Múlt-kor.hu

Panem et circenses – bármit megtettek a nép szórakoztatásáért az ókori Rómában

Panem et circenses – bármit megtettek a nép szórakoztatásáért az ókori Rómában

2018. november 8. 11:57 Múlt-kor

Az antik Róma vezetői mindig is készséggel szerveztek látványos eseményeket, amelyekkel könnyedén a nép kegyeibe férkőzhettek. Ez volt a „kenyeret és cirkuszt” politikája, ahogy a szatirikus költő, Juvenalis definiálta az I. század végén. A birodalom minden részéről érkeztek a lelkes nézők, hogy megcsodálják a színházi előadásokat, gladiátorokat éltessenek, vagy éppen kocsiversenyekre fogadjanak. Kivégzések, bankettek, vadállatok harcai, katonai felvonulások. Szórakozási lehetőségek, amelyekkel a vezetők célja a nép politikai támogatásának megnyerése volt. A különböző látványos események súlya már a köztársaság korában is fokozatosan nőtt, a császárkorban pedig végképp a propaganda eszközévé váltak, és a nagy válságok során még a szokásosnál is nagyobb befolyással voltak a római hétköznapokra. A szórakozás és az élelmiszerek elosztása a társadalmi kontroll két fontos eszközévé vált.

A játékok eredete

A római játékok a szórakozási lehetőségek széles spektrumát kínálták a lelkesítő sportversenyektől és színházi előadásoktól kezdve egészen a legvéresebb ünnepségekig. Titus Livius római történetíró szerint a színházi játék (ludi theatrici) azután bukkant fel először Rómában, amikor i.e. 364-ben pusztító járvány söpört végig a városon. Annak érdekében, hogy megszabaduljanak az istenek által rájuk mért kolerától, a hatóságok úgy döntöttek, hogy színházi előadásokat fognak tartani. A latin történetíró Kr. e. 264 körülre tette az első gladiátorharcot, amikor egy Décimo Junio Bruto Esceva nevű konzul megboldogult apja tiszteletére küzdelemre kényszerített egy rabszolgát. Tertullianus De Espectaculis című értekezésében megjegyzi, hogy a rómaiak „azt hitték, hogy az elhunytak lelkei kiengesztelhetőek az emberi vérrel”, ezért a temetések alatt hadifoglyokat és értéktelen rabszolgákat áldoztak fel.

Az ünnepségek azonban lassan elvesztették rituális szerepüket, és egyre hivatalosabb formát öltöttek. Számos szabályt vezettek be, amiket törvénybe is foglaltak. A cél a közönség lelkesedésének fokozása lett.

A köztársaság idején olyannyira megnőtt az események súlya, hogy azt már a politika sem hagyhatta figyelmen kívül. A játékok támogatói kezdetben a templomok, szenátorok és helyi csoportosulások voltak. A gladiátorok szerződtetése, az állatok tartása, a kocsiversenyek és a színpadi előadások megrendezése komoly pénzügyi erőfeszítéseket igényelt.

Az aedilisek (magas rangú tisztviselők) azzal a céllal kezdték el támogatni a játékokat, hogy megnyerjék a plebs rokonszenvét. Mivel a szerény anyagi lehetőségek miatt csak kevésbé látványos eseményeket megrendezésére volt lehetőség, a Kr. e. 2. századtól az aedilisek fokozatosan hozzájárultak a költségekhez. A játékok egyre látványosabbá váltak, és a nép hálás volt a nagylelkű tisztviselőknek. Ezzel viszont megindult a verseny a magas pozíciókra pályázó aedilisek között, akik egymásra licitáltak a játékok látványossága tekintetében. Bár sokan tönkrementek a minél fényűzőbb esemény megrendezéséért folytatott versenyben, a tömegek rendkívüli módon élvezték az újfajta szórakozási lehetőségeket. És miközben a nép jól érezte magát, a háttérben komoly politikai csatározások folytak.

A szórakoztatás és a propaganda szorosan összekapcsolódott, és egyik a másik nélkül már nem érvényesült volna. De a populista intézkedések sora itt még nem ért véget. Bevett szokás volt ugyanis, hogy a játékok alatt – főként éhínségek idején – élelmiszereket osztottak szét, elsősorban kenyeret és búzát. Az élelmiszerosztást az annona nevű szerv végezte, amelynek szárazság és rossz termés idején a Rómába özönlő tömegek miatt különösen sok dolga volt. A főváros lakossága Vespasianus császár idején elérte az 1 millió főt.

A lelátókon a nézők között ún. sparsionokat, utalványokat is kiosztottak, amiket elcserélhettek halra, húsra vagy kenyérre, sőt, néha még vidéki házakat is kisorsoltak közülük.

A játékok köre pedig egyre bővült. A százados játékokat Apollo, Cibeles, Ceres vagy Flora tiszteletére rendezték. A fogadalmi játékokat főleg háborús időkben tartották, de később a köztársaság egyik legfontosabb, rendszeres ünnepségévé nőtték ki magukat. Gyakran rendeztek banketteket is, ahol bárki beszélgethetett a jelenlévő politikusokkal.

Nem mindenki lelkesedett azonban a fényűző eseményekért. A filozófusok megrökönyödve figyelték, hogyan adja fel a nép saját meggyőződését, és a politika, valamint a római társadalom degenerációját látták a játékok népszerűségében.

A római szenátusban sem volt egyöntetű a lelkesedés. Egyes szenátorok nem a véres események, hanem a populizmus térhódítása, és az annak következtében bekövetkezett változások miatt aggódtak. Egy alkalommal Terentius egyik darabjának előadása közben a nézők sietve elhagyták a színházat, mert épp egy gladiátorharc kezdődött. Ez a példa jól szemlélteti azt a fordulatot, ami a közönség ízlésében végbement. Panem et circenses, kenyér és cirkuszi mutatványok, csak ez érdekelte a római népet, sajnálkozott Juvenalis. A filozófus Seneca vagy maga Juvenalis intő szavai azonban hamarosan feledésbe merültek.

Esztelen mészárlás

A szenátori csatározások tönkretették a köztársaságot, és következett az a korszak, melyben a hatalmat az autokrata politikai, hadi és vallási vezetők, a császárok gyakorolták. Mivel megszűnt a közvetítés a hatalom és nép között, a császárok fokozott jelentőséget tulajdonítottak a különböző látványos játékoknak, melyeknek köszönhetően ellenőrzésük alá vonhatták a tömeget.

A császári propaganda hatékonyabb közvetítésére a régi, ideiglenesnek szánt faépületek helyett állandó, egyre fényűzőbb épületeket húztak fel. Kr. e. 29-ben Augustus átadta az első monumentális amfiteátrumot, a Kr. u. 82-ben épült Colosseum korai elődjét.

A császárok személyesen is jelen voltak az ünnepségeken. Az uralkodó ezzel általában pozitív képet alakított ki magáról a nép körében, de volt, akit nem fogadtak akkora lelkesedéssel, Diocletianusnak például több gúnyos megjegyzést is el kellett viselnie.

Volt olyan császár, aki a harcokban is részt vett. Commodus lelkes csodálója volt a kocsisoknak és a gladiátoroknak. Arénává építtette át palotáját, szabadidejében állatok megölésével gyakorolt, és saját házában, valamint közönség előtt is harcolt a gladiátorokkal.

Augustus fogadott fia, Tiberius nem követte apja példáját, és véget vetett a mértéktelen fényűzésnek. Utóda, Caligula azonban visszatért a pompához, és könnyelműen elherdálta a Tiberius idejében keletkezett költségvetési többletet. Egész napon át tartó ludi circenseseket (kocsihajtó verseny) rendezett, amelynek szüneteiben vadászatokat tartottak. Suetonius beszámol róla, hogy egy nap alatt akár 500 medvét is levadásztak. Caligula volt az első a császárok között, aki részt vett a játékokon, amit annyira komolyan vett, hogy sokszor az istállóban aludt és evett. A kocsihajtók ún. klikkeket alakítottak ki, és az egyes csapatokat színekkel jelölték. Caligula a Zöld csapat követője volt, és Néró is a Zöldeket erősítette. Több mint egy évszázaddal később Caracallát, a Kékek lelkes pártfogóját pedig egyenesen odáig vezették indulatai, hogy megölte Euprepest, a Zöldek leghíresebb kocsihajtóját.

Az uralkodók számára egyre inkább presztízskérdéssé vált, hogy megrendezzék a valaha látott legpompásabb játékokat. A tengeri csatákat szimuláló előadások valóságos szuperprodukciókká váltak. Néró egy hatalmas amfiteátrumot építtetett, amelyben a szalamiszi csata emlékére rendezett előadás során egy műtavon mintegy 19 ezer ember harcolt három és négy evezősoros gályákon. Claudius pedig Rómában előadatta egy britanniai város bevételének, kifosztásának, és királyai behódolásának a történetét.

Ebben a korszakban szinte általánossá vált, hogy a nép a délelőtti és délutáni előadásokat is megtekintette, melyek alatt a több száz gladiátorharc során akár 5000 vadállatot is feláldozhattak. Farkasokat, medvéket, oroszlánokat, zsiráfokat, zebrákat, orrszarvúkat… Egészen odáig fajult a vadállatokkal való kereskedelem, hogy egy észak-afrikai elefánt alfaj teljesen kihalt. Traianus volt az utolsó császár, aki megpróbált elődeivel versenybe szállni a játékok pompája tekintetében. Hogy megemlékezzen a dáciai háborúról, 123 napon át tartó ünnepségsorozatot szervezett, ahol 10 000 gladiátor harcolt és mintegy 11 000 vadállatot öltek meg.

A játékok alkonya

A Severus-dinasztia hatalomra jutásakor, vagyis a 2. század végén a játékok egyre visszafogottabbá váltak a külsőségek tekintetében. A következő évszázadban ez a tendencia felerősödött; a Birodalom válsága az ünnepségek pompáján is éreztette hatását.

A kereszténység erősödésével és I. Constantinus hatalomra kerülésével a 4. század elején egy új korszak kezdődött. Az uralkodó megtiltotta a damnatio ad bestiast (a vadállatok gyilkolását), amely az előző században rengeteg keresztény mártírhalálához vezetett. Az egyház kezdetektől fogva ellenségesen viszonyult a cirkuszi látványosságokhoz, és a II. század végétől már nyíltan ki is fejezte ellenérzéseit a játékokkal kapcsolatban. A kereszténység, a végóráit számláló Birodalom gerinceként fontos szerepet töltött be a római mentalitás és erkölcs megváltoztatásában.

A pénzügyi-gazdasági problémák és a rabszolgák hiánya következtében a pompás ünnepségek megrendezése egyre nagyobb teherré vált. Rómában az utolsó gladiátorviadalt Honorius uralkodása alatt, az 5-6. század fordulója környékén tartották. A játékok Itáliában azonban még a gót királyok uralma alatt is megjelentek.

Dacára annak, hogy az ókori Róma számos – sokkal inkább – követendő példával szolgált az utókor számára, a bukását követő évszázadok során a fényűző játékok váltak a Birodalom egyik legfőbb szimbólumává, a panem et circenses elve és a populizmus pedig azóta is a mindennapok részét képezi.

Panem et circenses – bármit megtettek a nép szórakoztatásáért az ókori Rómában

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. ősz: Legendás apák és fiúk

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra