Múlt-kor.hu

Kormányzás ellenszélben

Kormányzás ellenszélben

2018. december 1. 15:14 Marinovich Endre

A vitorlázás mesterségét pusztán alapfokon ismerők is tudják, hogy széllel szemben is lehet haladni. Természetesen nem teljesen a szél ellen, hanem annak irányát cikcakkban keresztezve és szükségszerűen fordulatokat végrehajtva, a célhoz minden manőverrel közelebb érve. Ezt a műveletet cirkálásnak (kreuzolásnak) nevezik, a vitorlásversenyek legtaktikusabb része a cirkálószakasz teljesítése. Antall József és kormánya 1990-től úgy haladt előre programjának megvalósítása során, mint a széllel szemben vitorlázó hajó, cirkálva, az egyik fordulatot sikeresen, a másikat rosszabbul teljesítve, de a pontosan meghatározott célt minden körülmények között szem előtt tartva.

Sikeres start széllel szemben

Az 1990. évi – több mint négy évtized után először több politikai párt közötti – országgyűlési választások második fordulóját április 8-án az Antall József által vezetett Magyar Demokrata Fórum nyerte. A május 2-án összeülő parlamentben a mandátumok aránya a következőképpen alakult: MDF 42,49%, Szabad Demokraták Szövetsége 23,83%, Független Kisgazdapárt 11,4%, Magyar Szocialista Párt 8,55%, FIDESZ 5,44%, Kereszténydemokrata Néppárt 5,44%. A kormány megalakítására a győztes párt elnöke, Antall József kapott megbízást.

A nemzeti-konzervatív oldal, az MDF, az FKgP és a KDNP által létrehozható koalíció viszonylag kényelmes parlamenti többséget jelentett, de az ország kormányozhatóságát akadályozta az úgynevezett kétharmados törvények indokolatlanul nagy aránya. A parlamentáris demokráciáktól teljesen eltérő módon még a költségvetési törvény elfogadásához sem volt elegendő a képviselői szavazatok egyszerű többsége. Bizonyos mértékig így ütött vissza az állampárti ellenzék óvatossága, amely ezt az 1987-ből származó jogszabályt az 1989. évi kerekasztal-tárgyalásokon azért nem szándékozott megváltoztatni, hogy állampárti győzelem esetén se lehessen a véleményét az alapvető kérdésekben figyelmen kívül hagyni.

A helyzet feloldására két lehetőség kínálkozott. Az egyik az SZDSZ-szel kötendő nagykoalíció, amire mind belföldről, mind külföldről erőteljes nyomás érkezett, ezt azonban Antall elvetette. Tette ezt azért, mert negyven év egypártrendszer után szükségesnek tartotta az igazi parlamentarizmus kialakítását, amelyhez szükséges az erős ellenzéki kontroll. Volt azonban Antallnak egy ettől eltérő, szubjektív oka is. Meg volt győződve arról, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége, úgy is mint politikai szervezet, de úgy is mint öncélúan vitatkozó személyek együttese, kormányzati együttműködésre alkalmatlan. Szűkebb körben enyhe iróniával a hangjában még azt is elmondta, hogy szabaddemokrata miniszterek részvétele esetén nem tudná garantálni kormánya tagjainak testi épségét.

A másik lehetőség a kétharmados törvények számának radikális csökkentése volt, ez ügyben viszont tárgyalnia kellett a szabaddemokratákkal. Ez természetesen a másik fél részéről engedményt jelentett, Antall ellentételként felajánlotta, egyetért azzal, hogy a köztársaság elnöke szabaddemokrata politikus legyen, amennyiben ezt a tisztséget Göncz Árpád tölti be. Ezenkívül a pártközi megállapodás tartalmazta a németeknél jól bevált konstruktív bizalmatlansági indítvány bevezetését is.

A start tehát sikeresnek bizonyult, de ma már értékelhetők a pozitívumok mellett a negatívumok is. A kétharmados törvények számának csökkentése lehetővé tette a kormány működését, a konstruktív bizalmatlanság intézménye pedig biztosította a stabilitást. Ennek tudható be, hogy az MDF vezette kormány – a térség rendszerváltoztató országai közül egyedüliként – a teljes kormányzati ciklust teljesítette. Göncz Árpád személyének megítélésében azonban Antall Józsefnek csalatkoznia kellett.

Helyzetértékelés start után

A sikeres rajt után a hivatalba lépő kormányfőnek súlyos gondokkal kellett szembenéznie. Mind a politikai, mind a gazdasági helyzet erőteljesen nehezítette a normális kormányzati működés kezdetét. Az Antall-kormány megalakulásakor még létezett a Magyarországot a keleti blokkhoz láncoló Varsói Szerződés és a gazdaságot kényszerpályán mozgató KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a közép- és kelet-európai szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete 1949 és 1991 között). Mintegy 50 ezer szovjet katona állomásozott hazánk területén. Valutatartalék nem volt, az államkasszát az elődök kiürítették, az egy főre jutó adósságállomány a legnagyobb volt Európában, az infláció mértéke elérte a 30 százalékot, a lakosság egyharmada a hivatalos létminimum alatt élt. Előre vetette árnyékát a tömeges munkanélküliség réme, ami ugyan még nem kezdődött el, de várható volt, hogy az elkerülhetetlen struktúraváltás következményeként hamarosan több százezren kerülnek az utcára.

A cirkálószakasz fordulatai

Az elitváltás

A rendszerváltoztató politikai erők részéről nagy volt a nyomás, hogy az előző rendszerben bármely tisztséget viselőket az új kormányzat távolítsa el, és a pótlásra bőven akadt jelentkező, gyakran az önismeret teljes hiányával. Sokan nem voltak hajlandóak tudomásul venni ugyanis, hogy nemcsak abból következően nem jutottak előbbre korábban, mert politikailag nem azonosultak a pártállami rendszerrel, hanem egészen egyszerűen azért, mert képességeikből ennyire futotta. De az is többször előfordult, hogy a rendszerváltoztató kormányhoz szellemileg közelálló szakemberek a felkérésre nemmel válaszoltak, mondván, ők nem akarják exponálni magukat. Merthogy még itt voltak az oroszok, és szerintük a visszarendeződés bármikor elkezdődhet. (Gondoljunk csak az 1991. augusztusi moszkvai puccs rendkívül izgalmas 72 órájára). Kialakult tehát az a gyakori helyzet, hogy aki alkalmas lett volna, az nem vállalta, aki pedig akarta, az nem volt alkalmas. Azt viszont Antall egyértelművé tette, hogy a kormányának nem lehet minisztere, aki az állampárt tagja volt. (Emlékezetes, hogy emiatt a Horn Gyulát nyomatékosan ajánló Kohl kancellárral is konfliktusba keveredett).

A kormánytagságtól eltekintve a párttagságot más tisztségek betöltésekor nem tekintette kizáró oknak, hiszen ezen a címen jóformán a teljes honvédség és rendőrség tisztikarától meg kellett volna válnia. Nem a szimpla párttagsággal volt problémája Antallnak – hiszen azt sok esetben elkerülhetetlen generációs ártalomnak tekintette –, hanem azokat marasztalta el, akik szavai szerint „nemcsak szükségszerűen nyalták a nagy vörös feneket, hanem még élvezettel csettintettek is hozzá.” Azt is elmondta, hogy többre értékeli azokat, akik az előző években az ország érdekében – akár párttagsággal is megterhelve – hasznos szakmai munkát végeztek, mint azokat, akik azzal az érveléssel, hogy nem támogatják a rendszert, lustán lapultak.

Az adósságállomány átvállalása

Antall József kormánya húsz-egynéhány milliárd dollár adóssággal vette át az országot, és ennek rendezésére a legkülönfélébb ötleteket kapta. Voltak olyanok, akik azt javasolták, hogy Magyarország – mint a nyugati világ évszázadokig kitartó védőbástyája – kérje adósságának elengedését. Egy másik felvetés a magyar állami vállalatok részvényeinek eladásával kívánt törleszteni. Antall két okból is ellenezte a hitelek visszafizetésének felfüggesztését. Az egyik, hogy ezzel az ország a nemzetközi pénzvilágban feketelistára került volna, és évtizedekre megfosztotta volna magát a további hitellehetőségektől. A másik nyomós ok az volt, hogy a kormányváltás előtt a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai a minimum, azaz 800 millió dollár alá süllyedtek. A kormányzati ciklus végére egyébként sikerült a tartalék mennyiségét mintegy 7 milliárd dollárra emelni. 

A privatizáció

Amikor az Antall-kormány hivatalba lépett, már javában folyt az elődök által megkezdett előprivatizáció és a magánosítás lényegesen ravaszabb formája: a spontán privatizáció, amely az állampárti – pártállami politikai-gazdasági – szakszervezeti elitnek kedvezett. Sajnos az új kormány sem tudta elkerülni – már csak a privatizációs versenyből vesztesként kikerülők vélt vagy jogos, de mindenképpen hangoztatott érdeksérelme miatt sem –, hogy egyik-másik hazai privatizációs ügyletet a korrupció gyanúja ne lengje körül. Antall gyakran idézte Margaret Thatcher, a nagy brit privatizátor emlékezetes mondását: „Magánosítani sok módszerrel lehet, egyféleképpen nem – jól.” A privatizációs zűrzavar az Antall-kormány után is folytatódott, az állami közművagyon sokat vitatott magánosítása például már 1995-ben zajlott le.

Az igazságtétel

A kormányzati ciklus sikertelen fordulata. Az MDF eredeti programjában az szerepelt, hogy elégtételt fog szolgáltatni a pártállami időszakban sérelmet szenvedőknek, és nemcsak a kárpótlás eszközeivel, hanem büntetőjogilag is. A kormányoldal ellenzékkel folytatott küzdelme ez ügyben eredménytelen maradt. Az Antall-kormány hosszú és nehéz időszakot vívott az igazságtételről az Alkotmánybírósággal, valamint a Legfelsőbb Bírósággal is, meglehetősen csekély eredménnyel. Mint sok más esetben, itt is bebizonyosodott, hogy az igazságérzet és a tételes jog nem feltétlenül esik egybe egymással.

Bő szélben nemzetközi pályán

A miniszterelnöki életmű legjelentősebb sikerei nem hazai színtéren zajlottak le, nemzetközi vizeken a kormány hajója bő széllel, sebesen haladt. Csak néhányat felvillantva a legjelentősebb események közül:

1990 novemberében Párizsban ülésezett a helsinki folyamatot felügyelő úgynevezett Európa-csúcs. Antallt a legtöbben akkor látták először szerepelni, hatásos beszéde általános elismerést keltett, nemzetközi hírnevet szerzett magának.

1991 februárjában Visegrádon, pontosan 666 évvel az első háromoldalú találkozás után Antall kezdeményezésére ugyanazon a helyszínen megkezdődött a magyar–csehszlovák–lengyel együttműködés.

1991 júliusában Prágában a magyar miniszterelnök kezdeményezésére megszűnt a Varsói Szerződés.

1992 júliusában Helsinkiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten az amerikai elnök kétszer is meghosszabbította az Antallal folytatott megbeszélés időtartamát, hogy véleményét kérje a délszláv válság legújabb fejleményeiről és Kelet-Közép-Európa helyzetéről.

1992 novemberében Budapesten Borisz Jelcin orosz elnök egy olyan plakettet vett át Antall Józseftől, melyen ez állt: „Ha leveszik a kezünkről a bilincset, mi baráti jobbot nyújtunk”. Ezt követően a magyar Parlamentben tartott beszédében Jelcin dörgő hangon kért bocsánatot azokért a cselekedetekért, amelyeket az „orosz katonák 1956-ban a Kreml akkori vezetőinek parancsára Magyarországon elkövettek.”

Értékelés célba érés után

A kérdés nyilván úgy vetődik fel, hogy teljesíthette-e a miniszterelnök a számára kijelölt pályát, ha azt halála a kormányzati ciklus befejezése előtt megszakította.

A válasz, bármennyire is szokatlanul hangzik, igenlő. Antall szerepe vitathatatlan az átmenet jogi és politikai intézményrendszerének megalkotásában és működésének megindításában. Alapvetése lett a hazai demokráciának az, amit Antall következetesen és nagy morális erővel képviselt. Talán legismertebb, legtöbbet idézett és ellenfelei által támadott mondata, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát, ugyancsak máig ható kisugárzású.

Rendkívüli intelligenciával, memóriával és műveltséggel rendelkezett, páratlan gyakorlati politikai tudás birtokában volt. Joggal tekinthetünk tehát reá úgy, mint akinek professzionális politikusi és államférfiúi tevékenysége meghatározta Magyarország huszadik századi történelmének utolsó évtizedét.

Kormányzás ellenszélben

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra