Múlt-kor.hu

Mi lett a II. világháború után a döbbenetes mennyiségű fegyverzettel?

Mi lett a II. világháború után a döbbenetes mennyiségű fegyverzettel?

2018. november 27. 17:51 Múlt-kor

A 73 évvel ezelőtt véget ért második világháború során korábban soha nem látott léptékben állítottak elő a résztvevő hatalmak fegyverzetet, egyéb harceszközöket és muníciót. Felmerülhet a kérdés: mi történt a tömérdek harcjárművel, repülőgéppel, tüzérségi eszközzel és kézifegyverrel, valamint a leírhatatlan mennyiségű robbanóanyaggal, amely a háború végén a világ országaiban szerteszét maradt?

Rohamos fejlődés, gyors elavulás

A második világháborút talán az különbözteti meg a leginkább a korábbi konfliktusoktól, hogy mennyire sebesen fejlődött a technológia annak menete alatt – a háború kezdetén például a legtöbb ország még az első világháborút idéző kétfedelű repülőgépeket is használt, de a legújabb típusok is dugattyúmotoros, propelleres megoldásokat alkalmaztak, míg a háború végére már mind a németek, mind a britek sikeresen fejlesztettek ki sugárhajtású repülőket, amelyek az ezután következő évtizedekben a légi hadviselés sztenderdjévé váltak. Emellett ez a háború hozta el a radar, az éjjellátó berendezések és az atomfegyverek alkalmazásának hajnalát is. Mi történt a rengeteg megmaradt – sok esetben elavult – fegyverrel a harcok lezárultát követően? A válasz nem olyan egyszerű, mint az ember gondolná.

A háború során megjelent új fegyverek jelentős hányada egy adott célt volt hivatott szolgálni, ennek következtében pedig hamar elavulttá vált. Az ilyen felszerelés és járművek általában fémhulladékként kerültek újrahasznosításra az újjáépülő gazdaságokban. Számtalan szárazföldi járművet, repülőgépet és hajót szedtek szét, távolították el belőlük a használható elemeket, majd olvasztották be a maradékot újrahasznosítható acéllá, alumíniummá, és más fémekké.

A szóban forgó számok egészen elképesztőek: egyedül az Arizona állambeli Kingman légibázison 5500 repülőgépet daraboltak fel 1945-től 1946-ig. A vesztes Németország esetében hasonló léptékű volt az újrahasznosítás, azonban itt még sürgette a folyamatokat az, hogy a lerombolt gazdaságnak égető szüksége volt a nyersanyagokra.

A győztes szövetséges hatalmak esetében további szempontként merült fel, hogy a messzi tájakra – Észak-Afrikába és Ázsiába, de az Egyesült Államok szemszögéből nézve Európa is ilyennek minősült – átszállított hadianyagot egyszerűen anyagilag nem érte meg az előállító országba visszavinni. Ennek eredményeképpen például a Fülöp-szigeteken annyi amerikai dzsip maradt, hogy egy újfajta tömegközlekedési eszköz, a „Jeepney” alapjául szolgáltak. Líbia és Tunézia esetében a sivatagi harcokat követően annyi katonai jármű maradt szerte az országban, hogy gazdag nyersanyagforrást jelentettek a függetlenség felé törekvő gyarmatok gazdaságának a háborút követő években.

Sérült, javíthatatlan – bűnös?

Sok esetben a harcban megsérült felszerelés a továbbiakban használhatatlanná vált. Ez különösen a hajók és repülőgépek esetében volt igaz – egy több száz méter mélyre süllyedt hajó, vagy egy nagy sebességgel a földbe csapódott repülőgép szinte semmire sem volt jó, és sok esetben hozzájuk sem lehetett férni. Ilyen volt például a brit HMS Ark Royal nevű repülőgép-hordozó, amelyet Gibraltárnál ért német torpedótalálat 1941-ben, és napjainkban is mintegy 1000 méter mélyen nyugszik.

A harckocsik és más páncélozott járművek ezzel szemben egészen más esetet jelentettek. Sok sérült példányt még a harcok alatt elszállítottak a csatatérről, majd javítás után ismét szolgálatba helyeztek. Az ilyen járművek azonban a háború végére szinte teljesen elhasználódtak, és nem érte meg őket tovább hadrendben tartani.

A háború végén az is gyakran jelentett problémát, hogy az alkalmazott jármű-, illetve fegyvertípusok egy részének gyártása már évek óta nem folyt, és akár a gyártás eredeti helyszíne is elpusztulhatott időközben. Sok járműhöz vagy nem volt pótalkatrész és egyéb infrastruktúra, vagy a gyorsan átalakuló harctéren nem volt már helyük, mert teljesítményük nem volt megfelelő.

Ezek legfőképpen a német és japán felszerelésre voltak igazak, mivel a gyártókapacitást ezekben az országokban érte a legtöbb pusztítás. A vesztesek hadianyagait emiatt nem volt praktikus használni. Emellett szempont volt sok esetben az is, hogy ezek a fegyverek az elnyomás és gyűlölet eszközeivé váltak az emberek szemében, és használatuk negatív felhangokkal párosult.

Nem minden esetben játszott ez szerepet – az újonnan létrejövő Izrael például nagy számban alkalmazott a nyugati szövetségesek által ráhagyományozott, illetve becsempészett német és olasz fegyverzetet, Franciaország pedig számos Pz.Kpfw. V. („Párduc”) nehéz harckocsit tartott rendszerben, mígnem 1949-ben le tudta váltani őket a saját fejlesztésű (ámbár igen sikertelen konstrukciójú) ARL–44 nehéz harckocsival. Libanon vásárolt néhány olasz SM 79 közepes bombázót, amelyekhez igen olcsón tudott hozzáférni a második világháború után, ezek azonban a pótalkatrészek és más, a karbantartáshoz szükséges eszközök hiánya miatt hamar leselejtezésre kerültek.

Kézifegyverek a harctéren és civil kézben

A Sturmgewehr–44 német gépkarabély óriási előrelépést jelentett a gyalogsági fegyverzet területén – voltaképpen az első valódi, modern gépkarabély volt, amely a második világháború során a gyalogos csapatoknak vegyesen kiosztott teljes erejű puskalőszert tüzelő, ismétlő vagy félautomata szerkezetű puskák és a jóval kevésbé erős és pontos pisztolylőszert nagy tűzgyorsasággal tüzelő géppisztolyok legjobb tulajdonságait vonta össze egy köztes lőszertípus formájában. A fegyvertípus háború utáni egyenes ági leszármazottainak a spanyol CETME, majd a nyugatnémet Heckler & Koch gépkarabélyok tekinthetők (a népszerű hiedelemmel ellentétben a szovjet AK–47-eshez és továbbfejlesztéseihez vajmi kevés köze van műszakilag).

Magukat a fennmaradt Sturmgewehr–44 példányokat számos ország alkalmazta különféle kapacitásokban a háború után: a keletnémet rendőrség (Volkspolizei) félkatonai egységei egészen az 1960-as évek elejéig használták, ezután voltaképpen technológiai visszalépés következett a szovjet PPS–41 géppisztolyra való váltással. A fegyvereket hivatalos rendszerbe állítás nélkül néhány évig használta korlátozott számban a Csehszlovák Néphadsereg, amely az 1950-es években rendszeresített saját gépkarabélyt a vz. 58 formájában, valamint a Francia Idegenlégió.

Nagyobb számban alkalmazta a Sturmgewehr–44-et Jugoszláv Néphadsereg, ahol egyes ejtőernyős egységeknél az 1980-as évekig rendszerben maradt, és a hozzá való ritka 7,92×33 milliméteres lőszer is gyártásban maradt az országban. Ezek a fegyverek néhány évre raktárba kerültek, majd egy részüket eladták baráti rezsimeknek Afrikában és a Közel-Keleten. A Jugoszláviában maradt példányok feltűntek a délszláv háború során az 1990-es években, míg a Szíriába exportált példányok az ország 2011 óta tartó polgárháborújában számos alkalommal láthatók voltak különféle fegyveresek kezében.

Köztudott, hogy a háború utáni katonai blokkok – a NATO és a Varsói Szerződés – körvonalazódásával a győztes hatalmak nagyszámú, de már modernebb eszközökkel való leváltás alatt álló típusait rendszerint átvették az új szövetségi rendszerekbe betagozódó korábbi legyőzöttek. Így került rendszeresítésre az olasz hadseregnél nagyszámú amerikai M1 Garand félautomata puska, és így váltották fel a háború utáni Magyar Honvédségben (1951-től Magyar Néphadsereg) a Magyar Királyi Honvédségtől származó fegyverzetet a háború híres szovjet típusai, mint a Moszin-Nagant ismétlőpuska vagy a PPS–41 géppisztoly (amelyeket aztán a szovjet csapatok ellen alkalmaztak a felkelők 1956-ban).

A különféle szovjet típusok gyártása a háborút követően tovább folyt többek között az 1949-től kommunista Kínában, a kínai és eredeti szovjet példányok pedig a vietnámi háborúban a Dél-Vietnámban harcoló kommunista gerillák fő fegyverzetét képezték (Észak-Vietnám reguláris egységei, a Vietnámi Néphadsereg szintén szovjet és kínai eredetű, ám meglehetősen korszerű technikával rendelkezett). A Szovjetunió emellett a hidegháború során régebbi fegyvereit gyakran adta el más baráti rezsimeknek is, így a második világháborút idéző fegyverek számos hadszíntéren bukkantak fel Afrikában és a Közel-Keleten is.

A nyugati fegyverzet is hasonlóan időtállónak bizonyult: a híres amerikai Thompson-géppisztoly egyszerűbben és olcsóbban gyártható alternatívájaként kifejlesztett M3 „zsírzóprés” (Grease Gun) egészen a legutóbbi évekig használatban maradt a Fülöp-szigetek hadseregénél, a legendás, csehszlovák szakemberekkel közösen fejlesztett brit Bren-golyószórót pedig csupán 2006-ban vonták ki a rendszerből az egyik utolsó felhasználójánál, az Ír Köztársaság hadseregének tartalékos egységeinél.

A világháborús kézifegyverek a civil piacon is számos helyen (ahol a törvények erre lehetőséget adtak) arattak sikert megbízhatóságuk és sokszor igen kedvező áruk miatt. A brit haderő számos .303-as kaliberű Lee-Enfield ismétlőpuskát alakított át az 1970-es években a 7.62×51 milliméteres NATO-sztenderd lőszert tüzelő L42A1 mesterlövészpuskává az 1970-es években, ezekkel párhuzamosan pedig Enfield Envoy néven a civil sportlövész-, illetve vadászpiacra is alakítottak át példányokat – lényegesen igényesebb kivitelben –, amelyek nagy népszerűségnek örvendtek.

A Szovjetunióban és utódállamaiban napjainkig tartó népszerűséget vívott ki magának a háború végén kifejlesztett SzKSz karabély, amelyet a katonai szolgálatban hamar kiszorított az AK–47-es gépkarabély (a Szovjetunió széthullása után ennél is nagyobb népszerűségre tett szert a fegyver az Egyesült Államok és Kanada civil piacán). A leghíresebb, civil piacra került világháborús kézifegyver talán az az olasz Carcano 91/98-as karabély, amellyel Lee Harvey Oswald lelőtte John F. Kennedy amerikai elnököt 1963-ban.

Harckocsik és repülők a szántóföldön és légiversenyeken

A harcok során meg nem sérült harckocsik és más harcjárművek némely típusa igen nagy továbbfejleszthetőségi potenciállal bírt, ezek hosszú évekig szolgáltak tovább a hidegháború során is – a legékesebb példa talán az amerikai M4 Sherman harckocsi, amelyet nagyobb kaliberű löveggel, erősebb motorral és javított felfüggesztéssel még az 1960-as években is eredményesen alkalmazott az izraeli haderő – az arab szomszédai által használt korszerűbb szovjet típusok ellen is – M–50, illetve M–51 „Super Sherman” néven. Ezeket az 1980-as években vonták csak ki végleg a rendszerből, és eladták a chilei haderőnek, amely egészen 1999-ig rendszerben tartotta őket.

Más harckocsitípusok bármiféle módosítás nélkül is évtizedekig a hidegháború konfliktusainak frontvonalában szolgáltak, legnagyobb számban a szovjet T–34-es különféle változatai, amelyek a pesti utcáktól a vietnámi rizsföldeken át az angolai bozótharcokig bizonyították robusztusságukat. A hivatalos adatok szerint a típus késői, 85 milliméteres löveggel szerelt változatát napjainkban is rendszerben tartja Észak-Korea, Vietnám és Kuba, de még Bosznia-Hercegovina is.

Egyes esetekben előfordult, hogy civil felhasználást találtak a lánctalpas járműveknek. Ez legfőképpen Ausztráliában volt jellemző, ahol számos brit Matilda típusú harckocsiról szerelték le a lövegtornyot, és tolólap hozzáadásával buldózerként alkalmazták őket, míg több amerikai Shermant is ekével felszerelve szántásra használtak.

A repülésben a sugárhajtóművek térnyerése kevés lehetőséget hagyott arra, hogy a propelleres meghajtású második világháborús típusokat érdemes legyen rendszerben tartani. A legsikeresebb típus ezen a téren talán az amerikai F4U Corsair („Kalóz”) vadászrepülő volt, amelyet egészen 1953-ig gyártottak, és egyes latin-amerikai haderők egészen az 1970-es évekig rendszerben tartottak.

Nagy volt az érdeklődés a háború egyik legjobb vadászrepülőjeként elhíresült szintén amerikai P–51 „Mustang” típusra is, amelyet Európától Dél-Amerikáig és Ázsiáig számos ország vásárolt meg. E típus utolsó harci alkalmazása 1969-ben, a július 14-e és 18-a között vívott „futballháború” során került sor, amikor az El Salvador-i légierő vetette be őket a fent említett F4U-kat alkalmazó Honduras ellen – egyúttal ez volt az utolsó alkalom a történelemben, hogy dugattyúmotoros repülőgépek között zajlott légiharc.

Számos második világháborús repülőt a mai napig üzemben tartanak különféle repülőegyesületek a világ számos táján. Az Egyesült Államok Nevada államában, Renóban évente megrendezett világhírű légiverseny keretében 1964 óta létezik az „Unlimited Gold” kategória, amelyben kizárólag ilyen repülőgépek indulhatnak. Sok háborús repülőgépet alakítottak át mind katonai, mind civil oktatórepülőkké, amelyeket sokszor az 1960-as évekig használtak. Az amerikai Douglas DC–3 „Dakota” katonai szállítógépet napjainkban is széles körben alkalmazzák civil társaságok Latin-Amerika-szerte.

Hajók, múzeumok és emlékművek

A második világháború után megmaradt hadihajók kérdése igen összetett volt. A hajókat rendkívül drága és időigényes gyártani, de egyúttal fenntartani is, továbbá a második világháború jelentős elmozdulást hozott a tengeri hadviselésben: az elsődleges harci szerepet immár nem a csatahajók, hanem a repülőgép-hordozók töltötték be. A rengeteg elavult hajót nem érte meg fenntartani, egyúttal újakat építeni még drágább vállalkozás volt. Az Egyesült Államok például egyetlen csatahajóját, a USS Iowát tartotta csupán rendszerben – ez hivatalosan egészen 1990-ig szolgált, 2011 óta múzeumként működik.

Néhány hadihajó magánkézbe is került: John Wayne hollywoodi színész például vásárolt egy amerikai YMS–1 osztályú aknászhajót, amelyet 17 éven keresztül tartott üzemben. Rengeteg filmszerepének részben ez is volt az oka – a hajó fenntartása olyannyira drága volt, hogy Wayne többször csődközeli állapotba került, és minden szerepet elvállalt, amelyet csak tudott.

A kanadai haditengerészet Cromwell Park nevű szállítóhajója kalandos utat járt be, miután 1946-ban eladásra került. A későbbiekben egy görög vállalat vette meg, amely átkeresztelte Amaryllis névre. A hajó 1965-ben, egy hurrikán elől menekülve zátonyra futott Florida keleti partján, és mozdíthatatlanná vált. 1968-ban végül elvontatták egy előre kijelölt helyre, ahol a mintegy 26 méter mély vízbe süllyesztve mesterséges zátonyt hoztak létre belőle.

Rengeteg jármű, hajó, repülő, kézifegyver és tüzérségi eszköz került az idők során a világ különféle múzeumaiba megőrzésre, míg másokból emlékművek lettek. Mindkét formában hosszú időn át fognak emlékeztetni az emberi találékonyságra, amely oly gyakran kerül a pusztító háború szolgálatába. Az a tény azonban, hogy több mint 70 évvel a háború vége után még megtalálhatók, bizonyítja tervezésük és gyártásuk minőségét és időtállóságát.

Mi lett a II. világháború után a döbbenetes mennyiségű fegyverzettel?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra