeren játszani, sem vicceket és történeteket mesélni, zsonglőrködni, táncolni vagy dallamot szellenteni, ami azt mutatja, hogy a bolondokkal szemben elvárás volt, hogy többféle készséggel rendelkezzenek.

De akkor sem volt fenékig tejfel az élet, ha az ember egy király vagy nemes udvari tréfamestere volt: sokszor nekik kellett a csatamezőn az ellenséghez üzeneteket eljuttatni, például egy vár megadását követelni vagy fogolycsere feltételeiben megállapodni. Sajnálatos módon az ellenség sokszor a követ megölésével nyilvánított véleményt, akár a várból a követ testének vagy levágott fejének az urához hajítógéppel való visszajuttatásával.

A bolondoknak emellett fontos szerepe volt magában a csatában is: a kora középkorban az ő dolguk volt a pszichológiai hadviselés: a csata előtti este ők voltak felelősek a harci morál megőrzéséért dalaikkal és történeteikkel. Amikor aztán a két sereg felsorakozott egymással szemben, a bolondok gyalog vagy lovon fel s alá rohangáltak előttük, nevettetéssel nyugtatták a katonák idegeit, valamint sértő dalokkal és kiabálással növelték saját katonáik harci kedvét és demoralizálták az ellenséget – hasonlóan egy modern focimeccs szurkolóihoz. Egyesek még kardokkal és lándzsákkal is zsonglőrködtek az ellenség sorai előtt, csúfolva és hergelve őket, hátha a forróbb fejű katonák előrerohannak rátámadni a bolondra, megtörve ezzel a harci alakzatukat.

A „bolondok” három fajtája

A középkor folyamán háromféle tréfamester alakult ki. A professzionális bolond, akit nemes vagy király alkalmazott, általában felettébb művelt és tanult volt, és urához hasonló ruhákban járt a klasszikus bolondjelmez helyett. De a gazdag vagy nemes családok sok esetben befogadtak mentális betegséggel vagy fizikai deformáltsággal küzdő nőket vagy férfiakat, egyfajta „háziállatként” tartva őket saját szórakoztatásukra, illetve „keresztényi könyörületességből”. Őket gyakran „ártatlan bolondokként” aposztrofálták és olyasfajta címmel illették őket, mint „a királynő bolondja” vagy „Lord XY bolondja”. Fizetséget nem kaptak, élelemmel, ruhával és a földön alvóhellyel látták el őket. Ha a nemesi család úgy döntött, hogy már nem szórakoztató a jelenléte, előfordult, hogy egyfajta nyugdíjat fizettek nekik rendszeres alamizsna formájában, sokan sajnos azonban koldusként végezték.

A bolondok harmadik kategóriája a különösen Franciaországban népszerű „bolondtársaságok” voltak, amelyek amatőr társulatokként működtek, akik karácsonykor, illetve búcsúkban és fesztiválok alkalmával léptek fel. Általában ők voltak azok, akik a fülekkel ellátott csuklyából és színes tunikából álló ma ismert „tipikus” bolondjelmezt magukra öltötték, és ruhájukra vagy cipőjükre csengőket erősítettek. Ők ilyenkor a város utcáin táncoltak végig, akár hátukon gyermekeikkel is.

I. Erzsébet királynő korában az angol tréfamesterek egyre inkább elmozdultak a magánudvarokban való fellépéstől a színpad felé, ahol vígjátékokban színészkedtek. A 17. századra már igen veszélyessé vált a királyi családnál bolondként szolgálni, amint azt Jeffrey Hudson megtanulhatta. Jeffrey egy tehetséges „törpe-bolond” volt, akit I. Károly király először egy pitéből előugrani látott. Jeffrey Henrietta Mária királynéval tartott, amikor Hollandiába menekült, és vissza is tért vele Angliába a királypárti oldalon lóháton harcolni a polgárháborúban. Termete ellenére ügyes lovas és katona volt. Férje lefejezésekor Jeffrey segített a királynénak Franciaországba menekülni. Néhány hónappal később azonban a királyné testőrparancsnoka, Lord Croft testvére a magassága miatt sértegette Jeffreyt. A törpe válaszul párbajra hívta és lelőtte. A királynénak nem maradt más választása, mint elküldeni Jeffreyt. Száműzetése során elfogták és eladták rabszolgának. Bizarr módon, miután visszatért Angliába (már ha valóban ugyanaz a személy volt), azzal keltette fel a figyelmet, hogy egy lábnyit (kb. 30 cm) nőtt időközben, és további furcsaságként egy 1679-es „pápista összeesküvésben” való részvétellel vádolták meg. 1682-ben, hatvanhárom évesen végül kiengedték a börtönből, és nem sokkal később elhunyt.

„Nyüves” Johnson

Anglia egyik utolsó professzionális bolondja Samuel Johnson volt, akit „nyüvesnek” neveztek himlőhelyes arca miatt. Az 1691-ben született Johnson Anglia legtöbb gazdag udvarában megfordult. Párfogója, Lord Montague segített neki Londonban színre vinni egy darabot, melyet ő maga írt, saját magával a főszerepben. Minden beszámoló szerint borzasztó volt a darab, de ennek ellenére több mint harminc alkalommal játszották a Haymarket színházban. Nyüves kiváló énekesnek tartotta magát, de többnyire a közönségnek háttal énekelt, mivel közben fura arckifejezést viselt – vagy legalábbis ő azt gondolta, emiatt nevet rajta a közönség.

Amikor nyolcvankét éves korában meghalt, először a templomkertben temették el, de aztán barátai – kérésének megfelelően – eltávolították onnan, és egy erdőben (amelyet ma Johnson után Maggoty Woods, vagyis Nyüves Erdő néven ismernek) egy előre elkészített sírba temették, amelyet Johnson eredetileg szeretett szolgálónője számára tervezett annak kedvenc helyén. Kérésbe adta, hogy ne temessék a templomkertbe, mert nagyon nem kedvelt egy kötekedő öreg nőt, aki ott volt eltemetve. Azzal viccelődött, hogy a feltámadás napján az asszony vitát provokálna a lábcsontjain, azt állítva, hogy Johnsonéi valójában az övék.

Nyüves Johnson sírja ma is látogatható a Maggoty Woodsban. Az erdő a brit örökségvédelmi hivatal, a National Trust tulajdona, amely táblákat emelt a helyszínen, melyeken olvasható mind az eredeti 1773-as sírfelirat (amely Johnson tehetségét dicséri és elmeséli a lábcsontok történetét) és egy csúnyább vers 1851-ből, amely azzal kezdődik: „Ha a véletlen hozott ide, vagy kíváncsi szemeid / Megnézni a helyet, hol e szegény bolond nyugszik / Egy meggondolatlan tréfamester még a halálban is / Mondja vicceit utolsó leheletével is.” A vers további részében egy szigorú viktoriánus figyelmeztetést kapunk azokról, akik életüket bolondsággal töltik: az udvari bolondok kora valóban véget ért.

Szellentés és pszichológiai hadviselés – ilyenek voltak az udvari bolondok mindennapjai

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. nyár: Szerelmes uralkodók

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra