Múlt-kor.hu

Lányai megerőszakolása miatt indíthatta lázadását Boudica, a britek harcos királynője

Lányai megerőszakolása miatt indíthatta lázadását Boudica, a britek harcos királynője

2018. május 16. 16:44 Múlt-kor

A szabadságharcos nő, aki majdnem kiűzte a rómaiakat a szigetről – Boudica Nagy-Britannia egyik legikonikusabb királynője. Habár az egyik első brit nő, akit említ a történelem, egyáltalán nincs közvetlen bizonyíték arra, hogy valóban létezett volna.

A vérlázító sértés

Két klasszikus szerző, Tacitus és Cassius Dio beszámolóira kell hagyatkoznunk, akik mindketten évtizedekkel az állítólagos rómaiak elleni lázadása után írtak róla. E beszámolók konkrét politikai célzattal készültek a római közönség számára, de ők az egyedüli rendelkezésre álló források. Még valódi nevét sem biztos, hogy tudjuk: a Boudica a kelta „bouda”, azaz „győzelem” szóból ered.

A harcos királynőről készült bármilyen életrajz ennélfogva csak a klasszikus históriák és a közvetett régészeti bizonyíték valamilyen egyvelege lehet. E töredékes forrásokból, valamint abból, amit amúgy is tudunk a vaskori és római kori Britanniáról, össze tudjuk szedni Boudica tetteinek néhány fonalát.

Boudica elsőként Kr. u. 60-ban szerepel a történelem lapjain, férje, Prasutagus halála után, aki a rómaiak által icenusoknak nevezett nép uralkodója volt. E nép a mai Norfolk, Észak-Suffolk és Északkelet-Cambridgeshire területén élt. A rómaiak által Prasutagus néven lejegyzett uralkodó hamar a hódítók „kliensuralkodója” lett, nem sokkal Kr. u. 43-ban történt inváziójuk után. E megegyezés keretében megtarthatta földjeit cserébe azért, hogy politikailag a rómaiakat támogatta, és törzsi vezetőként adót fizetett nekik.

Prasutagus kétségtelenül római polgárjogot kapott volna, feleségével és két fiatal lányával együtt. Kliens királynéként így az is elképzelhető, hogy Boudica bort iszogató, fenséges ételeket fogyasztó, és akár latinul is tudó arisztokrata asszony volt, akinek jövője, lányaiéval együtt biztosítva volt, ráadásul viszonylagos luxusban.

Tacitus szerint a gondok akkor kezdődtek, amikor Prasutagus meghalt, és vagyonának csupán a felét hagyományozta az akkori császárra, Neróra. A másik felét nem Neróra, de nem is Boudicára, hanem két lányára hagyta. Ennek okai tisztázatlanok. Lehetséges, hogy a lányok uralkodói jogcímét igyekezett alátámasztani az icenusok között, de az is lehet, hogy nem bízott eléggé abban, hogy Boudica is a rómaiakat támogatná, de még akár az is, hogy így akarta törzsének megmutatni, hogy nem csupán egy idegen hódító bábja. Bármi is volt az igazság, a végeredmény katasztrofális lett. A rómaiak bosszúból kifosztották palotáját és királyságát, rokonait elhurcolták rabszolgának, és minden icenus törzsfőt megfosztottak ősi földjeitől.

A legrosszabb azonban csak ezután következett: a rómaiak megkorbácsolták Boudicát és tömegesen megerőszakolták a két fiatal hercegnőt. A római közönség számára, akiknek Tacitus írása készült, egy nép uralkodó osztályának ilyetén megbecstelenítése, akár rómaiak, akár barbárok, visszataszító volt. Az icenusok számára Boudica nem csupán királyné volt, hanem papnő és talán Andraste istennőjük megtestesítője is. Ez több volt világi vezetőik megalázásánál – a nemi erőszak és a korbácsolás az icenusok teljes kultúráját és hitvilágát szentségtelenítette meg.

Cassius Dio mást ad meg a konfliktus kiindulópontjául: ő a rómaiak által a lojális törzsfőknek adott kölcsönök hirtelen behajtását említi, ami megalázottan és pénzszűkében hagyta őket. Akármi is volt a kiinduló ok, az icenusok motiváltak voltak a lázadásra, csupán vezetőre volt szükségük. Itt jött a képbe Boudica: annak jelképe, hogy bár durván bántak velük, méltóságuk még a sajátjuk volt, és eljött az ellentámadás ideje.

Boudica nem az első vaskori harcos királynő volt, aki háborúba vezette népét. Cartimandua, az első brit nő, akit névvel illetnek a történelmi források, volt a harcias brigantes törzs uralkodója. Emellett a Gloucestershire-ben található Chedworth római villájában található római mozgóoltár egy lándzsával felfegyverzett istennőt ábrázol Dea Regina, azaz „Isten Királynő” címmel.

Ilyen földi és isteni felhatalmazással tervezte Boudica az icenusok bosszúját római uraik ellen, déli szomszédaik, a trinovantok segítségével. Utóbbiak voltak az első brit őslakosok, akik szerződést írtak alá a rómaiakkal, még Kr. e. 54-ben, Julius Caesar második inváziós kísérlete után. Ez a szerződés is hamarosan megszegésre került: az ő földjeiket is végigpusztították a rómaiak. Egykori fővárosukat, Camulodunumot (a mai Colchester) a rómaiak elvették, és ide rendezték be új kormányzatukat, a törzs földjeit pedig szétosztották a római katonák között. Mindennek tetejébe arra kényszerítették a trinovantokat, hogy saját pénzükből és erejükből építsenek egy gigantikus templomot Claudius császár tiszteletére. Ahogy a lappangó gyűlölet dühbe csapott át, Boudica hadserege összeállt.

A megszégyenített birodalom

Kr. u. 60 hadjáratra alkalmas időszakában a rómaiak Britannia nyugati szélén harcoltak, az anglesey-i druidák politikai hatalmának letörése érdekében. Boudica kapva kapott az alkalmon, és a római Britannia szíve ellen indult. Tacitus „hirtelen felkelésnek” nevezi a lázadást, amiből arra következtethetünk, hogy az meglepte a rómaiakat. A több évnyi együttműködés után immár nem volt kegyelem a néhány ezer római számára, akik fővárosukat védték, azután sem, hogy életüket mentve templomukba menekültek, annak szentségében bízva. Le lettek mészárolva, vagy elevenen égtek el Camulodunum elpusztításakor.

A klasszikus beszámolók egybevágnak egy borzasztó felfedezéssel: Colchesternél ugyanis van egy égett réteg a földben, amely néhol néhány centiméter mély csupán, máshol viszont a fél métert is eléri kiterjedése. Az, hogy a tüzet a menekülő rómaiak, vagy Boudica serege okozta-e, nem tudni, de ez az égett réteg nem csak Colchesterben, de Boudica következő két célpontjánál is jelen van: Londonban és St. Albansban.

Londinium viszonylag új római város volt a Temze partján, körülbelül 65 kilométerre délnyugatra Camulodunumtól. Kereskedelmi központként gazdag zsákmányt ígért Boudica seregének, és igen kevéssé volt védve. Suetonius Paulinus, Britannia római helytartója csaknem 500 kilométerre nyugatra tartózkodott, Catus Decianus, a Boudicával és családjával történtekért felelős kormányzó pedig már rég Galliába menekült, így a város népe tudta, hogy csak magára számíthat. Összeszedték, amit magukkal tudtak vinni, és otthonaikat hátrahagyva elmenekültek.

Cassius Dio a britek brutalitásáról ír Londinium kapcsán: a nők mellét levágták és a szájukba varrták, majd testüket hosszában felnyársalták farudakra. A tömeges kivégzések, vallási jellegű emberáldozatok, és a „leírhatatlan mészárlás” visszhangozza Tacitus beszámolóját arról a szexuális és vallási jellegű erőszakról, amelyet Boudica és lányai ellen követtek el. Most, hogy Londinium is lángolt, Boudica már második sikerének örülhetett.

A római Britannia két legnagyobb városa tehát romokban hevert, Boudica serege győzedelmes volt. Bosszúszomjuk azonban nem csillapodott: északnyugat felé feküdt a gyűlölt idegen uralom egy másik jelképe – nem római város, hanem egy kollaboráló britek által lakott város, amelynek lakói minden római szokást és külsőséget élvezettel vettek át. Boudica serege számára az ellenséges catuvellaunus törzs részéről ez a sértés tűrhetetlen volt. Lassan körbekerítve megközelítették következő célpontjukat, Verulamiumot, a mai St. Albans városát Hertfordshire-ben.

Nyárra a catuvellaunusok tudták, hogy ők lesznek a következők. A tartomány harmadik legnagyobb városaként Verulamium nemrég kapta meg a római municípium címet, amely római polgárjogot biztosított a helyi elöljáróknak. De római helyőrség és római hivatalnokok nélkül ők is egyedül néztek szembe sorsukkal. Ahogy közeledett Boudica győzelemittas serege, a catuvellaunusoknak nem maradt más választása, mint a menekülés. A lakosság így tehát megmenekült, de a várost Boudica csapatai felégették, majd szétszéledtek a vidéken, hogy levadásszák régi törzsi ellenségeiket.

Tacitus szerint a britek körülbelül 70 000 római polgárt és szövetségest öltek eddig meg, ezen felül 1500 gyorsreagálású katonájukon ütöttek rajta a Camulodunum felé vezető úton. Ugyan ezek a számok majdnem biztosan túlzóak, a helyzet nagy gondot jelentett Suetonius Paulinus számára: csapatok és civilek ezreinek elvesztése nem csak a császárnak küldött jelentéseiben nézett volna ki rosszul, de gyengítette a rómaiak hatalmát Britanniában és lassította a barbár föld meghódítását és „civilizálását”. Ráadásul a legrosszabb az egészben az volt, hogy a rómaiak megalázása egy nő keze által történt. Amióta Kleopátra Julius Caesart és Marcus Antoniust is elcsábította, nem esett meg ekkora szégyen a birodalommal.

Boudica bukása

Kevés részlet maradt fenn Paulinus délkeleti meneteléséről, melynek végén megütközött Boudicával. Még csak távolról sem tudjuk meghatározni ennek helyszínét sem. Tacitus a lehető leghomályosabban írja le: egy völgy bejárata, ahol erdő volt a csapatok háta mögött, előttük pedig nyílt mező, ahol az ellenség gyülekezett. Cassius Dio szerint Boudica serege 230 000 emberből állt, szemben 10 000 rómaival, de fontos különbség volt a megszokott taktikájukban: a britek a gerilla-hadviseléshez értettek, míg a rómaiak magas szinten szervezett hadigépezetként működtek a nyílt csatamezőn.

Mind Tacitus, mind Dio beszámolójában szerepel Boudica lelkesítő beszédének egy változata, amely minden valószínűség szerint többet köszönhet a szerzők túlzásának, mint a valóságnak. Ennek ellenére valóban érdekesek abból a szempontból, hogy miként ábrázolják Boudicát római elnyomóival szemben. Tacitusnál Boudica a harcos királynő szerepében hívja harcba seregeit, azzal érvelve, hogy az igazság, a bátorság és az istenek is az ő oldalán vannak. Ezzel ellentétben a Cassius Dio által rögzített igen hosszú beszéd a rómaiak britekkel kapcsolatos képzeteiből építkezik, légies, csaknem mitikus lényekként írva le őket – bátrak, de ősi és titkos tudást, istennőket és jövendölést használnak ellenségeik legyőzésére a hideg, kemény acél helyett (Dio szerint a csata kezdetén Boudica egy nyulat eresztett szabadon ruhájából, az állat futásának irányát értelmezve jelként, továbbá segítségül hívta Andraste istennőt).

Még az istenek sem menthették meg azonban ez alkalommal a briteket. A rómaiak tartották alakzataikat, majd elsöprő támadásba mentek át. Boudica hatalmas serege a mezőn ragadt kiút nélkül, mögöttük ugyanis családjaik várakoztak tulajdonukkal és addigi zsákmányukkal együtt. Harcolni nem volt helyük, menekülni pedig nem tudtak, így lemészárolták őket.

Mi történt ezután Boudicával? Tacitus szerint méreggel követett el öngyilkosságot, Cassius Dio szerint megbetegedett és meghalt, majd pompás temetést rendeztek neki. Lányai a királynő halála után eltűnnek a feljegyzésekből, míg törzseiket csaknem teljesen kiirtották a rómaiak. A trinovantok és icenusok földjeit és településeit elpusztították. Helyüket római erődítmények vették át, legalább annyira a római hatalom jelképeiként, mint a katonai készültség érdekében.

Boudica azonban nem vesztette el minden hatalmát: szerte a birodalomban intő példaként maradt fenn arról, mi történik, ha hagynak egy nőt uralkodni. Emiatt a sors fintora, hogy neve széles körben ismert maradt, míg Paulinusé elkopott. Az idegenek ellen küzdő harcos brit királynő figuráját felidézte a 16. században I. Erzsébet saját uralma és a spanyolok elleni harc legitimálására, és ugyanígy tett Viktória a 19. században, amikor birodalmat kellett kormányoznia.

Boudica alakja kétezer éve időről időre újjászületik, hősként és eretnekként, szabadságharcosként és veszélyes vörös hajú asszonyként. A harcos királynő paradoxona tovább él: a nő, akinek hatalmában áll életet adni, de halált hozni is.

Lányai megerőszakolása miatt indíthatta lázadását Boudica, a britek harcos királynője

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tavasz: Sorsgyötörte magyar anyák

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra