Múlt-kor.hu

Miért volt olyan piszkosul büdös a középkori Londonban?

Miért volt olyan piszkosul büdös a középkori Londonban?

Az elmúlt évszázadokhoz képes London ma egy kifejezetten tiszta város. A szennyvíz a csatornába folyik, a háztartási hulladékot összegyűjtik, a lakosok pedig többször zuhanyoznak egy héten, mint korábbi elődeik egy egész évben. De vajon mi volt a helyzet a középkorban?

Az orrfacsaró bűz és az emberek

Számos film játszott már el a gondolattal, hogy a 20-21. századból néhányan visszautaznak a középkor évszázadaiba, és igyekeznek beilleszkedni őseik közé. Nos, azon túl, hogy valószínűleg alig értenénk 7-8 évszázaddal ezelőtti szomszédainkat, az első, ami szemet (jobban mondva) orrot szúrna, az a mindent átható bűz. A nyári kánikulában a tömött budapesti buszokon érezhető illatorgiánál jóval áthatóbb középkori szag pedig főként magukból az emberekből eredt. Akkoriban ugyanis nem mosdottak gyakran (érdekesség, hogy a kora újkorban, egészen pontosan az 1665-ös évben a francia Napkirály, XIV. Lajos csupán egyszer fürdött), többnyire egyetlen ruhadarabban vészelték át az egész esztendőt, a személyes higiéniáról pedig vajmi kevés fogalmuk volt, írta Dan Snow brit történész a History Extrában megjelent cikkében.

A mosáshoz, mosakodáshoz való egyetlen vízforrás a folyók vize volt, ahová egyébként a latrinák tartalma is került. A téli hónapokban pláne igyekeztek elkerülni a jeges folyókban történő tisztálkodást, egyrészt a hideg másrészt amiatt, mert a 10-13. század közötti melegebb időszakot követő lehűlés során gyakran fagytak be huzamosabb időre a folyamok. Tekintettel arra, hogy a különböző kölniket csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, biztosra állíthatjuk, hogy a középkori lakosok igencsak bűzlöttek. (Érdekesség egyébként, hogy az első európai, alkohol bázisú parfümöt királynévíznek vagy magyar víznek hívták. A 14. században készült, egész Európát meghódító parfüm – amelynek eredeti receptje mára már elveszett, a későbbiek szerint pedig főként rozmaringot és kakukkfüvet tartalmazott – a hagyomány szerint Károly Róbert magyar király lengyel felesége, Erzsébet királyné parancsára készült.)

Teljesen máshogy álltak a kérdéshez ugyanakkor a középkori muszlimoknál, ahol kicsi gyermekkortól kiemelkedő szerepet kapott a testápolás, a tisztálkodás műveleteinek elsajátítása.

A sokat látott Temze

A középkor évtizedeiben a Londonon átfolyó Temze nyújtotta az egyetlen lehetőséget, hogy a felgyülemlett hulladékot és szennyvizet kijuttassák a városból. Például a mészárosok és hentesek az el nem adható, felesleges állati belsőségeket egyszerűen eltalicskázták a folyóig, ahol egy, erre a célra készített móló tetejéről a folyó gyorsabb folyású, középső részébe dobták az állati hulladékot, remélve, hogy minél hamarabb távozik a városból. Nem volt ritka eset, hogy olykor még az elhunytaktól is így szabadultak meg.

Sir Richard Whittington (kb. 1354–1423) angol kereskedő, aki a londoni polgármesteri címet négy alkalommal is betöltötte, facölöpök segítségével latrinákat épített a folyó felett, így igen gyakran úszkált emberi ürülék is a Temzében. Ezek után valószínűleg senki sem lepődik meg azon, hogy a Temze londoni részét a halak akkoriban igyekeztek nagy ívben elkerülni. Nagy előnye volt egyébként Londonnak Párizzsal szemben, hogy a szigetország kialakuló központjának folyamán naponta kétszer is jött a dagály, így az egyfajta „természetes öblítő rendszer” segítségével gyorsan távozott a szemét, és jött helyette friss víz, míg a nyugodtabban csordogáló Szajna miatt Párizs jóval mocskosabb volt egykoron.

London a 17. században

Mivel a Temze londoni szakaszán a folyóból kevés embernek volt gusztusa inni, már a 13. században megépítették a Great Conduit (Nagy Csatorna) néven ismert vízvezetékrendszert, amely ólomcsöveken hozta be egy, a városfalakon kívül található forrásból a friss vizet London közepére, ahol az emberek szabadon hozzáfértek. A feljegyzésekben olykor megemlítik a rendszer karbantartásával és tisztításával kapcsolatos költségeket. A 14-15. században a vízvezeték-hálózatot a város más részeire is kiterjesztették. Hasonló megoldásokat más középkori városokban is követtek.

Az utcák mindennapjai

A londoni csatornák és utcák gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek voltak a középkorban. Kezdetben alig volt kiépített szennyvízelvezető rendszer a városban, csupán néhány kisebb árok az utcák szélein, amelyek gyakran eldugultak, az emésztőgödrök pedig gyakran telítődtek és a szennyvíz a szomszédos kutak vizébe szivárgott. Az utakon halmokban állt a hulladék, ugyanis az otthonokban felgyülemlett szemetet egyszerűen kihajították az ablakon az utca közepére. Ugyanígy kihajították az állati belsőségeket, a döglött macskát vagy a kutya tetemét is. Nem volt ez másképp a borbélyok tevékenysége (foghúzás, testrészek amputálása, érvégás) során „összegyűlt” – ma veszélyes hulladéknak minősülő – szervekkel sem. Bár London időjárása esős, nyáron olykor ott sem látni esőfelhőket napokig, ilyenkor elviselhetetlen bűz és hulladékhalmok uralták a „szabaddá tevő” városi levegőt. Sokszor azért tartottak disznót, hogy ezeket az utcai szemeteket lelegeljék.

A 14. századtól kezdve kezdett megváltozni a szeméttelepre hajazó London élete, ugyanis olykor már büntetéseket is kilátásba helyeztek környezetszennyezésért. 1306-ban kihirdették, hogy komoly pénzbírságot kell annak fizetnie, aki szénnel szennyezi a levegőt. 1345-ben a háztulajdonosoknak két shilling bírságot kellett fizetniük, ha a házuk elől nem takarították el a szemetet. A XV. század végén a velencei nagykövet titkára elképedve írt egy rendeletről, amely megtiltja, hogy bárki megöljön egy hollót vagy héját, ugyanis ezek a madarak eltakarítják a szemetet az utcákról.

A tímárok és az állati ürülék

A cserzés folyamata a középkor egyik legfontosabb iparága volt, hiszen a nyers állati irhából a tímárok többféle területen is felhasználható, teljesen új tulajdonságú bőrt készítettek. Egy hivatalos vizsgálat, amelyet 1307-ben a londoni Fleet folyó állapotának felmérésére végeztek, kimutatta, hogy leginkább a bőrcserzésnél használt vegyszerek (egyébként egészségre is káros, veszélyes) maradványai és a Smithfield piacon dolgozó hentesektől származó hulladék szennyezi a folyóvizet. A hatóságok mindig is igyekeztek meghatározni, hogy ezen feldolgozóüzemek hol kapjanak helyet a városon belül, de leginkább kívül vagy annak szélén.

A cserzést egykoron természetes cseranyagokkal (a tölgykéreg (csertölgy), a cserszömörce levele, vagy a gubacs, olykor emberi vizelet vagy kutyaürülék) végezték, amelyek képesek a bőr fehérjeszerkezetével kapcsolatba lépni, így erősítve annak fibrilláris szerkezetét. E fehérjerostok erősítésével, és a fehérjék kémiailag aktív csoportjainak lekötésével a cserzett bőr ellenáll a mikroorganizmusok enzimjeinek, nem rothad és vízzel érintkezve kevesebb nedvességet képes magába szívni.

Ahová a király is egyedül jár

A 13. században az ürülék a legtöbb városban a városfalon létrehozott réseken hullt alá. A kezdetleges illemhely fa ülőkével volt ellátva, a lepotyogó ürülék azonban ráragadt a várfalakra és addig gyűlt a fal tövében, amíg el nem takarították onnan. Az arisztokrácia sokáig nem is tudott mit kezdeni az akkori WC-használattal, ők jó ideig a bilihez ragaszkodtak, amelyet sokszor még az ebédlőkbe is magukkal vittek, ahol kis szekrényekbe rejtették. (A Napkirály például nem rejtegette, ő ott fogadta a látogatókat.) Angliában az első földalatti illemhely 1854-ben nyílt meg és egészen 1971-ig egy pennyt kellett fizetni a használatáért.

Párizsban a 16. században egy rendelet szerint mindenkinek kiabálnia kellett, mielőtt ürülékét az utcára öntötte, és tulajdonképpen a nyugat-európai városokban még a 19. században is előfordult, hogy a székletet az utcára ürítették. A középkorban a tehetősebb londoni családoknak olykor a kert végében állt egy kis latrina, amelyet rendszeresen tisztíttattak. Legtöbben a nyilvános illemhelyeket vették célba kis és nagy dolgaik elintézése végett, ám olykor ezen tevékenység akár halállal is végződhetett, ugyanis nem egy ember élete ért csúfosan véget, miután beleesett a színültig telt latrinába.

A privát és nyilvános illemhelyeket (általában éjjelente) takarítók hagyományos módon, szekereken igyekeztek eltávolítani az emberi ürüléket a városból, ám a tartályuk egyáltalán nem volt lezárt. A középkori szomszédok civódásait is megörökítő Books of Assizes megemlít egy alkalommal egy agyafúrt háztulajdonost, aki pottyantós vécéjét egy kis kinyúlással közvetlenül az utca fölé építette, így egyenesen a járókelők fejére csinálhatott. Valamint egy asszonyt is, aki pedig külön ereszt csináltatott a fekália elvezetésére.

Az első vízöblítős illemhelyet maga I. Erzsébet angol királynő egyik keresztfia, Sir John Harrington találta fel a 16. század végén. Az uralkodónak annyira megtetszett a szerkezet, hogy a palotájába is beszereltetett egyet. Harrington találmányát Alexander Cummings londoni órásmester forradalmasította 1775-ben, aki az S-alakú vízvezeték feltalálásával megakadályozta a szag kiáramlását.

Miért volt olyan piszkosul büdös a középkori Londonban?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. nyár: Páratlan párok

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra