Múlt-kor.hu

Mit keresett Hitler a 80-as években egy brit antropológus indonéziai hotelszobája előtt?

Mit keresett Hitler a 80-as években egy brit antropológus indonéziai hotelszobája előtt?

Hallottak már a toradzsákról? Ha nem akkor épp itt az ideje. Nem véletlen ugyanis, hogy az Indonéziában az 1980-as évek közepén tett első látogatásáról Az antropológia nem extrém sport című könyvében beszámoló brit antropológus, Niger Barley nehezen tudott elszakadni a Dél-Szulavézin (Celebeszen) élő népcsoporttól, amelynek tagjai, bár többségük keresztény, Allahnak hívják Istent. Ideiglenes magnókazetta-tárolónak használt holttest, a halotti fesztiválon drága kutyaszőr bundában feszítő gazdag nagynéni és a „régi vallás” papja, aki rákapott a whiskey-re.    

Pályázati pénzek és önreflexió

Nigel Barley nagyon ért hozzá, hogy a lehető leghamarabb elnyerne az olvasó rokonszenvét. A mű rögtön az antropológus szakmára utaló önkritikus megjegyzésekkel kezdődik. „...a terepmunka gyakran sokkal inkább kísérlet arra, hogy a kutató megoldja a saját, nagyon is személyes problémáit, mintsem hogy megértsen más kultúrákat. (...) Tönkrement házasság? Menj, és foglalkozz egy kis terepmunkával, hogy helyrerakd a gondolataidat. Lehangolt vagy az előléptetés hiánya miatt? A terepmunka majd segít abban, hogy elvonja erről a figyelmedet. (...) De bármi legyen is az ok, az etnográfusok mindannyian ugyanazzal a biztonsággal ismerik fel a vadon hívó szavát, ahogy a muszlimok hirtelen sürgős késztetést éreznek arra, hogy Mekkába zarándokoljanak” – hozza be a javarészt személytelen antropológiai munkák terébe Barley a kellő távolságot az esetek java részében saját magától is megtartó embert.

„Az antropológusok mindig elmennek az első terepmunkájuk helyszínére, hogy megtegyék a nagy felfedezést, hogy ott az emberek mások, mint otthon” – nyilvánít véleményt szakmájáról a szerző egy Indonézia-kutató barátja. „Valószínűleg az antropológus az elképzelhető legrosszabb vendég. Nekem nem kellene otthon. Kéretlenül jön, hívás nélkül betelepszik, és az őrület határáig ostoba kérdésekkel gyötri a vendéglátóit” – írja másutt a szerző, majd arról elmélkedik, mit is keresnek valójában az antropológusok, és mennyire tekinthető egy adott kultúra sajátosságait valóban tükröző tényeknek azon adatok, amelyeket munkájuk során összegyűjtenek. A mű végén aztán megjegyzi: „Az antropológia többnyire figyelmen kívül hagyja az egyént, hogy általánosításokat tegyen. Az általánosítások kissé mindig hazudnak a nagyobb igazság szolgálatában.”

Miközben a szerző ironikus megjegyzések tömkelegével írja le azt a folyamatot, ahogyan a tudós eljut addig a pontig, hogy miután terepmunkára adja a fejét, elutazik az ismeretlenbe, munkája bizonyos pontokon az egész nyugati civilizáció, és főként az akadémikus világ finom kritikájává terebélyesednek. Barley szintén a fent említett Indonézia-kutató szájába adoja a következő szavak. „A pályázati pénzek csodálatos dolgok. Gyakran gondoltam arra, hogy írok egy könyvet a pályázati pénzek eredeti célja és a tényleges felhasználásuk közti ellentmondásról. Az autóm (...) abból a pénzből lett, amit azért kaptam, hogy újragépeltessem a legutóbbi könyvemet. Hat héten át minden éjszaka fenn voltam, és magam gépeltem újra. (...) Abból a pénzből nősültem, amit az archinéz nyelv tanulmányozására kaptam. Az elsőszülött lányom pályázati pénzéből tudom felkeresni az indonéz kutatóhelyeket Németországban.” Barley – pontosabban segítője, Johannis – később, immár Szulavézin porig aláz megjegyzéseivel egy francia turistacsoportot, amelynek fontoskodó idegenvezetője oda is a toradzsa életvitel egzotikumait hazudja, ahol nincs. 

A munka abban a tekintetben sem konvencionális, hogy a szerző csak a könyv utolsó harmadára jut el a toradzsák bemutatásához. Annak, aki nincs tisztában azzal, hogy egy útikönyvvel és esszével kevert, helyenként antropológiai meglátásokat is tartalmazó munkát olvas, ez bizony zavarólag hathat, még akkor is, ha Barley gondoskodik arról, ne teljenek unalmasan azok a percek, amíg Szulavézire jutunk. Amikor pedig odaérünk, a szerző még mindig nem vált át a toradzsa életmód jellegezetességeinek sorolására, hanem saját élményein keresztül, elemző megjegyzéseit ebbe a tapasztalásfolyamba ágyazva láttatja, hogyan is él ez a különös indonéziai népcsoport.  

Hitler és Bismarck Szulavézin

Barley sokszor csapong, leírásai olykor kezdenek unalomba fulladni, és talán mélyebbre is juthatna olykor az elemzésben, humora azonban végig megmarad, amelyhez persze a bizarr szituációk is hozzásegítik. Útban a torazdsa falvak felé egy hotelben például egy Hitler nevű férfival is találkozik, aki megpróbál rásózni egy hamisítványt:

„– Helló, főnök. Hitler vagyok. Talán halott már rólam. – Nem volt könnyű erre mit mondani. Talán rosszul hallottam.
– Hitlert mondott?
– Igen, Pak, az apám a rádióban hallotta ezt a nevet, még mielőtt megszülettem, és tetszett neki.” A kutató ezek után már meg sem lepődött, amikor Bismarckkal is összefutott Indonéziában.

De Barley még az istenbizonyításból is gúnyt űz. „A legerősebb érv, amit eddig felhoztak egy jóindulatú istenség létezése mellett talán az volt, hogy egy késsel az ember bemetszhet egy pálmafát, és begyűjtheti fanedv alakjában a tápláló és mámorító nedűt, a pálmabort” – írja egy helyen. 

Itt most menetrendszerűen jöhetne az, hogy a szerző egy pillanatig nem veszi komolyan magát. Magát tényleg nem, amit viszont csinál, azt nagyon is. Ennek lett eredménye a British Museumban felállított rizscsűr. Ennek tetejét a toradzsa fafaragók bambuszból készítették el, annak ellenére, hogy otthon, Szulavézin (bár a hagyomány szerint ez lenne helyénvaló) gyakorlatilag sohasem használnak bambuszt alapanyagként, annyira drága. Ez aztán jó alkalom arra, hogy a szerző feltegye a kérdést: egy bambusz rizscsűrtől autentikusabb vagy egy falapokból készült?

Láthatjuk, hogyan a toradzsáknál mosódik egybe a modern és az archaikus világ. A könyv egyik legkülönösebb jelenetében a Hollandiából hazatérő toradzsa nagynéni a sziklás terepen magas sarkú cipőben, és az elviselhetetlen hőség ellenére vastag kutyaszőr bundában ül végig egy halotti fesztivált, csak hogy megmutassa, mennyire meggazdagodott Nyugaton. Magán a ma’nene’ feszitválon egyébként a halottak csontjait friss textíliákba csavarták, majd visszahelyezték őket a sírba. A „régi vallás” (a toradzsák többsége áttért a kereszténységre, ám pogány hagyományaikat is megtartották) szerint zajló szertartáson rikító színű, Mickey egérrel és Donald kacsával díszített textíliákkal takarták le a halottakat.

A toradzsa temetéseket sem úgy kell elképzelni, ahogy azt Nyugaton megszoktuk. Ez nagyban összefügghet azzal, hogy akár évekig is várnak arra, míg az elhunytat végső nyughelyére helyezik, mivel össze kell gyűjteni a pénzt a szertartásra. A testet addig különböző anyagokkal tartósítják. Ahogy a szerző fogalmaz, „látványosan hiányzik az áhítat és a kegyelet a halál jelenlétében”, amit jól alátámaszt az a fiatalember, aki ideiglenes kazettatartónak használta a házban négy (!) éve őrzött holttestet, vagy a férfi, aki a tetemre támaszkodva cigarettázott.

A szerzőnek a legnagyobb segítséget a régi világ képviselője, a régi vallás idős papja, Nenek jelentette, aki a könyv legszórakoztatóbb figurája. Falujában, Baruppu’-ban a toradzsa hagyomány egyet jelent azzal, amit Nenek mond. Bár azt gondolnánk ez valamiféle kőbe vésett, íratlan, de évszázadok óta állandó szabálygyűjteményt jelent, valójában azonban sokkal inkább a nyugati orvosságot (whiskey-t) gyorsan megkedvelő öreg pap aktuális lelkiállapotának függvénye.

A munka talán legizgalmasabb része a londoni szín, amely során Barley, pontosabban az angol fővárosba hívott toradzsa fafaragók folyamatosan szembesítik azzal az olvasót, mennyire más elképzelései vannak arról a nyugati embernek, mit tarthatnak teljesen más kulturális környezetből érkező emberek figyelemre méltónak civilizációnkban. Ki gondolná például, hogy bárki felháborodhat a WC-papíron, vagy hogy a kőművesmunka akárkit is megbabonázhat. Az 1987-ben Londonba látogató toradzsa mesterek azt hitték, egy matriarchátusba csöppentek (II. Erzsébet volt akkor is a királynő, a miniszterelnök viszont Thatcher), az utcán mászkáló részegek megrémítették őket, azt pedig nem tudták felfogni, hogyan kaphat valaki pénzt akkor is, ha nem dolgozik. Ugyancsak megrökönyödést keltett bennük, hogy a britek nem mind gazdagok, és hogy mennyire tiszteletlenül beszélnek politikusaikról, azzal pedig végképp nem tudtak mit kezdeni, hogy valaki nem ismeri azt, aki tőle pár házra lakik. A könyv legjobb momentumait kétségkívül azok a részek jelentik, amikor külső szemlélők fogalmazzák meg a nyugati ember válságának sarokpontjait. Ezek után talán meglepő, hogy a saját közegében köztiszteletnek örvendő, Barley kertjében kávé ültető Nenek mégsem akart hazamenni.

Nigel Barley: Az antropológia nem extrém sport. Typotex, Budapest, 2015.

Mit keresett Hitler a 80-as években egy brit antropológus indonéziai hotelszobája előtt?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tavasz: Sorsgyötörte magyar anyák

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra