Múlt-kor.hu

Nézegessen 11 rémisztő mitológiai szörnyet

Nézegessen 11 rémisztő mitológiai szörnyet

2018. szeptember 13. 09:06 Múlt-kor

A mitológiai lények jóval többek, mint az emberi képzelet szüleményei. Betekintést nyújtanak abba, őseink egykoron miként látták a világot, és a félelmekbe, melyek elöntötték képzeletüket, amikor valami zajra ébredtek éjjel. Minden kultúrának vannak sajátos szörnyetegei, és vannak az egész emberiségen és történelmén átívelő visszatérő motívumok is. E lények az emberek legnagyobb félelmeinek testet öltött alakjai, az őket legyőző hősök pedig az ember azon vágyát jelképezik, hogy elnyerje az irányítást az ismeretlen, veszélyes világ felett. Az alábbi listán találhatók ismertebb lények és távoli kultúrák különös borzalmai is.

A khimaira

A megfelelő szögből nézve a khimaira egy pillanatra akár nem tűnhet többnek a már ismert oroszlánnál. Elfordulva azonban láthatóvá válna teljes valójában – teste közepéből groteszk kinövésként emelkedne ki egy kecske feje, farka pedig fényes pikkelyekkel lenne borítva. Ennek végén két ragyogó szemet látna a szemlélő, egy ki-be járkáló, sziszegő nyelv felett, mely mellől méreg csorog ki az e fejhez tartozó szájból.

Ez volt a khimaira: különféle vadak őrült, egybeforrt rémképe, melyeknek egy testben egyesül erejük. A középső kecskefej képes volt lángot okádni, amellyel azonnal hamuvá tud változtatni egy embert.

A görög mítoszok szerint a khimaira a száz kígyófejjel rendelkező szörnyeteg, Tüphón és a nimfaarcú, kígyótestű Ekhidna gyermeke volt. A történet eredeti forrása azonban még a görög kultúrát is megelőzheti: lehetséges, hogy egy hettita legenda szolgált alapjául. A hettiták szörnyetege sasszárnyakkal is rendelkezett, a középső feje pedig nem egy kecskéé, hanem egy nőé volt. A görög kultúra idővel kiszorította a hettitát a térségben, azonban könnyen átvehetett belőle több elemet is, egyszersmind félelmetesebbé alakítva a lényt is, amelyet a görögök khimairának neveztek.

A khimaira iskolapéldája annak a mitológiai szörnyetegnek, amellyel hősök sora száll szembe, hogy bizonyítsa rátermettségét – többségük azonban alulmarad vele szemben. A khimairáról szóló leghíresebb történet Bellerophóné, aki a szárnyas ló, Pégaszosz hátán szállt szembe vele. Bellerophónnak sikerült egy lándzsát a leszúrnia a lény torkán, mielőtt az ki tudta volna lőni rá megsemmisítő erejű tűzgolyóját. A szörnyeteg gyomrában a tűz olyan égető volt, hogy megolvasztotta a hős lándzsáját, így a torka feltelt olvadt fémmel, aminek következtében megfulladt.

A wendigo

1661-ben egy csoport jezsuita misszionárius az Ottawa folyó mentén található erdőkben lakó algonkin indiánok földjére utazott. Előttük már járt itt egy jezsuita csoport, azonban a hírek szerint különös megbetegedés lett rajtuk úrrá. A felmentésükre érkező csoport hallott ugyan róla, hogy valami rossz történt a misszióval, amikor azonban odaértek, minden képzeletüket felülmúlta az, amit találtak. Ahogy leírták:

„E szegény embereket (…) olyan kórság gyötörte, amelytől olyannyira éheznek az emberhúsra, hogy nőkre, gyermekekre és még férfiakra is rávetik magukat, mint afféle farkasemberek, és telhetetlenül felfalják őket, étvágyuk fékezésére képtelenül – folyvást újabb zsákmány után lesnek, és mindig mohóbban egyre többet esznek.”

A misszionáriusok, akiket felmenteni jöttek, kannibálokká váltak. Jézus Társaságának tagjai számára felfoghatatlan volt állapotuk, az algonkinok azonban igen jól ismerték a jelenséget: a hittérítőket megszállta a wendigo.

Az algonkinok szerint a wendigók emberevő szörnyetegek voltak, amelyek a Nagy-tavak környékén járták a vadont. Testük lesoványodott, bordáik kiálltak vékony, sápadt bőrük alatt, szemeik gödreik mélyére süllyedtek. Éhhalált halt emberekre hasonlítottak – mintha egy hétig a sírban oszladoztak volna, mielőtt újra járni kezdtek.

A wendigo étvágyát az indiánok szerint soha semmi sem csillapíthatta. Rátámadt a többi emberre, de minden falattól nagyobbá és éhesebbé vált, mígnem hatalmas, vérszomjas óriássá nem vált, amely még a fáknál is magasabb volt. Szerintük a misszionáriusok is wendigókká változtak, és elkezdtek emberekre vadászni. Történt már korábban ilyen, legtöbbször az aszályos évek hideg telein. Olyan dolog volt ez, amelyre a törzs fel volt készülve: hatalmas mulatságot volt szokás körükben tartani, amelyen táncoltak és kántáltak, hogy távol tartsák a lényt közösségüktől.

A valószínűbb magyarázat természetesen az, hogy a jezsuiták megőrültek az éhségtől, és a kannibalizmus felé fordultak. A mitológiai lény gondolata azonban valószínűleg megnyugtató volt az algonkinok számára – ők ennek segítségével értelmezték azokat az eseteket, amikor a jó és példás életű emberek elképzelhetetlenül visszataszító cselekedetekre szánták el magukat.

A qalupalik

A sarkvidéki inuit (eszkimó) gyermekek régóta tudják, nem szabad a vízparthoz túl közel menni, mert ott a jég alól leselkedhet rájuk a qalupalik. A szüleik azt is elmondják nekik, hogy amikor a lény a közelben van, a tenger alól hallatszik dalának távoli zúgása. Amikor nem bírja türtőztetni magát, a qalupalik akár még kocogtathatja is alulról a jeget ujjaival.

A qalupalik csupán egy pillanat töredékéig látható, amíg elragadja áldozatát. Kiugrik a víz alól, hosszú, hegyes körmeit áldozatába mélyesztve. A gyermek csupán egyetlen rövid pillantást tud vetni arcára, amely egy, a vízben való rothadástól feldagadt és elzöldült női arcra hasonlít. A qalupalik belegyömöszöli a gyermeket egy általa viselt, úgynevezett amautba – az inuit anyák kabátjain lévő jellegzetes erszény, amelyben kisgyermeküket hordják –, és elmerül a tengerben.

A gyermek utolsó pillanataiban fájdalmak közepette fagyhalált hal a víz alatt: kiáltásra nyitott száját megtölti a jéghideg víz, majd érzi megfagyni vérét ereiben, miközben hallja, ahogy a felszín felett családja távolodó, elfojtott hangon kiáltja nevét.

A qalupalik meséjét minden bizonnyal azért mesélik az inuit gyermekeknek, hogy távol tartsák őket a veszélytől – legfőképpen a sarkvidéki tengerek kiszámíthatatlan jeges felszínétől. „Dala” a repedni készülő jég morajlása lehet, körmei kopogása pedig a jég törésének hangja.

A minótaurosz

A minótaurosz legendája 14 athéni gyermek feláldozásával kezdődik. Egy Kréta szigetén lévő labirintusba küldik őket, ahol napokig bolyonganak a sötét kőfolyosókon, és kiismerhetetlen útvonalakon tapogatóznak végig. Tudják, hogy minden egyes lépéssel közelebb és közelebb kerülnek a minótauroszhoz.

A mítosz szerint Athén népe sorshúzással döntötte el, kit áldoznak fel a labirintusban. Kréta királya azért követelte az áldozatot Athéntól, mert athéniak ölték meg a fiát, és ezek a fiúk és lányok kellett, hogy megfizessék ennek árát. Bármennyire is voltak óvatosak, a minótaurosz mindegyikőjüket megtalálta. Egy pillanatra meglátták szörnyű arcát a labirintus sötétségében, azonban mielőtt akár csak kiáltani is tudtak volna, erős markai elkapták és széttépték őket, majd a szörny nyersen felfalta őket.

A történet szerint a minótaurosz a krétai királyné és egy varázserejű bika istenkáromló egybekelésének eredménye volt. A lény valódi neve Aszterión volt, azonban sosem volt normális életre lehetősége: Kréta királya, Minósz szégyellte felesége tettét, és félt a lényben lakozó vad dühtől, így megépíttette a labirintust, ahová bezáratta. Kizárólag a neki feláldozott emberekkel táplálkozott.

A mitológiai minótaurosznak többek szerint van valós alapja. Plutarkhosz írásaiban a valódi történelem ad magyarázatot a különös történetre: szerinte Minósz király minden évben ünnepséget tartott elhunyt fia, Androgeosz emlékére, és az itt tartott játékok győzteseinek athéni gyermekeket ajánlott fel jutalmul. A győztes egy alkalommal egy Taurosz nevű kegyetlen hadvezér volt, aki kegyetlenkedett a jutalmul kapott gyermekekkel. Bánásmódja oly brutális volt, hogy idővel a történet megváltozott, és ember helyett valódi szörnyeteg vált belőle.

A mítosszal szemben e valódi esetnél vélhetően nem bukkant fel soha Thészeusz, hogy legyőzze a szörnyeteget – csak a szörnyeteg szerepel benne, emberi testben, aki válogatott gonoszságokat művel áldozataival.

A baziliszkusz

1587-ben Varsóban egy ötéves lány eltűnt otthonából. Kint játszott egy barátjával, azonban este sem jött haza, és az anya a szolgálólánnyal átfésülte az egész várost érte. A két kislányt végül egy 30 éve romokban álló ház pincéjében találták meg, holtan és mereven. Az édesanya a lépcső tetején maradt, míg a szolgálólány lement az öreg, korhadt lépcsőkön a sötét pincébe. Mielőtt azonban leért volna, hirtelen megállt. Teljesen megfagyott, kővé dermedt álltában. A városban később az a hír járta, hogy a szolgálólány egy baziliszkusz szemébe nézett: a lényébe, amely egyetlen pillantással képes ölni.

Varsó népe korántsem elsőként találkozott a baziliszkusszal. A rómaiak szerint a lények nagy számban éltek az észak-afrikai Kirenaikában, a mai Líbia területén. A feljegyzések szerint a kígyószerű lény mérge annyira erős, hogy már pillantása is halálos volt. Az ember akkor sem volt biztonságban, ha megvárta a lény távozását, ugyanis nyomában is mérget hagyott. Plinius szerint ember nem tudta megölni – ha egy lovas ledöfte lándzsájával, a méreg a lándzsán felkúszva a lovast és a lovat is megölte. A lényt az különböztette meg a kígyóktól, hogy képes volt felegyenesedve közlekedni. A baziliszkuszt az ókori források szerint egyedül a menyét képes megölni, mert rá nem hat a pillantása.

Lehetséges, hogy valódi állatról van szó – vagy legalábbis annak eltúlzott változatáról: Líbiában élnek köpködő kobrák, amelyek képesek távolra, főként áldozataik szemébe elspriccelni mérgüket, e tulajdonságát túlozhatták el olyannyira, hogy mire távolabbi vidékekre kerültek a róla szóló hírek, már pillantásával ölt. Emellett mérge ilyetén bevetésekor a köpködő kobra felegyenesedik, és kitárja nyaka bőrlebenyeit, a megszokott kígyóktól egészen eltérő látványt nyújtva. A kobraelméletet alátámasztja az is, hogy az afrikai mérges kígyók gyakran válnak a menyétre távolról hasonlító mongúz áldozataivá.

Kobrák azonban nemigen fordulnak elő a természetben Lengyelországban. 1587-ben a lakosok váltig állították, hogy egy baziliszkusszal volt dolguk. Egy Johann Faurer nevű elítélt bűnözőt küldtek le a pincébe, egy tükrökkel teleaggatott kabátot viselve, letakart szemmel, hogy egy gereblyével kihúzza onnan a szörnyeteget. Ezt a feljegyzések szerint sikeresen meg is tette – még egy orvos is szemtanúja volt az esetnek, aki fel is jegyezte: „Valóban egy baziliszkusz volt, kakasfeje volt, egy varangy szemeivel, koronaszerű bóbitával, szemölcsös és pikkelyes bőre, végig a mérges állatok színével fedve, és görbe farka, teste mögé hajtva.”

Lehetséges, hogy a tömeghisztéria esete volt ez, mely során egy egész városnyi ember szörnyeteget látott ott, ahol szörnyeteget akart látni. Valami azonban mindenképpen volt abban a pincében, és a városlakóknak szükségük volt egy magyarázatra, hogy mi ölte meg a két kislányt és a szolgálólányt.

A nian

Az ősi Kínában nem volt nagyobb fenyegetés annál, mint amikor évente egyszer a nian nevű lény lejött a hegyekből (vagy előjött a tengerből, tájegységtől függően) élelmet keresni. A lény megállíthatatlan volt – halhatatlan volt, semmilyen fegyverrel nem lehetett ártani neki, és az idő múlásával sem pusztult el. Az emberek annyit tehettek csupán, hogy bedeszkázzák ablakaikat, bezárják ajtóikat, elbújnak ágyaik alá, és reménykednek, hogy életben hagyja őket.

A falu vagy város lakóinak búvóhelyeikről kellett végignézniük, ahogy a szörnyeteg körbejárta lakhelyüket. Lapos arca volt, az oroszlánéra hasonlító alakú, azonban fején két hatalmas szarv is volt, fogai pedig borotvaélesek voltak. Nagyobb volt, mint egy elefánt, vagy bármely más élőlény a Földön.

Ha szerencséjük volt, csupán megtalálta élelmiszer-tartalékaikat, és elfogyasztotta őket. Ha nem, akkor a nian észrevette őket, és rájuk vetette magát. Áldozatait felöklelte szarvával, majd fogaival széttépte, és darabonként megette őket. Bárki az áldozatává válhatott, legfőképpen azonban a gyermekek húsát szerette.

A nian évszázadokon keresztül terrorizálta Kína vidékeit, mígnem egyszer egy öregember kiállt ellene, és elijesztette. Ezután felfedte magát: egy istenség volt álruhában, és megmutatta az embereknek, hogyan tegyék biztonságossá településeiket:

„Nem tudjátok megölni a démon niant, de távol tudjátok tartani. A lény könnyen megijed. Nem szereti a piros színt. Kerüli a hangos zajokat és a különös lényeket. Ma este tehát tegyétek pirossá a falut. Akasszatok piros táblát minden ajtóra. Keltsetek nagy zajt dobbal, zenével és tűzijátékkal. És adjatok a gyermekeiteknek álarcokat és lámpásokat védelmül.”

Kínában a mai napig tűzijátékoznak, dobolnak, és pirosba varázsolják városaikat minden egyes holdújévkor. A legenda szerint az ünneplés az egyetlen dolog, amely távol tartja e mitológiai lényt attól, hogy pusztítást végezzen az emberek között. Ha elfelejtik hagyományaikat, és abbahagyják az ünneplést, a lény vissza fog térni.

A kraken

A 18. században Erik Pontoppidan, a norvégiai Bergen püspöke, egyúttal korai zoológus amellett kardoskodott, hogy a kraken korántsem volt mítosz. A norvég halászok szerinte számtalan alkalommal látták már, legtöbbször meleg nyári napokon. „Halászaink általában azt állítják, hogy amikor több mérföldre kihajóznak, a kraken a tengerfenéken van” – írta Pontoppidon. Eleinte buborékok törtek a felszínre, majd a tengeri élővilág menekült minden irányba, mintha a tenger minden hala egyszerre esett volna pánikba. Ezután egy nagy, sötét alak emelkedett a felszínre, és ha életben akartak maradni a tengerészek, ők is menekülőre fogták.

Amikor a hajósok biztonságosnak ítélt távolságba húzódtak, erőt vett rajtuk a kíváncsiság. Némelyikőjük visszanézett, és azt látták, amit Pontoppidon leírt:

„Látják a szörnyeteget a felszínre jönni (…) háta, amely másfél mérföld körméretűnek tűnik, elsőre több kicsiny szigetnek látszik, körbevéve valamivel, amely hínárként lebeg; itt-ott egy nagyobb kiemelkedés is megfigyelhető, mintha homokos part lenne, végül pedig több világos pont vagy szarv is kiemelkedik, amelyek egyre vastagabbak, minél kijjebb emelkednek, és van, hogy olyan magasra, és olyan nagyra emelkednek, mint a közepes méretű hajók árbocai.”

Ez volt tehát a kraken – a tenger legnagyobb és legveszélyesebb teremtménye. A felszínre emelkedve akár tíz egymás mellett álló hadihajónyi hosszra is ki tudott nyújtózni. Hatalmas karjaival egy egész hajót le tudott húzni a mélybe legénységével együtt, azonban még ha békén is hagyta az emberek tengeri járműveit, óriási mérete akkora örvényt hozott létre újbóli elmerülésekor, amely képes volt egy egész flottát a tenger alá szippantani.

A skandináv forrásokban már a 13. századból vannak leírások a tengerben lakozó óriási lényről. A legendás izlandi hős, Örvar-Oddr a róla elnevezett saga szerint egy alkalommal szigetnek nézett egy ilyen teremtményt, amely, miután a hős közel merészkedett hozzá, majdnem lenyelte. A kraken azok közé a mitológiai lények közé tartozik, amelyek évszázadok óta megragadják az emberi fantáziát.

A kora újkori norvég tengerészek, akikre Pontoppidan hivatkozik, nem biztos, hogy teljes mértékben tévedtek – habár mindmáig nem fedeztek fel olyan lényt a tengerben, amely akkora lenne, mint a legendák krakenje, ott van a világ óceánjainak mélyén az óriás tintahal, amely akár a 300 kilogrammos testtömeget is megközelítheti. A mitikus lény így hát egy újabb példája lehet a valódi állatokról szóló túlzó történeteknek. Elméletben természetesen lehetséges, hogy valóban látták – talán még felfedezésre vár a tenger mélyén egy valódi, óriási méretű polip vagy tintahal, amely képes akár hajókat is a mélybe rántani.

A grootslang

Egy dél-afrikai legenda szerint az óriási és félelmetes grootslang (a szó „nagy kígyót” jelent holland, illetve afrikaans nyelven) az egyik első élőlény volt, amelyet a világot teremtő istenek alkottak. Amikor az ember még kósza gondolat sem volt, az istenek létrehoztak egy hatalmas, elemi erővel bíró kígyót, amely nagyobb volt bármely elefántnál, és okosabb volt bármely embernél.

Hiba volt. Az istenek még éppen csak tanulták az élet létrehozásának művészetét, és még nem értették az ilyen erős lények által jelentett veszélyt. A grootslang körbe tudta fogni bármelyik élőlényt, és másodpercek alatt végezni tudott vele. Az istenek megpróbálták kijavítani hibájukat: megkísérelték kipusztítani a fajt, kettéosztva energiáit, és szétosztva azt két állatfajta, az elefántok és a kígyók között. Egy grootslang azonban elszökött, és életet adott faja további példányainak, megmentve őket a kihalástól.

Amikor az első európaiak megjelentek a térségben, a bennszülöttek elmondták nekik, hogy az óriáskígyók még léteztek földjük legmélyebb rejtekhelyein. E mitológiai lények feneketlen üregekben és több tucat mérföld átmérőjű barlangokban rejtőztek – legtöbbjük nagy gyémánthalmokat őrzött irigységgel és kapzsisággal. Talán a gyarmatosítók elkedvtelenítésére is szolgáltak ezek a történetek.

Napjainkban a legismertebb grootslang, mint mondják, az észak-fokföldi Richtersveld nevű sivatagos, hegyekkel tarkított tájegységben él egy barlangban. Itt vár arra, hogy valaki oly vakmerő legyen, hogy lemerészkedjen birodalmába. Ideje nagy részét azzal tölti, hogy elefántokat csalogat le magához, majd megfojtja és egészben lenyeli őket – valóban minden mondakör egyik legfélelmetesebb teremtménye.

A hüdra

Bármilyen szörnyűnek is hangzik a sokfejű hüdra mitológiai leírása, a legtöbb embernek nem is lett volna alkalma megpillantani: minden egyes csepp vér az ereiben annyi mérget tartalmazott, hogy lehelete is mérgező volt. Rejtekhelyének levegőjét e méreg töltötte meg, olyannyira, hogy aki belélegezte, annak azonnal megtelt a tüdeje erős savval, amely belülről felemésztette.

Ha a halálos levegőn túljutott volna valaki, egy hatalmas, kilencfejű, sárkányszerű lénnyel találta volna szemben magát. Bárki bármit is tett, a hüdrát lehetetlen volt elpusztítani – ha levágták egy fejét, azonnal kettő nőtt a helyére. Az egyetlen mód ennek megakadályozására az volt, ha a levágott fej helyét tűzzel kiégetik, de még ennek sikere esetén is a lény utolsó feje teljességgel sebezhetetlen volt. A hüdra soha nem halhatott meg.

A lény fejei kígyószerűek voltak, olyannyira, hogy egyesek szerint a lény a korai ember kígyóktól való félelmének leképeződése a mitológiában. Egyes római írók szerint a mitológiai teremtmény egy egyfejű kígyóként indult, amelynek teste nem nőtt vissza, és az idők során az általunk Héraklész történetéből ismert megölhetetlen szörnyeteggé fejlődött tovább. Az elterjedt mitológiai családfa szerint a hüdra szintén Tüphón és Ekhidna gyermeke, a nemeai oroszlánnal, a khimairával, a szphinxszel és az alvilágot őrző Kerberosszal együtt.

A hüdra megölése a mítosz szerint Héraklész második próbája volt. A feladatra elkísérte őt unokaöccse, Iolaosz is, aki a levágott fejek helyét fáklyával égette ki. A legutolsó, halhatatlan fejet egy Athéné istennőtől kapott mágikus karddal sikerült levágnia, maga a fej azonban nem halt meg, mozgott és üvöltött. Héraklész annyit tehetett csupán, hogy egy hatalmas szikla alá betemeti, összenyomva és bezárva – de még élve – az örökkévalóságig.

A szphinx

A szphinx legendája az egyik legrégebbi az emberiség történetében – egyes változatai már Kr. e. 9500-ig is visszavezethetők. Legfőképpen azonban az óriási egyiptomi szobrokról ismert, amelyek legtöbbször oroszlántestű, emberfejű lényként ábrázolják, sok esetben fáraói fejdísszel. Az egyiptomiak számára ezek a mitológiai lények nagy hatalmat képviseltek. Arcukat gyakran a kor uralkodójáról mintázták, hogy istenszerű alakokként ábrázolják vezetőiket.

Amikor a görögök átvették a szphinx alakját, gonosz teremtményként képzelték el. Kígyófarokkal és madárszárnyakkal ábrázolták őket, és kegyetlen, intelligens szörnyetegeknek tartották őket, akik kedvüket lelik az áldozataikkal való játékban, mielőtt megölik és egyben felfalják őket. Napjainkban a legismertebb hozzájuk kapcsolódó történet Oidipusz legendájából való. Thébába vezető útja során egy szphinx feltette Oidipusznak a híres találós kérdést: melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon?

A szphinx annyira biztos volt abban, hogy Oidipusz nem tud helyesen felelni, és ezért megölheti, hogy amikor a férfi a helyes válasszal felelt – az ember, aki gyermekként négykézláb, felnőttként két lábon, idős korában pedig bottal közlekedik –, egy szakadékba vetette magát elkeseredésében. A szphinx számára jobb volt meghalni, mint úgy élni, hogy nem kínozhat másokat.

Arról megoszlanak a vélemények, pontosan mit is jelképez a szphinx. Egyesek szerint az egyiptomiak számára nagy hatalmat biztosító talizmán volt, illetve a túlvilágra vezető út iránymutatója. Talán a róla vallott görög nézetekkel kombinálva, miszerint kizárólag éles elmével lehet legyőzni, az ember azon törekvését jelképezi, hogy túljárjon a halál eszén, és elkerülje.

A pulgaszari

A világ többi részén viszonylag ismeretlen pulgaszarit Észak-Korea tette halhatatlanná, mint egyik legnagyobb propagandafilmje főgonoszát 1985-ben. Kim Dzsongil későbbi diktátor (ekkor még apja, Kim Ir Szen gyakorolta a hatalmat) parancsára az ország titkosszolgálata elrabolt két dél-koreai filmrendezőt, hogy egy, a japán Godzilla-filmekhez hasonló, de kommunista üzeneteket hordozó művet készítsenek.

Az eredeti legenda szerint a pulgaszarit egy buddhista szerzetes hozta létre. Amikor egy gonosz tartományi kormányzó elrendelte minden buddhista szerzetes bebörtönzését, ő elbújt nővére faliszekrényében. Időtöltésképpen főtt rizsszemekből létrehozott egy élőlényt, amely meglepetésére életre is kelt. Látván, hogy a kis teremtmény éhes, a jóságos szerzetes megetette az egyetlen dologgal, amit talált a szekrényben: néhány acéltűvel.

A lény egyre nagyobb lett minden egyes tűvel, amelyet megevett. Hamarosan nagyobb lett, mint maga az épület, de továbbra is éhes volt, így minden útjába kerülő fémtárgyat elfogyasztott. Terrorizálta a várost, hatalmas, torz teste a legenda szerint egy elnyújtott medvére hasonlított leginkább, füle és orra azonban egy elefántéhoz voltak hasonlók. Bőrének minden pontjából hegyes tűk álltak ki.

A hadsereg felvonult, hogy megállítsa a szörnyeteget, de semmilyen kard, és semmilyen számú nyílvessző nem tett benne kárt. A 不可杀(kb. „bu ke sa”), azaz kínaiul „megölhetetlen” névvel illették – idővel ez a régióban elterjedve koreai nyelven a „pulgaszari” (불가사리) alakká módosult. Elkeseredésében a kormányzó felgyújtatta embereivel a lényt, amely azonban ettől sem halt meg. Körbe-körbe rohant, égő testével mindent lángra lobbantva, amíg az egész város el nem pusztult.

A pulgaszari korántsem az észak-koreai propaganda terméke. A koreai történelem egyik klasszikus mitológiai alakjáról van szó – a sors iróniája, hogy eredeti története pont a korrupt, totalitárius vezetők veszélyeire figyelmeztet.

Nézegessen 11 rémisztő mitológiai szörnyet

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra