Múlt-kor.hu

Nem tudtak jó tervet kieszelni Mussolini megölésére a brit titkosszolgálatok

Nem tudtak jó tervet kieszelni Mussolini megölésére a brit titkosszolgálatok

2018. július 27. 18:01 Múlt-kor

A második világháború hevében a nyugati szövetségesek, különösen Nagy-Britannia titkos ügynökei szabotázsműveleteket és merényleteket terveztek és hajtottak végre Olaszországban, és még vezetőjét, Benito Mussolinit is célba vették.

Egy rejtélyes dokumentum

1944-ben a szétlőtt olasz város, Anzio rendőrőrsét átvizsgáló szövetséges katonák felfedeztek egy egy évvel korábbi dokumentumot, amely sürgős figyelmeztetést tartalmazott. A papír tájékoztatott „minden érintettet egy tervezett támadásról, amely a Duce életére tör (…) amelyet állítólag a britek támogatnak.” A tervezett merényletet végrehajtó embert a következőképpen írta le: „Magasság: 1,77 m, mellkas 86 cm, hullámos barna haj, hosszú arc, kerek áll, barna szem, normál szemöldök, piros arcszín, romlott fogak, 30 körüli életkor, vékony, alacsony homlok.”

E dokumentum idővel a brit Különleges Műveletek Igazgatóságához (SOE) került, amely 1940-ben alakult az ellenállás szítására és a szabotázsakciók végrehajtására Európa-szerte. Napjainkban az SOE munkájáról az embereknek többnyire a német megszállás alatt álló Franciaországban végzett tevékenysége jut eszébe, a valóságban azonban műveletei földrajzilag sokkal kiterjedtebbek voltak – a jugoszláv kommunista partizánoktól a borneói fejvadász törzsekig rengeteg fegyveres csoport oldalán harcoltak az SOE ügynökei.

Egyik kiemelt célpontja volt a fasiszta Olaszország, így amikor az említett dokumentum eljutott az SOE-hez, rögtön felfigyeltek rá – kompromittálódott volna valamelyik ügynökük Olaszországban? Habár az olasz hatóságoknak nem sikerült megszerezniük a tervezett merénylet végrehajtójának valódi nevét, a dokumentumban leírtak igencsak hasonlítottak az SOE egyik korábbi tervére, amelynek Mussolini megölése volt a célja.

Forrongás szítása

Hetven év elteltével végre több betekintést nyerhetünk a titkosítás alól feloldott brit és olasz levéltári dokumentumok által az SOE Mussolini ellen irányuló tevékenységébe. Az elvetett tervek között sok ötlet előfordul, egy szardíniai lázadásától kezdve egészen a maffia felfegyverzéséig – beleértve egy Mussolini közvetlen meggyilkolására irányuló projektet is. Az előkerülő dokumentumok árnyalják azt a képet is, amelyet a közvélemény ápol az olaszok háborús teljesítményéről – ha a harctéren nem is, a titkos műveletekben gyakran náluk volt az előny.

Olaszország Németország oldalán történt hadba lépése (1940) és Mussolini bukása (1943) között az SOE volt a legtöbbet Olaszországban tevékenykedő szövetséges szervezet, de az ország határainak titkos átlépése már a kezdetektől gondot jelentett. Az elsődleges probléma a rendelkezésre álló információ hiánya volt: a háború előtti brit kormányok óvatossága miatt sok esetben az alapoktól kellett kezdeni az információgyűjtést. „Mit csinált a brit nagykövetség és a különféle titkosszolgálatok 1922 és 1940 között?” – írta egy elkeseredett SOE-s tiszt. „Ha a Brit Birodalom minden erőforrása elégtelen volt arra, hogy az elmúlt 18 évben információt gyűjtsünk Olaszországból, akkor Isten segítsen rajtunk.”

A következő gond a támogatás toborzása volt: a megfelelő tulajdonságokkal rendelkező, segíteni kész olaszokat nem volt könnyű találni. A kormánnyal szembeni szervezett ellenállást már évekkel korábban letörték vagy feloszlatták. Az SOE számára Olaszország ellenséges ország volt, nem az ellenség által megszállt terület – a viszonyok teljesen mások voltak például Franciaországhoz képest. Habár a fasiszták megfélemlítették vagy átverték a lakosság jelentős részét, és belevitték az országot egy olyan háborúba, amelynek megvívására aligha volt felkészülve, ez nem jelentette azt, hogy az emberek eléggé magabiztosak vagy szövetségespártiak lettek volna ahhoz, hogy megpróbáljanak a hatalom ellen cselekedni. Ha pedig esetleg a győztes oldalon találta volna magát Olaszország, nem akarták, hogy retorzió érje őket.

Az SOE két éven át kereste távoli hadifogoly- és internálótáborokban az olyan olaszokat, akik hajlandóak lennének brit ügynökként dolgozni. „A körülmények rendkívül kedvezőtlenek” – jelentették a toborzók, miután Indiában lévő táborokat látogattak végig. „A foglyok izgatottak a japán sikerek hírei miatt.”

Idővel azonban az SOE azonosított számos olyan önkéntest, akik alkalmasnak tűntek a titkos műveletekre. Némelyikőjük kommunista vagy szocialista meggyőződésű volt, aki raboskodott korábban a fasiszta rendszer alatt, mások zsidók voltak, akik a háború előtt menekültek el Olaszországból, megint mások évek óta Nagy-Britanniában élő olaszok voltak, vagy kalandorok, akik az izgalmat vagy a meggazdagodás lehetőségét keresték. Többségük olasz születésű volt, de a csoportban volt egy angol, egy jugoszláv és egy magyar nemzetiségű is, valamint néhány kanadai és amerikai is. Végül azonban csak egy maréknyi embert küldtek valódi bevetésre.

Mivel a reguláris szövetséges erők még csak közel sem kerültek az Olaszországban való partra szálláshoz 1943-ig, az SOE kénytelen volt az ország széleiről befelé dolgozni ügynökeivel. Egy apró csoportnyi ügynököt küldtek be – gyalog, ejtőernyővel, vagy akár tengeralattjáróval is – hogy földalatti kapcsolatokat keressenek, és titkos rádiókészülékeket üzemeltessenek. Mindannyian a teljes sötétségbe vetették magukat, és a legkegyetlenebb büntetéseket kockáztatták, ha elfogják őket. Az ügynökök felét el is fogták, és meg is ölték.

Az egyik ilyen, végzetébe küldött ügynök az eredetileg veronai Antonio Gallo volt, akit az SOE „kölcsönadott” az MI6-nek, a brit állam külföldi hírszerzőszolgálatának, amelynek egy rádiókezelőre volt szüksége, aki partra száll Szicílián az ügynökség egy saját emberével. Az SOE Baker Street-i központjában egy tiszt, miután megtudta, hogy az MI6-nek nem voltak kapcsolatai Szicílián, és hogy biztos rejtekhelyet sem készítettek elő a páros számára, figyelmeztetni próbálta az MI6-et, hogy a küldetés „többé-kevésbé öngyilkos munkának” tűnik.

Elítélve és kivégezve

Azon az 1942. októberi estén Gallo és az MI6 ügynöke egy tengeralattjárón érkezett a sziget közelébe, majd a parthoz eveztek, ahol pillanatokon belül elfogták őket. Mindkettőjüket Rómába vitték, ahol elítélték, majd golyó által kivégezték őket a város melletti elhagyatott Forte Bravetta nevű erődítmény ódon udvarán. Ahogy más hasonló esetekben is, az elítélteket leültették és megkötözték, háttal a kivégzőosztagnak – a fasiszták így bántak el az árulóikkal.

Az SOE saját ügynökei ritkán jártak jobban küldetéseiken. 1943 januárjában két, Szardínián partra tett férfit 24 órán belül elfogtak. Egyikőjüket Korzikára vitték, ahol kivégzéssel fenyegették, ha nem segít a szigeten tevékenykedő francia SOE-ügynököket megtalálni. Az ő életét megkímélték, ellentétben az elfogott franciákéval. Társát, egy magyar zsidót, aki gyermekként Olaszországban lakott, arra kényszerítették, hogy rádiójáról hamis üzeneteket küldjön, miszerint sikeresen tevékenykedik Szardínián, hogy a britek több ügynököt és ellátmányt küldjenek – ezek aztán egyenesen az olaszok kezébe kerültek. A férfit később Rómába vitték, ahol még mindig börtönben volt, amikor a németek 1943 szeptemberében megszállták a várost. Végül 1944 júniusában agyonlőtték.

Sem az SOE, sem az MI6 nem teljesített túl fényesen ezekben a helyzetekben. Mindkét ügynökség túlzottan bízott ügynökei képességeiben, hogy észrevétlenül túléljenek Olaszországban, és gyakran nemtörődöm módon áldozták fel beküldött embereik életét. Ráadásul nem úgy tűnik, hogy a kezdeti kudarcokból tanultak volna. A Szardínián elfogott két ügynökre például nem várt semmiféle kapcsolat, idegeneknek tűntek a helyiek számára, és nem ismerték a helyi szokásokat. Egy olasz hadifogoly későbbi elmondása szerint azért kerültek elfogásra, mert „odamentek egy juhászhoz, miközben az nyáját őrizte. Egy helybéli sosem tenne ilyet.”

Amikor azonban az SOE információhiányát is számításba vesszük, könnyebb megérteni ezeket a rosszul megtervezett akciókat. Fontos megjegyezni azt is, hogy a titkosszolgálatok főhadiszállásain a tisztek nagy nyomás alatt voltak, hogy eredményeket tudjanak felmutatni. A szövetséges katonai vezetők vérszemet kaptak, miután Észak-Afrika csataterein könnyedén elbántak az alacsony harci kedvű, rossz vezetéssel és kevés harcértékkel bíró olasz csapatokkal: eldöntötték, hogy Olaszország a leggyengébb láncszem a tengelyhatalmak között, és stratégiai elsőbbséget helyeztek legyőzésére. Még Hugh Dalton, a brit gazdasági hadviselési miniszter – aki gyakorlatilag az SOE-ért is felelt – is szüntelenül zaklatta az SOE tisztjeit, hogy okozzanak káoszt olasz földön. Ezek a körülmények magyarázatot adhatnak arra is, miért volt annyira lelkes az SOE saját legambiciózusabb olaszországi projektje, Mussolini megölése iránt.

Mussolini számára nem voltak szokatlan dolgok a merényletek. „A golyók elhúznak” – mondta egy alkalommal, „Mussolini marad. (…) Meggyőződésem, hogy ágyamban fogok meghalni, miután a Nagy-Olaszországért végzett munkámat teljesítettem.” A legveszélyesebb eset még 1926-ban volt, amikor igen valószínűtlen merénylő tört az életére: Violet Gibson, egy angol–ír lord mentálisan zavart lánya a Capitolinus dombon a tömegből előlépve mindössze 20 centiméter távolságból lőtt a Duce arca felé revolverével, azonban Mussolini szerencséjére csupán orra végét súrolta a lövedék, a fegyver pedig ezután meghibásodott. „Nahát!” – mondta állítólag a támadás után. „Nahát – egy nő!”

Nagy-Britannia azonban csak 1940-től tervezte Mussolini megölését, miután Németország oldalán belépett a háborúba. A brit légierő kétszer is felajánlotta, hogy alacsony magasságból bombázást hajt végre a Duce irodája, illetve lakhelye ellen. A második ajánlatban a légierő parancsnoka, Sir Arthur „Bomber” Harris azt terjesztette elő, hogy a korábban a német folyami gátak felrobbantását, a Chastise-hadműveletet végrehajtó Guy Gibson és csapata hajtsa végre a támadást.

1942 elejére már az SOE is Mussolini, avagy – ahogy aktáikban nevezték – „Benny” megölését tervezte. A terv, amely mellett végül hitet tettek, igencsak „magányos farkas” jelleget öltött. Eszerint egy ügynök korábban elfogott olasz katonának adja ki magát, és egy közel-keleti brit hadifogolytáborból megszökve a semleges Törökország felé veszi az irányt, ahonnan remélhetőleg az olasz hatóságok elintézik hazaútját. Olaszországban aztán megkísérel a Duce életére törni.

Az SOE egyik tisztje „igen hebehurgya projektnek” tartotta ezt a tervet, amely „a műveleti koncepció hiányáról árulkodott.” A Mussolini megölésére kitervelt módok is hibásak voltak benne – a mérgezés volt az egyik lehetőség, a nyilvános szereplés alkalmával történő erőszakos támadás pedig a másik. A tiszt jól tudta, „Mussolini ételéhez nincs hozzáférés, különösen nem egy ismeretlen külső személy részéről. A Duce nem lenne ma életben, ha ilyen egyszerű volna. Emellett ritkán beszél előkészített dobogóról, nyilvános szerepléseit pedig nem szokás előre bejelenteni.”

Egy gyűlöletes gonosztevő

Az SOE azonban mindennek ellenére zöld utat adott a küldetésnek, a célszemély azonban változott: a kegyetlen Roberto Farinacci, Mussolini egyik leggyűlöltebb végrehajtóembere lett kijelölve. Farinacci eltávolítása, érveltek, „minden osztály körében népszerű lenne”, míg „azelőtt eltávolítani Mussolinit, hogy Olaszország további vereségeket szenvedett volna, és míg Farinaccinak megvan a hatalma, könnyen a fasiszta párt új erőre kapását eredményezheti, megnövekedett német irányítással.” Farinacciról azt is gondolták, „könnyebben hozzáférhető (…) gyakran nyilvános bárokban issza aperitifjét.”

Nemigen volt további megbeszélés a misszió előnyeit és következményeit illetően. A döntés a leendő merénylő hajlandóságától függött, úgy tűnik, e tekintetben igen gondtalan volt az SOE hozzáállása – ha hajlandó „tökéletesíteni” a tervet, „hagynunk kell véghezvinni.” A végrehajtásra kijelölt ember valójában ugyanaz volt, aki előállt az ötlettel – egy Olaszország hajdani kelet-afrikai területeiről toborzott önkéntes. A 33 éves Giovanni Di Giunta egy kelet-szicíliai városból, Troinából származott, és korábban katona volt. Emellett – legalábbis ezt állította az SOE előtt – a maffia tagja is volt.

Troina város levéltárának iratai megerősítik Di Giunta személyazonosságát, a helyiek emlékei szerint azonban sem a maffia tagja, sem túlzottan fasisztaellenes nem volt. Egy férfi szerint, aki az 1930-as években ismerte, olyan ember volt, aki szerette „a fantázia mentén kormányozni” életét, hozzátéve: „Nem az a fajta ember volt, akinek feltétlenül elhiszed a történeteit.” Ha az SOE ezen információ birtokában lett volna, megspórolt volna magának némi gondot.

1942 augusztusában Di Giunta már egy palesztinai tábor szögesdrótja mögött volt, arra készülve – az SOE tudomása szerint –, hogy Törökország felé induljon. Még itt volt, amikor az SOE tudomására jutott, hogy a táborba szállítása előtt a férfi egy barátjának dicsekedett titkos küldetésével, de egyúttal kétségeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy végrehajtja a merényletet, miután hazajut – úgy tűnt, akár fel is adhatja magát. Az SOE pánikszerűen sutba dobta az egész projektet. Di Giuntát eltávolították a palesztinai táborból, és visszavitték közelebbi brit felügyelet alá. Roberto Farinacci Mussolinihoz hasonlóan tovább élt – mindkettőjüket olasz partizánok lőtték le 1945-ben.

Az 1944-ben Anziónál talált dokumentum szerint az olaszoknak volt némi tudomása a tervről. Némelyik részletét biztosan tudták, a legtöbb elemről szóló leírásuk azonban zavarosnak tűnik. A férfi, akinek Di Giunta eldicsekedett küldetésével, ugyanaz az MI6-ügynök volt, akit később Gallóval Szicíliára küldtek – vajon ő árulta el a tervet kihallgatóinak, mielőtt kivégezték? Vagy Di Giunta másnak is elmondta, és a híresztelés így idővel eljutott Olaszországba is? A britek sosem jöttek rá a válaszra. Mire azonban a dokumentum hozzájuk került, már mindegy volt: a küldetés már azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna.

Nem tudtak jó tervet kieszelni Mussolini megölésére a brit titkosszolgálatok

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra