Múlt-kor.hu

Mennyire volt valójában erőszakos a középkor?

Mennyire volt valójában erőszakos a középkor?

2019. március 12. 15:32 Múlt-kor

A közbeszédben gyakran kapcsoljuk össze a középkort a mértéktelen és szükségtelen erőszakkal – mennyire támasztják ezt alá a rendelkezésünkre álló bizonyítékok? Valóban annyival erőszakosabbak voltak a társadalmak, mint napjainkban?

Kirívó kegyetlenségek

A 14. századi Észak-Franciaországban egy Jacquemon nevű rosszindulatú férfi megvesztegetett egy börtönőrt annak érdekében, hogy nemkívánatos veje fájdalmas halált haljon a rácsok mögött. Ezt követően aztán fia segítségével meggyilkolta saját unokaöccsét, Colart Cordele-t. A reménytelen szegénységben élő Cordele a mezőn követte az aratást végző Jacquemont, összeszedegetve magának a nagybátyja által hátrahagyott gabonát, az idősebb férfi azonban dühbe gurult, amiért túl közel jött hozzá. Jacquemon megragadta unokaöccsét annak csuklyájánál fogva, majd a földre taszította, és „lovát megsarkantyúzva újra és újra átment” a szegény férfi összetaposott testén.

Az ilyen és ehhez hasonló brutális, kegyetlen tetteket a közbeszédben gyakran illetik a „középkori” jelzővel. A Nyugatrómai Birodalom és az Amerika felfedezése, valamint az európai államok kezdődő átalakulása között eltelt ezer év valóságos szinonimájává vált az értelmetlen kegyetlenségnek és a véres halálnemeknek. Mennyire állja meg azonban a helyét ez a sztereotípia?

Ahogy Jacquemon tetteinek példája is mutatja, számos sokkoló, vagy egyenesen gyomorforgató cselekedetről maradtak fenn leírások az európai középkorból. Azonban Jacquemon esetében éppen azért kerültek feljegyzésre a történtek, mert a korabeli embereket is megbotránkoztatták – a férfi cselekedetei a legkevésbé sem számítottak elfogadhatónak, és jogi következményekkel is jártak.

Az erőszak mértékei

Az emberek közötti erőszak gyakorisága valószínűleg magasabb volt a középkorban, mint napjainkban, azonban igen nehéz számszerűsíteni – és még nehezebbé válik, ha az egyenlethez hozzávesszük a háborúk és népirtások borzalmait. Ez részben amiatt is van, mert a büntetőjogi definíciók változásai miatt nem azonos dolgokat hasonlítunk össze. A bűncselekménynek számító erőszak meghatározásai is változtak az idők során: a középkorban például a nemi erőszak és a családon belüli erőszak meghatározásai sokkal szigorúbbak voltak, mint napjainkban.

Laurence Stone brit történész számításai szerint az emberölési ráta a középkori Angliában legalább tízszerese volt a napjainkban mérhetőnek. Abban semmiképpen sem kételkedhetünk, hogy akkoriban veszélyesebb volt élni, mint ma. A 14. századi Oxford városa egy akkoriban is kimagaslóan rossznak számító példával szolgál: az 1340-es években 100 000 emberre 110 emberölés jutott – ugyanez az arány az Egyesült Királyságban 2011-ben 1 volt a 100 000-hez.

Miért volt ennyire erőszakos a középkor? A történészek számos különböző magyarázattal álltak elő az idők során. A nagynevű pszichológus Steven Pinker saját szakterületéről rukkolt elő egy elmélettel, azt állítva, hogy az emberiség csupán nemrég tanulta meg kordában tartani legvadabb ösztöneit, ez azonban nem ad magyarázatot az erőszakra érkező változatos középkori válaszokról, amelyeket alább látni fogunk.

Más tudósok az alkoholfogyasztás elterjedtségére mutattak, illetve arra, hogy sokan jártak-keltek a mindennapokban karddal vagy tőrrel övükön. Nem létezett olyan állandó rendőrség, mint napjainkban, és egy bűnelkövető kézre kerítése az esetek többségében a közösség összefogásán és együttműködésén múlott. Mindemellett a meglehetősen kezdetleges orvosi ellátás korában minden bizonnyal sokkal többen haltak bele olyan sérülésekbe, amelyek ma kezelhetők lennének.

Léteznek összetettebb magyarázatok is. A középkori Európa kultúráiban a legnagyobb értéke a becsületnek volt, az erőszak pedig bizonyos üzenetek közvetítésének elismert módja volt. Ha például egy nőnek levágták az orrát, az azt jelentette, hogy az illető házasságtörést követett el. Emellett a középkorra a nagyfokú társadalmi egyenlőtlenség volt a jellemző, ami miatt – különösen a 14. századtól – igen magas feszültségek uralkodtak országokon belül. A szociológusok és történészek általánosságban összefüggést mutattak ki a társadalmi egyenlőtlenségek és az erőszak között, ami igen meggyőzőnek hangzik az európai középkorra vetítve.

Az emberölés fajtái is széles skálán mozogtak az előre kitervelt támadásoktól egészen a tragédiába torkolló kocsmai verekedésekig. 1304-ben például a salzburgi egyházmegye egy templomának perjele, egy bizonyos Gerlach de Wetslaria kegyelemért folyamodott egy több évvel korábbi eset miatt, melynek során megölte egy diáktársát egy játékosnak indult kardpárbajban.

Az erőszakos cselekedetek legalább akkora mértékben szóltak az adott csoporthoz való tartozásról, illetve a mások előtt való bizonyításról, mint az áldozatról – ez magyarázatot ad arra, miért a csoportosan cselekvő férfiak voltak az esetek többségében az elkövetők. A „testvériség” gondolata jellemzi azt a csoportot például, amelyet egy bizonyos Robert Stafford vezetett. Stafford káplánként egyházi személy volt, talán ezért is illette magát a „Frére Tuk”, azaz a Robin Hood-mondakörből ismert Tuck barát nevével, miközben társaival orvvadászatot és más vagyon elleni bűncselekményeket követtek el. Habár ez a korból ismert erőszakhoz képest nem tűnik túl nagy kihágásnak, Staffordék rendszeresen „halállal és csonkítással fenyegették meg” az útjukba kerülő vadőröket.

Női áldozatok

Ritkán találkozni olyan esettel a középkori forrásokban, amelyekben az erőszakos tettek elkövetői nők – ők többnyire az elszenvedői voltak ezeknek. A nemi erőszak gyakoriságát igen nehéz felmérni, mivel meghatározása gyakran változott, illetve napjainkhoz képest igen kevés esetet foglalt magába. Az ilyen esetek után a nőknek fizikai bizonyítékát kellett adniuk annak, hogy megpróbáltak ellenállni, ennek híján nem csupán becsületükön eshetett csorba, de maguk is a vádlottak padjára kerülhettek. Az esélyek nem nekik kedveztek.

Az olyan esetek, amelyek végül bejelentésre és írásbeli rögzítésre kerültek, általában kiemelkedően brutálisak voltak. 1438-ban például Angliában egy bizonyos Thomas Elam megtámadt egy Margaret Perman nevű nőt. Betört az asszony házába, és megpróbálta megerőszakolni, miközben „gonosz módon megharapta Margaretet fogaival oly módon, hogy leszakította említett Margaret orrát ama harapással, és legott eltörte három bordáját is.” Az eset azért került bíróság elé, mert a nő végül belehalt sérüléseibe – Elamot kötél általi halálra ítélték.

A családon belüli erőszak meghatározásai szintén nagy mértékben különböztek ekkoriban a maiaktól. A legtöbb olyan agresszív cselekedet, amelyet ma büntetendőnek tartunk, az elfogadható fegyelmezés kategóriájában tartozott a középkorban. Ha egy asszony nem engedelmeskedett férjének, helyénvalónak tartották, hogy a férj megbüntesse. Mindazonáltal előfordulnak családon belüli erőszakkal kapcsolatos ügyek, főleg az egyházi bírósági feljegyzésekben olyankor, amikor a sértett fél válásért folyamodik, vagy a bűnügyi jegyzőkönyvekben, ha a bántalmazás maradandó károsodást, vetélést vagy halált okozott.

Az „elfogadható” fegyelmezés és a büntetendő erőszak közötti határ meghúzása gyakran jelentett gondot. Az egyik híres, gyakorta hivatkozott megoldás az úgynevezett „hüvelykujjszabály” volt – a feleség verése addig számított elfogadhatónak, amíg a bot, amellyel tették, nem volt vastagabb az illető hüvelykujjánál. A valóságban azonban a határvonalakat ennél egyértelműbben igyekeztek meghúzni, összetettebb szempontok szerint.

1326-ban Párizsban egy bizonyos Colin le Barbier olyan erővel ütötte meg nejét egy biliárddákóval, hogy az belehalt. A bíróságon bűnösnek találták gyilkosság elkövetésében, a férfi azonban fellebbezett, és azt állította, felesége megérdemelte a szenvedést, amiért megállás nélkül civakodott vele mások előtt. Azt is állította, nem akarta megölni: „Csupán megijeszteni akarta, hogy maradjon csendben, de a dákó véletlenül belefúródott a combjába kevéssel a térde felett.” Barbier hozzátette, felesége azért halt meg, „mert nem látta el kellően a sebet”, nem pedig azért, mert a férfi rátámadt. Sokat elmond a korabeli viszonyokról, hogy a férfit ennek nyomán fel is mentették.

Az emberölés, a nemi erőszak és a családon belüli erőszak a társadalom minden rétegében megtalálható volt, de az erőszak egyes típusai gyakoribbak voltak némely környezetben. Az erőszakos rablást például olyan emberek követték el, akik a társadalom peremére szorultak, és elkeseredettségből tulajdonították el mások javait. Csúcsát a különösen nagy nélkülözések idején érte el, mint amilyen az egész Európát érintő 1315-1317-es éhínség volt – ebbe a kontinens lakosságának több mint 25 százaléka halt bele.

A 14. és 15. századi Angliára jellemzőek voltak a veszélyes, kóborló bandák, amelyekben sokszor a dzsentri, vagy akár a nemesség tagjai is képviseltették magukat. E csoportok a vidéket járva fosztogattak, ártatlan halottak tömegét hagyva nyomukban. 1332-ben a Folville-bandát azzal vádolták meg, hogy egy királyi hivatalnokot rabolt el, korábban pedig már megöltek egy bárót, aki a kincstárat felügyelő szervnél töltött be pozíciót. E fiatalemberek szó szerint azt gondolták, ők a törvény felett állnak – gyakran vettek részt vérbosszúhadjáratokban és más belharcokban, és cselekedeteik ellenére a becsület központi szerepet játszott életükben.

Becsületkérdés

A becsületen védelme, és a rajta esett vélt vagy valós csorbák által fűtött erőszak a társadalom legfelsőbb osztályaira is jellemző volt. Gyenge uralkodók idején a nemesség körében fellángoló erőszak félelmetes mértéket tudott ölteni. Franciaországban a 15. század elején VI. „Őrült” Károly volt a király, akin rendszeresen paranoiás skizofrén epizódok lettek úrrá, továbbá azt képzelte magáról, hogy üvegből van. Ebben az időben az egymással háborúzó nemesek nagy befolyásra tettek szert az országban, aminek eredményeképpen az erőszak tovább fokozódott. Ez vezetett Orléans hercegének 1407-es meggyilkolásához, és a Franciaországba való angol bevonuláshoz.

Angliában sem voltak azonban sokkal jobbak a viszonyok. A 15. század második felében VI. Henrik gyengekezű uralkodása alatt a nemesi családok óriási bandériumokat állítottak össze, ennek végeredménye pedig az utókor által a rózsák háborúja néven ismert belháború volt – a befolyásos személyek közötti konfliktusok, a polgárháborúk és a „tényleges” háborúk között igencsak homályos volt a határvonal.

A társadalmi spektrum másik végén a késő középkorban – köszönhetően a gyorsuló városiasodásnak és a kereskedelem fellendülésének, valamint a különböző államigazgatási formák vetélkedésének – az egyenlőtlenségek számos felkelést eredményeztek, nem csupán a földművelő osztályok körében. Térképen nézve ezek a lázadások Európa fő kereskedelmi útvonala mentén helyezkedtek el: ez Londonból Párizsba, majd Németalföldre tartott, Champagne piacain át Észak-Itália kereskedővidékeire. A leghíresebb felkelések – az 1381-es angol parasztfelkelés, az 1387-es firenzei Ciompi-felkelés, valamint az 1358-as párizsi felkelés és az észak-franciaországi úgynevezett Jacquerie – mind a társadalom különféle szintjeiről való összetett szövetségeket mozgósítottak. Közös jellemzőjük az volt, hogy a jobb képviseletért, illetve a korrupció és gazdasági kiszorításuk ellen vették fel a harcot.

A társadalmi feszültségek mentén kirobbant konfliktusok sokszor átfedésben voltak a vallási erőszakkal. A középkori Európára jellemzők voltak az időről időre feltörő vallásos erőszakhullámok, melyekben a zsidók üldöztetése is gyakori elem volt.

A középkori élet legerőszakosabb részei azonban talán mégis a törvény volt, amely saját brutális rítusait hajtotta végre meglehetősen gyakran. A büntetéseknek látványosnak kellett lenniük: a legtöbb súlyos bűncselekményért akasztás járhatott, de ennél sokkal fantáziadúsabb módszerek is léteztek a bűnözőktől való megszabadulásra.

Európa számos táján a pénzhamisítókat például elevenen megfőzték. A látványos erőszak iránti vonzalom – amely az elítélt által elkövetett bűncselekmény súlyosságát volt hivatott hangsúlyozni, valamint a közönséget lenyűgözni és visszatartó erőként hatni rá – sokszor szinte komikus jelenetekhez vezetett. Az 1290-es években egy idős angol férfi arról mesélt az őt kérdezőknek, hogy fiatal korában végignézte egy gyilkosságért elítélt férfi akasztását. A holttestet ezután egy másik terület hatóságai levágták a bitófáról, és újból felakasztották máshol – az eredeti akasztást elvégzők pedig egy szalmabábut akasztottak a helyére.

Válaszok az erőszakra

A középkori Európát vizsgálva tehát egy igencsak erőszakos társadalmi rend képe rajzolódik ki előttünk. Habár pontos számokat nehéz megállapítani, kétségtelen, hogy e környezetben kevesen töltenénk szívesen akár egy kis időt is. Mindennek azonban van egy másik oldala is: habár az erőszak gyakori volt, az emberek nem voltak hozzáedződve. Nagyon is foglalkoztak vele, ettől azonban még nem tartották helytelennek – inkább egy olyan dolog volt, amelyen sokat aggódtak, és amelyről sokat beszéltek.

A lovagiasság gondolata csupán az egyik kísérlet volt arra, hogy az erőszakot keretek közé tereljék. A lovagi szabályok előírták, milyen fegyverekkel szabad harcolni, hogy kizárólag méltó ellenfelekkel szabad küzdeni, és hogy kegyelmet és bőkezűséget kell tanúsítani. Mindeközben a lovagi eszme adta a támaszt a kor legvéresebb konfliktusainak is (mint például a százéves háborúnak), az azonban kétségtelen, hogy e szabálygyűjtemények azért születtek, mert az emberek érezték, hogy az erőszak hamar átcsaphat problémás jelenségbe.

A legfontosabb bizonyíték arra, hogy az embereket aggasztotta az erőszak az, hogy írtak róla. A középkori irodalom telis-tele van kínzások részletes leírásaival, ezekben azonban visszatérő elem, hogy a kínzást végrehajtókat negatív fényben tüntetik fel. Ennek csupán akkor lenne értelme, ha magát a kínzást nem helyeselték volna az emberek – ez pedig minden bizonnyal így volt. A 14. századi Franciaországban odáig is eljutottak a bíróságok, hogy a kínzás által kicsikart vallomásokat különlegesen szigorú elbírálásnak vetették alá, miután tudták, hogy az információgyűjtés e módja felettébb megbízhatatlan.

A középkorban írt hivatalos krónikák sokszor vadul túlzó számokat adnak meg az erőszak szintjét illetően, különösképpen a lázadások áldozatai esetében. Itt azonban ismét az a helyzet, hogy az így elérni kívánt elrettentő vagy lenyűgöző hatás csak akkor érvényesült, ha az emberek az erőszakot felkavaró dolognak tartották. A rendelkezésünkre álló bizonyíték nagy része a jogi dokumentumokban található. A kor még éppen kiépülőben lévő jogi rendszerei csupán azért vették a fáradságot ezek létrehozására, mert a nagy mértékű erőszak elfogadhatatlan volt.

A középkori irodalomban, mint például az úgynevezett Róka-regény nevű francia mesegyűjtemény szórakoztató történeteiben, az erőszak és a kegyetlenkedés mindenütt jelen vannak – pontosan azért, mert sokkolóan hatnak a közönségre. A jelenet, amelyben a főszereplő róka megerőszakolja barátja, a farkas feleségét, majd levizeli gyermekeiket, a középkori hallgatóságból is legfeljebb ideges, erőltetett nevetést csalt elő.

A középkor költészetében is bőségesen találunk utalásokat arra, hogy mennyire nyugtalanítónak találták az akkori emberek is az erőszakot. Dante 14. századi pokolképében például az örökös bűnhődés helyszínei a véget nem érő erőszak tanúi is egyben. François Villon francia költő „Az akasztottak balladája” című versében a bitófán oszladozó holttestek maguk mondják:

„Kik éltek majd utánunk, emberek,
testvéreink, ne szidjatok nagyon (…)”

„Kilúgozott, záporvert tetemek,
feketére száradtunk a napon;
holló kivájt az arcunkból szemet,
szemöldököt, szakállt, most kopaszon
lengünk, és soha egy perc nyugalom:
folyton bokázunk, össze- s szétborúlva,
ahogy táncunkat a szél dühe fújja;
varjú vagdal, hogy roncs szita legyünk (…)”

„S ti, emberek, nincs idő léha gúnyra:
kérjétek az ég irgalmát nekünk!”

(Szabó Lőrinc fordítása)

Megragadó kép – vizuális leképeződése az erőszak középkori gyakoriságának, amely egyúttal azt is megmutatja, hogy a maga korában is felkavaró volt.

Mennyire volt valójában erőszakos a középkor?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra