Múlt-kor.hu

Létezett-e a középkorban „turkáló”?

Létezett-e a középkorban „turkáló”?

2019. január 12. 12:26 Múlt-kor, Múlt-kor

Napjainkban megszokott részei a mindennapoknak a „turkálók”, és az ott elérhető áron található széles választék, valamint – különösen télen – sokan adományoznak jólelkűségből ruhákat a náluk nehezebb sorsúak megsegítésére. Mind a másodkézből való ruhákkal való kereskedés, mind a ruhaadományok gyakoriak voltak a középkori Európában is.

Temetések és hagyatékok

A középkori gazdagok mennybemenetelük egyik biztosítékaként tekintettek a különféle jólelkű gesztusokra, amelyeket a szegényebbek felé intézhettek. Előfordult azonban, hogy ezt többféleképpen is lehetett érteni: egy-egy nagyobb léptékű adomány azt a célt is szolgálhatta például, hogy minél többen jelenjenek meg az adott ember temetésén, ezáltal jobb fényben feltüntetve az elhunytat. Számos középkori végrendeletben találni olyan pontokat, mint például: „pénz szilárd, jól elkészített ruhák vásárlására a temetési menetben részt vevő szegények számára – csak szürkék legyenek”.

Az 1430-as években Henry Barton londoni tímár végrendeletében ez is szerepelt:

„Ruhák és csuklyák a legjobb walesi szövetből [a latin nyelvű dokumentumban: 'de optimo panno roceto Wallensi'] és len ingek, melyeket osszanak szét Mildenhale, Staundon és a londoni City szegényei között.”

A temetési menet nyilvános látványosság volt, és akként is kezelték. Minél több ember vett részt rajta, annál rangosabbnak mutatkozott az elhunyt. Ez igaz volt arra is, minél többször kondult lelkének üdvére a harang. Az sem volt utolsó szempont, hogy a temetőn belül hová került az ember. A templom oltárához legközelebbi helyek bírtak a legtöbb presztízzsel, ide temetkeztek az egyháziak és az elit tagjai. Minél több és nagyobb fáklya lobogott a temetési menetben, annál fontosabbnak számított a búcsúztatott személy.

Ruhát gyakran adományoztak a szolgáknak a nagylelkűség jeleként. Az 1462-ben elhunyt edcocki Joan Buckland özvegyasszony végrendeletében így nyilatkozott:

„(…) minden egyéb köntösömet és szoknyámat adják szolgálónőimnek, akik velem vannak, míg eltávozom. Emellett a nőnek, aki mellettem van távozásom időpontjában (…) egy nercszőrmés köntöst.”

Joan Cotyngham yorki özvegyasszony 1459-es rendelkezése rámutat, hogy akár az alsónemű is továbbadásra kerülhetett egy módosabb személy halála után:

„Továbbá Joan Dayre, egy bizonyos szegényházban lakó szegény kis nőre hagyom rozsdaszínű, szarvasbőrrel bélelt köntösömet és egy len alsóingemet.”

Az ember ruházata arra is alkalmas volt, hogy biztos lehessen a megfelelő temetésben. Isabel le Despenser, Warwick grófnéjának végrendelete így szól:

„A nagy rubinos fejdíszt a lehető legmagasabb áron adják el, és vigyék az említett apáthoz és a Tewkesbury-házhoz, hogy ne panaszkodjanak temetésemre (…) emellett azt kívánom, adják el minden ékszerem és gyöngyöm végrendeletem pontjainak teljesítése érdekében.”

Hacsaknem az apát és kolostora kedvelte a női ruhákat, a használt ruhaneműket alighanem tovább értékesítették.

A szegények ruházata

Az 1332-ből fennmaradt angol adójegyzékek minden háztartás (azaz házaspár) számára biztosítottak néhány dolgot, amelyek után nem kellett adózniuk. Ezek a következők voltak:

Egy ruha/összeállítás a férfi, és egy a nő számára

Egy közös ágy

„Egy gyűrű és egy lánc aranyból vagy ezüstből” [talán nászajándékok]

„Egy selyemöv, amelyet minden nap használnak”

Egy közös ivókupa

Az adójegyzékből emellett kiderül, hogy London lakosságának 50%-át nem lehetett adóztatni – azaz tulajdonuk nem haladta meg a fent felsoroltakat. A szegény londoniaknak minden bizonnyal kevés más lehetőségük volt, mint mások nagylelkűségére bízni magukat, vagy a középkori „turkálót” igénybe venni, ha meglévő ruhájuk elhasználódott. Az ilyen használtruha-kereskedőknek külön neve is volt: angol nyelven „fripperer” (kb. „sallangos”), olaszul pedig „rigattiere” (napjainkban „ócskás”, „zsibárus” értelemben használatos). Itáliának különösen nagy jelentősége volt a használtruha-kereskedelemben – még külföldről is érkeztek kereskedők Firenzébe, hogy feltöltsék készleteiket.

Az angol parlament költségvetési vitáit rögzítő tekercseken fennmaradt az a vélemény, miszerint „a lovászok a mesterember ruháit hordják, a mesteremberek a polgárét, a polgárok pedig a nemesét!” A nemesség nagy megrökönyödésére és a köznép nagy örömére ugyanis a használt ruhákkal való kereskedelem eredményeképpen nehezebbé vált megmondani valakiről pusztán ruházata alapján, a társadalom mely rétegéhez tartozik.

Különféle források

Ami a használt ruházathoz való hozzáférést illeti, a városban élők számára minden bizonnyal nagyobb volt a választék, mint vidéken. Az olyan városokban, ahol többféle felekezetű emberek éltek együtt, a források szerint gyakori volt például, hogy a zsidó és keresztény nők ruhákat cseréltek (arra is akad példa, hogy egymás csecsemőit szoptatták), azonban biztos az is, hogy ez felekezeten belül is megtörtént, csak kevesebb ennek említése. A legtöbb városban emellett sok kereskedő volt, akik megvették és továbbadták a használt ruhákat, illetve a használt ruhákból bontott szövetből készült új ruhákat.

Nem mindegyikőjük volt azonban etikus üzletember. A „London Lickpenny” című szatirikus vers főszereplője például elveszíti csuklyáját, később pedig látja, hogy a Cornhill negyedben egy piaci árusnál van, azonban nincs elég pénze visszavásárolni. A használt ruhák a lopás mellett legalább három forrásból származhattak. Készülhettek a ruhakészítő mesterek régi, vagy az elvárt minőséget el nem érő anyagából, de kerülhettek ki az arisztokraták és egyháziak kezéből is. Emellett a felsőbb osztálybeliek gyakorta zálogkölcsönzőkön keresztül szabadultak meg örökségük nem kívánt darabjaitól.

Létezett-e a középkorban „turkáló”?

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra