Múlt-kor.hu

Kezdetleges felszereléssel hajtotta végre vakmerő küldetéseit a „konzervnyitó” brit búvárcsapat

Kezdetleges felszereléssel hajtotta végre vakmerő küldetéseit a „konzervnyitó” brit búvárcsapat

1918-ra a brit Admiralitás hírszerzése elvesztette addigi megbízható információszivárogtató ügynökeit a német flottánál. Újításként egészen vakmerő ötlethez nyúltak: az elsüllyesztett német tengeralattjárók átkutatásával terveztek előnyhöz jutni a hírszerzésben. Az addig hallatlan mutatvánnyal egy elit búvárcsapatot bíztak meg, akik meglehetősen szokatlan és rendkívül veszélyes módszerekkel dolgoztak.

A felszínről nézve a víz sötétzöld volt. A Királyi Haditengerészet mélybe pillantó búvárja a kicsiny hajóról nem látott egy-két méternél mélyebbre. A tengerbe ereszkedve állított nehéz búvármaszkja szelepjein, és hagyta, hogy a testéhez rögzített súlyok levigyék a La Manche fenekére. Itt már tisztábban lehetett látni annak ellenére, hogy sötétebb volt. Oldalra nézve megtalálta zsákmányát: egy frissen elsüllyedt tengeralattjárót, egy német U-Bootot.

Felnézve meglátta a süllyedése okát. Láncaikon luftballonokként lebegve a vízben mindenhol tengeri aknák voltak szétszórva. A hajó, amelyről leereszkedett, maga is nekimehetett volna valamelyiknek, de még ő is működésbe hozhatott volna egyet lefelé jövet, ólomtalpú lábbelijével. A halálos veszély ellenére eltökélt volt, hogy bejusson a tengeralattjáróba. Meg kellett szereznie a titkos dokumentumokat a Nagy Háború megnyeréséhez.

1918-ban William Reginald „Blinker” Hall ellentengernagynak, a brit haditengerészet hírszerzési részlegének (NID) vezetőjének új hírforrásra volt szüksége. Az NID kódfeltöréssel foglalkozott, amely sokszor felbecsülhetetlen értékű információt nyújtott a német hadműveleti tervekről mind vízen, mind szárazföldön. A legtöbb esetben az eleve kódolt ellenséges üzenetek még rejtjelezve is voltak, hogy megnehezítsék a dolgukat. Ugyan Hall kódfejtői idővel gyakorlatilag bármilyen üzenetet meg tudtak fejteni, a folyamatot igyekeztek felgyorsítani: az admirális kiterjedt ügynökhálózatot tartott fenn, akik a német kódok leírásait, rejtjelkulcsokat, és más hírszerzési információkat gyűjtöttek össze bemért rádióadásokon keresztül, elfogott német hajók és lelőtt zeppelinek átvizsgálásával, de a kémkedéstől, zsarolástól és más alattomos módszerektől sem riadtak vissza.

William Reginald "Blinker" Hall ellentengernagy

A kódok megfejtéseinek birtokában Hall kódfejtői csaknem valós időben tudták közvetíteni az U-Bootok és szárazföldi csapatok mozgásait, de még a diplomáciai fejleményeket is a brit kormány felé. Ők fogták el a Zimmermann-távirat néven elhíresült dokumentumot is, amelyben Németország szövetséget ajánlott Mexikónak, cserébe az Egyesült Államok megtámadásáért, aminek fontos szerepe volt abban, hogy az Egyesült Államok belépett a háborúba az antant oldalán. Egyik legfontosabb ügynökük egy német gondnok volt, aki közvetlenül a német haditengerészet főparancsnokságáról juttatott rejtjelkulcsokat az NID-nek. Ő azonban 1918-ban nyomtalanul eltűnt, és a megfejtések nélkül Hall csapatának minden művelete rendkívüli módon lelassult. Az admirálisnak azonban támadt egy ötlete.

Hall irodájába rendelte Guybon Chesney Castell Damant korvettkapitányt: a Wight-szigetről származó harminchat éves tiszt volt azon kevesek egyike, akik egyúttal szakértői voltak a mélytengeri búvárkodásnak is. 1917-ben az Admiralitás őt bízta meg egy csapat vezetésével az Írországtól északra elsüllyedt HMS Laurentic hajón lévő 44 tonna rúdarany (mai értékén több mint 1,7 milliárd dollár) felkutatásával és felhozatalával. Damant ezáltal szerzett tapasztalata a hajóroncsok szűk tereiben őt tették az ideális jelöltté Hall ötletéhez. Damant új feladata egy ötfős búvárcsapat irányítása volt, akik a mélyből hozzák fel a német kódokat. Személy szerint izgalmasabbnak találta, mint az arany felkutatását.

1917-ben Németország intenzív tengeralattjáró-hadviselésbe kezdett az antant utánpótlását szállító hajók ellen, amely eleinte igen sikeres volt, és a védtelen hajók sorozatos kiiktatásával majdnem a háború feladására kényszerítette Nagy-Britanniát. 1917 végére azonban a britek felzárkóztak saját technológiájukkal hatékonyabb tengeri aknák és konvojtaktikák alkalmazásával, a németek pedig egyre több U-Bootot veszítettek. Hall rájött, hogy a belgiumi bázisaikról portyázni induló tengeralattjárók fedélzetén ott kellett lennie mindig a legújabb kódrendszerek és rejtjelek kulcsainak, további hírszerzési szempontból fontos dokumentumok mellett. Úgy gondolta, ha Damant a Laurenticen már bizonyított búvárcsapatával be tudna hatolni az elsüllyedt járművek fedélzetére, akkor pótolhatják a kiesett kódforrásokat.

1918 áprilisától Damant csapata folyamatos készenlétben állt, hogy mihamarabb kiérjenek az elsüllyedt német tengeralattjárókhoz, és megpróbáljanak bejutni. Tevékenységük nagy része a La Manche vizein zajlott, de más brit felségvizeknek is alámerültek. A kezdeti időszakban többször előfordult, hogy Damantékat kihívták olyan helyekre, ahol elsüllyedt U-Bootot gyanítottak, hogy aztán kiderüljön, valójában felszíni hajó, kőhalom, vagy régebben elsüllyedt tengeralattjáró fekszik a tengerfenéken. Május 20-án azonban fordult a szerencséjük, amikor megtalálták az UB-33-as tengeralattjárót 25 méterre a felszín alatt – ezután azonban a problémák új halmaza merült fel.

Az HMS Laurenticet átkutató csapat, a bal oldali kiemelt képen Damant korvettkapitány.

A kor általánosan alkalmazott búvárruhája, amely a 19. század végén alakult ki és a 20. század elején finomodott, igen összetett rendszer volt. Egy nehéz köpper ruhából, mellvértből, és egy súlyos búvársisakból állt. Annak érdekében, hogy a búvár ne forduljon fejjel lefelé a víz alatt, a ruhát nehezékekkel látták el, a hozzá tartozó lábbeli talpa pedig ólomból készült. Összességében a ruházat több mint 90 kilogrammot nyomott. Amikor Damant egyik embere megkísérelt bemászni az UB-33-ba a keskeny toronyfedélen keresztül, a ruhával nem fért át rajta.

További nehézség volt, hogy a csapat által vizsgált tengeralattjárók többsége éles aknamezőben süllyedt el, és a kisebb, part menti tengeralattjáró-típusba tartoztak, nem a nagy, óceáni alkalmazásúba. Ha egy akna akár több kilométer távolságban is felrobbant a vízben, a robbanás energiája beszakíthatta a búvár dobhártyáit, károsíthatta belső szerveit, de akár egyenesen a halálát is okozhatta. Sok U-Boot emellett saját aknákat is hordozott a fedélzetén, növelve a robbanásveszélyt.

Damant gondolkodott, hogyan juttathatná be embereit. Végül a vízalatti robbanószer mellett döntött, amivel lyukat ütöttek a fedélzeten. Az igen hatékony megoldás egyáltalán nem volt biztonságos, és a búvárok töltetei gyakran indítottak el másodlagos robbanásokat, amelyek az életüket veszélyeztették. Nem volt tehát véletlen, hogy az Admiralitás egy ötszáz angol fontos kártérítést ajánlott fel minden búvár családjának haláluk esetére.

A 19. század végétől egészen a 20. század közepéig használt búvárruha egy tipikus példánya.

Ha sikerült a robbantás, a búvárok behatoltak a tengeralattjáróba. Az alapból kis hely még szűkösebb volt az összenyomódott választófalak miatt, a helyükről elmozdult akkumulátorok pedig sokszor veszélyes hőmérsékletűre melegítették fel maguk körül a vizet. Emellett a rengeteg olajos törmelék gyakorta lehetetlenítette el a látást, még vízalatti elektromos lámpák mellett is. A búvárok ráadásul – nem lévén oxigéntartályuk – a levegőt egy, a hajóról induló csövön keresztül kapták, amely bármibe beakadhatott, vagy akár el is szakadhatott.

Aztán ott voltak a holttestek, amelyekkel a búvárok mindig kénytelenek voltak találkozni. A tengeri élővilág mindig lakmározott belőlük – többnyire az angolnák és a rákok. Gyakran láthatóak voltak az öngyilkosság és gyilkosság nyilvánvaló esetei, melyek okairól Damant csak spekulálni tudott: talán az illetők úgy gondolták, jobb az öngyilkosság, mint a fulladásos halál, esetleg végső bosszút álltak egy gyűlölt bajtárson vagy tiszten. Az egyik búvár elmondta: „Soha nem fogom elfelejteni a rémület kifejezését némelyikőjük arcán, vagy az eltorzult fejeit azoknak, akik golyót repítettek az agyukba.”

Több napi munka során a búvárcsapat átfésülte a roncsot, legtöbbször kézzel mozgatva a törmeléket az összenyomott fiókokból és tartókból, hogy a legkülönfélébb értékes hírszerzési anyagot hozza fel az NID-nek. A hajózási jeleket tartalmazó füzeteket, rejtjelkulcsokat, kísérleti fegyvereket és az aknamező-terveket egyből Londonba szállították, míg Damanték akár egyből indulhattak is a következő helyszínre. A háború végéig, azaz 1918. november 11-éig a brit búvárok legalább tizenöt különféle U-Boot-roncsot vizsgáltak át módszeresen, amellyel nagy segítségére voltak az antantnak: az általuk fellelt anyagok segítségével a brit kódfejtők gyorsabban meg tudták fejteni a német kommunikációt, amivel az antant csapatai hamarabb tudták a megfelelő ellenlépéseket megtenni.

A Damant-csapat igazi csodája azonban az, hogy egyikőjük sem vesztette életét vagy sérült meg súlyosan. Mivel munkájuk rendkívül bizalmas volt, és a róla szóló dokumentumokhoz csak évtizedekkel később férhetett hozzá a nyilvánosság, igen keveset írtak róluk. A későbbiekben Damantot és csapatát elnevezték a „konzervnyitóknak”, de maga Damant, aki irtózott a hírnévtől, végtelenül jobban kedvelte ahogyan a háború alatt hívták őket: a Királyi Haditengerészet egyik „különleges részlege”. Csak most, száz évvel később kezdtek végre a szélesebb nyilvánosság elé kerülni e búvárok elképesztő kalandjai.

Kezdetleges felszereléssel hajtotta végre vakmerő küldetéseit a „konzervnyitó” brit búvárcsapat

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tavasz: Sorsgyötörte magyar anyák

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra