Múlt-kor.hu

Kilenc sorsdöntő ütközet a középkorból, amely megváltoztatta a történelem menetét

Kilenc sorsdöntő ütközet a középkorból, amely megváltoztatta a történelem menetét

Egy furfangos hadicsel, fejlettebb haditechnika, jobb helyismeret, de egy éppen jókor érkező szövetséges is elég lehetett ahhoz, hogy fontos ütközet az egyik vagy a másik oldalra dőljön el. Császárok és országok bukhattak el és akár új dinasztiák is születhettek egy-egy sorsdöntő csatában. Következzen kilenc sorsdöntő ütközet a középkorból, amely megváltoztatta a történelem menetét!

Mint egy jégfal

A Mohamed tevékenysége nyomán meginduló muszlim hódítások gyorsan elérték a keresztény Európát is. Előbb a Bizánci Birodalom került szembe az új ellenséggel, majd a 8. század elején az Omajjád kalifák seregei átkeltek Hispániába és elsöpörték a vizigótok királyságát és évszázadokra uralmuk alá vonták az Ibériai-félsziget jelentős részét.

A hódítók hamarosan már a frank területeket fenyegették és Abd al-Rahman andalúziai emír seregei Bordeaux mellett súlyos vereséget mértek Odó auqitániai hercegre 732-ben. Odó ekkor korábbi ellenfeléhez, a Karoling-dinasztiát megalapító Martell Károlyhoz fordult segítségért, aki felismerve a fenyegető veszélyt egyesítette vele erejét.

Martell Károly és Abd al-Rahman küzdelme

A mai Franciaország közepén elhelyezkedő, Tours és Poitiers között fekvő csatamezőn csapott végül össze a frank gyalogság a muszlim lovassággal. A frankok áthatolhatatlan falat formáltak pajzsaikból és egy korabeli tudósítás szerint „úgy állták a rohamokat, mint egy jégfal”. A csata forgatagában maga Abd al-Rahman is elesett, és a vezérét vesztett muszlim sereg rövidesen összeomlott.

A poitiersi csata helyszíne volt a legtávolabbi pont, ameddig a középkori Európát fenyegető muszlim hódítók eljutottak. Az ütközetet egyben a szimbolikus kezdőpontja a reconquista néven ismert évszázados folyamatnak, amelynek során a keresztény államok fokozatosan visszafoglalták az Ibériai-félszigetet.

Magazin

A csata, amely örökre megváltoztatta Angliát

Az előkelő és befolyásos családból származó Harold Godwinson Hitvalló Eduárd halálát követően került az angol trónra 1066 első napjaiban. A II. Harold néven uralkodó király azonban mindössze 10 hónapon keresztül viselhette a koronát. Országára két veszedelmes ellenség is szemet vetett, nevezetesen III. Harald norvég király és az akkor még csak Fattyú Vilmos néven ismert normandiai herceg.

A norvég királlyal (akinek seregében harcolt Harold öccse, Trostig is) az észak-angliai Stamford Bridge-i csatában szállt szembe és kemény küzdelemben döntő győzelmet aratott: III. Harald maga is ott veszett a csatatéren, amely így az utolsó Angliát érő viking invázió záróakkordja is volt egyben.

Harold Godwinson halála a hastingsi csatában

Harold ekkor dél felé fordította a csatában kimerült, de a győzelemtől fellelkesült seregét és erőltetett menetben indult az időközben Hastings városánál partraszálló normannok megállítására. Az angolszászok egy magaslaton foglalták el pozícióikat és pajzsfalat formáltak.

Amikor a csata elkezdődött, úgy tűnt, Harold Godwinsonnak sikerül a lehetetlen és a második hódítót is legyőzi. Katonái szilárdan állták Vilmos nehézlovasságának rohamait, sőt, egy alkalommal maga Vilmos is lezuhant a lováról és csak a szerencsének köszönhette életét. A támadók, látva erőfeszítéseik hasztalanságát, új taktikához folyamodtak. A normann lovasság menekülést színlelt, ezzel arra késztetve az angolszászokat, hogy adják fel fegyelmezett formációjukat, ezzel sebezhetővé téve őket.

A normann hadsereg a „menekülésből” aztán egyszer csak ismét támadásba váltott és lekaszabolták a meglepett angolokat. Harold – az utolsó angolszász király – szintén elesett a csata forgatagában, így a szigetország trónját Vilmos szerezte meg, aki korábbi nem túl hízelgő ragadványnevét a sokkal hangzatosabb „Hódítóra” cserélhette.

Összetört keresztes álmok

Ami a keresztények számára Poitiers, az volt a középkori muszlimok számára Hattín 1187-ben. A Szentföldre vezetett keresztes hadjáratok jelentős, korábban muszlim fennhatóság alatt álló területeket foglaltak el sikeresen a 11-12. század fordulóján. Keresztes államok sora alakult ekkoriban a Földközi-tenger keleti partvidéke mentén, köztük természetesen a Szent Várost központjává tévő Jeruzsálemi Királysággal.

Bár a keresztes terjeszkedés már a 12. század közepére megtorpant, a nagy fordulat Szaladin egyiptomi szultán nevéhez köthető. A szultán ostrom alá vette a mai Izrael északi részén fekvő Tibériás városát, annak érdekében, hogy csatára bírja a kereszteseket. A terv bevált és Guidó jeruzsálemi király 15-20 ezres seregével – a valaha volt egyik legnagyobb keresztes sereggel – indult útnak Tibériás felmentésére.

A hattíni csata

Szaladin sikeresen használta ki a környezeti viszonyokat. Saját seregét egy oázis mellett táboroztatta le, míg a kereszteseket gondosan elvágta minden elérhető vízforrástól. Hogy növelje szenvedéseiket, lángra lobbantotta a környező bozótost is. A csapdába esett keresztes hadsereg „Hattín szarvainál” (egy kettős vulkán Tibériás mellett) vették fel állásaikat és csatába bocsátkoztak a muszlim sereggel.

A csata Szaladin elsöprő győzelmével végződött és több száz keresztes lovag esett fogságba, köztük maga a király is. Guidónak végül megkegyelmezett a győzedelmes szultán, a többi fogoly azonban nem volt ilyen szerencsés: valamennyi lovagot lefejezték.

A keresztes sereg megsemmisülését követően, Jeruzsálemben már nem maradt elég katona ahhoz, hogy megvédje a várost, így Szaladin rövidesen bevette azt. Bár az európai országok azonnal egy új kereszthadjárat szervezésébe kezdtek, már sosem tudták megismételni korábbi sikereiket és a Közel-Kelet keresztes államainak hamarosan bealkonyult.

Harapófogóban

II. Fülöp francia király, aki korábban sikeresen megszerezte Földnélküli János angol királytól annak normandiai birtokait, 1214-ben szorult helyzetbe került. János király szövetkezett IV. Ottó német-római császárral a franciák ellen, hogy visszaszerezze a tőle elragadott földeket.

A két uralkodó két oldalról támadta meg Franciaországot, így a német seregek északkeleti irányból érkeztek. Fülöp Bouvines városa mellett szállt szembe Ottó seregeivel, amivel kezdetét vette a középkori francia állam talán legjelentősebb ütközete. A csata forgatagában egy ellenséges katona lerántotta Fülöpöt a lováról, akit ezt követően csak az mentett meg, hogy egyik testőre saját életét feláldozva rávetette magát és testével fogta fel az érkező csapásokat, mindaddig, amíg segítség nem érkezett.

A bouvines-i csata

A csata végül francia győzelemmel végződött, ezzel Fülöp hatalma a francia területek fölött megszilárdult, ezzel megkezdődött az addig meglehetősen széttöredezett Franciaország egységesítése a királyi hatalom alatt. A két hódító ugyanakkor nagy árat fizetett a kudarcba fulladt vállalkozásért. János király alulmaradt az ellen lázadó főurakkal szemben, így 1215-ben kénytelen volt kiadni a Magna Cartát, míg IV. Ottó hamarosan elvesztette trónját II. Frigyessel szemben.

A tengeri csata, amely megmentette Angliát

Nem Hódító Vilmos volt az utolsó, aki sikeres partraszállást hajtott végre Angliában. II. Fülöp fia, a későbbi VIII. Lajos, 1216-ban magának követelve az angol trónt, jelentős inváziós sereggel érkezett a szigetországba. A hadjárat során elfoglalta Londont és az ország területének felét a hatalmába kerítette.

1217 májusában azonban Lincoln mellett vereséget szenvedett, ezzel előrenyomulása megakadt. A herceg erősítésért küldött, amit felesége, Kasztíliai Blanka gondosan meg is szervezett és hajón útnak is indított Anglia felé. A flotta élére Eustace-t, a kor hírhedt kalózát helyezte.

A sandwich-i csata

Az angol flotta a kenti Sandwich mellett szállt szembe a francia hajóhaddal. Az angolok számos innovatív technikát vetettek be a csata során, így például „mészrakétákat” lőttek ki, hogy megvakítsák vele a francia hajósokat. Az erősítést szállító flotta komoly veszteségeket szenvedett, Eustace életét vesztette és a túlélők kénytelenek voltak visszatérni Franciaországba. Az egyre nehezebb helyzetben lévő Lajos herceg pedig hamarosan feladta hódításait és maga is hazahajózott.

Az Árpád-házi királyok legnagyobb veresége

A 13. század közepén Európát egy félelmetes ellenség rengette meg. A mongol hadak elsöpörték az orosz államokat, majd Magyarországra és Lengyelországra támadtak. A Kárpát-medencébe betörő tatárok – ahogy a mongolokat idehaza nevezték – Batu és Szübőtej vezetésével 1241. április 11-én, Muhi mellett találkoztak az őket megállítani érkező IV. Béla seregeivel.

A magyar király hatalmas sereget gyűjtött, amely sokáig derekasan védte a Sajó folyón átívelő hidat a tatár támadástól. A mongolok jobb szárnya azonban északon sikeresen átkelt a folyón és oldalba támadta a hidat védő magyarokat, akik így a táboruk köré vont szekérvárba vonultak vissza.

A muhi csata

A tatárok ezt követően bekerítették a magyar sereget, majd fokozatosan teljesen felőrölték azt. A csatatéren veszett a nádor, valamint az esztergomi és a kalocsai érsek is, míg IV. Béla öccse, Kálmán herceg belehalt a csata során szerzett sérüléseibe. A királynak végül sikerült elmenekülnie előbb a csatából, majd az őt az egész országon keresztül üldöző tatárok elől is.

A mongol sereg hatalmas pusztítást végzett Magyarországon, de a kőből épített várak többségét nem sikerült bevenniük. 1242-ben aztán váratlanul, de szervezetten kivonultak Magyarországról – amely lépés pontos okáról máig megoszlanak a történészi álláspontok.

A csata, amely biztosította Svájc függetlenségét

Mielőtt Svájc a katonai semlegesség szimbólumává vált volna, a kantonoknak hosszú háborúkat kellett vívniuk függetlenségük elnyerése és megőrzése érdekében. Minthogy a svájci hegyek teljesen alkalmatlanok voltak a lovas hadviselésre, érthető módon, a gyalogsági hadviselés mestereivé váltak – amit jól mutat az is, hogy a svájci zsoldosok a legkeresettebbek közé tartoztak szerte Európában.

A svájciak függetlenedési törekvéseik miatt 1315-ben szembekerültek az osztrák Lipót herceggel. Lipót el is indította seregeit a svájci területek felé, ami végül Ausztria hadtörténetének egyik legkatasztrofálisabb vereségébe torkollott.

A morgarteni csata

Miközben az osztrák csapatok egy erdős hegyszoroson vonultak keresztül Morgarten közelében, a svájciak hátulról megtámadták őket, míg az előre vezető utat kövekkel torlaszolták el. A csapdába ejtett osztrák lovasságot ezt követően a svájci alabárdosok szinte teljesen lemészárolták. Morgarteni győzelmüket követően a svájci kantonok szorosabbra vonták az együttműködésüket, így a csata egy fontos lépés volt Svájc kialakulása felé.

Lőfegyverek és szétnyílt koponya

1453-ban az angolok John Talbot parancsnoksága alatt egy utolsó kísérletet tettek a százéves háború menetének megfordítására. A Franciaország délnyugati részén fekvő, angol kézen lévő Castillon várát ekkor egy nagyjából 10 ezres francia sereg ostromolta. Talbot július 17-én érkezett egy hasonló létszámú sereggel a vár felmentésére és támadást vezényelt a francia állások ellen.

A csata haditechnológiai szempontból is fordulópont volt, hiszen a franciák közel 300 ágyúval és kézipuskákkal voltak felszerelve. A lőfegyverek bevetése hatalmas káoszt okozott az angolok soraiban és egy szemtanú beszámolója szerint „minden egyes ágyúgolyó öt vagy hat angolt ölt meg egy csapásra”. Talbot maga is találatot kapott és miután lezuhant lováról egy francia gyalogos végzett vele. Amikor 1860-ban megtalálták az angol hadvezér sírját, kiderült, hogy koponyája teljesen szétnyílt az ütés erejétől.

A castilloni csata

A vereséggel szinte teljesen összeomlott az angolok franciaországi jelenléte és még ugyanebben az évben elvesztették Bordeaux városát is. Habár ekkor még egyik fél sem így tekintett rá, a csata lényegében lezárta a százéves háborút.

A győzelem, amely lezárta az angol középkort

A rózsák háborújának záróakkordjaként az ambiciózus Henry Tudor 1485-ben indította meg hadjáratát a York-házból származó III. Richárddal szemben. 5-7 ezer fős serege augusztus 22-én ütközött meg Richárd 11-12 ezer főt számláló hadaival. Amikor a király felfedezte a forgatagban a trónkövetelő zászlaját, azonnal lovasrohamot vezényelt felé, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a konfliktusnak. Hogy mennyire hajszálon múlott ekkor Henry Tudor sikere, azt jól mutatja, hogy zászlóvivője ott veszett a csatatéren.

A csatát végül az döntötte el, hogy Lord Stanley – egy nagy hatalmú észak-angliai nemes – több ezer katonával a helyszínre érkezett és Tudor oldalán csatlakozott a harcba. A York-pártiak hamarosan menekülőre fogták, míg III. Richárd, akinek maradványait a közelmúltban fedezték csak fel – elesett a küzdelemben.

Lord Stanley átnyújtja III. Richárd csatatéren talált koronáját Henry Tudornak

A trónkövetelőt még a győztes csata helyszínén VII. Henrik néven királlyá koronázták. A rózsák háborújának végét és a Tudor-dinasztia megszületését az angol történészek gyakran tekintik az angol középkor szimbolikus végének is.

Kilenc sorsdöntő ütközet a középkorból, amely megváltoztatta a történelem menetét

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. ősz: Kalandos középkor

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra