Múlt-kor.hu

Kegyetlen megtorló hadjárattal tudta csak megszilárdítani hatalmát Anglia felett Hódító Vilmos

Kegyetlen megtorló hadjárattal tudta csak megszilárdítani hatalmát Anglia felett Hódító Vilmos

2018. december 10. 16:41 Múlt-kor

Amikor II. Harold angol király és Vilmos, Normandia hercegének seregei a sussexi partvidéken megütköztek, a betolakodók kerekedtek felül, és maga a király is életét vesztette a csatamezőn – ez az angol történelem egyik legjelentősebb eseménye. Gyakran találkozni azzal a képzettel, hogy Hastingsnél eldőlt minden, és egész Anglia máris Vilmos ölébe hullott. Ez korántsem igaz – az 1066-os csata csupán a hódítás kezdete volt, és a hatalom konszolidációja évekbe telt.

Új szelek fújnak

A hastingsi csatát követő években egész Angliát fegyveres konfliktusok rázták meg, Vilmosnak pedig nem csupán a belső ellenállással, de a kívülről jövő fenyegetésekkel is szembe kellett néznie. A Hastings utáni hetekben seregével feldúlta a déli megyéket, majd London felé vette az irányt. Miután decemberben elérte, hogy a város behódoljon neki, karácsony napján az angolok királyává koronáztatta magát, Angliának pedig francia ajkú uralkodói dinasztiája lett.

A konfliktus 1069-1070 telén érte el tetőpontját, amikor Vilmos brutális hadjáratot indított Észak-Anglia civil lakossága ellen – ez „az észak elpusztítása” („The Harrying of the North”) néven vonult be a történelembe. Vilmos lovagjai átfogóan végigfosztogatták és -rombolták Yorkshire-t és a szomszédos megyéket – egész falvakat tettek a földdel egyenlővé, lakóikat pedig kardélre hányták, haszonállataikat lemészárolták, és élelmiszerkészleteiket is megsemmisítették, hogy az esetleges túlélőknek se maradjon semmi a tél hátralevő részére.

Ez a hadjárat a hódítás egyik meghatározó fejezete volt, nem csupán katonai és politikai szempontból, de azért is, mert itt született meg a normannokról alkotott, napjainkig kitartó kép, miszerint erőszakos és kegyetlen uralkodó osztályt képeztek. Hogyan jutott azonban odáig a helyzet, hogy Vilmos szükségét érezte ilyen véres fellépésnek, és miért az ország északi részét vette célba vele?

Kezdeti nehézségek

Amikor Vilmos 1066-ban útnak indult Normandia partjaitól Anglia felé, nem is álmodhatott volna teljesebb győzelemről, mint amelyet Hastingsnél aratott. Harold holtan hevert a csatamezőn, fivéreivel, Gyrth-szel és Leofwine-nel együtt, és számos befolyásos nemes is elesett a harcban, akik életben maradva komoly ellenállást szervezhettek volna.

Ennek ellenére az első hónapok meglehetős félelemben telhettek a hódítók számára. Vélhetően körülbelül 20 000 normann volt ekkor Angliában – talán még ennél is kevesebb –, akik egy nagyjából 2 000 000 lakosú országot próbáltak meg irányítás alá vonni. Idegen földön, mindenhol létszámhátrányban talán várható is volt, hogy a hódítók paranoiája hamar erőszakhoz vezet.

Ennek egy részét félreértések okozták. Jó példa erre Vilmos londoni koronázása, ahol a westminsteri apátság körül őrt álló normannok a bent összegyűlt angolok éljenzését ellenséges hangú kiáltásoknak vélték, ezért pánikszerűen felgyújtották a környező házak tetőit, és kihívták a bent lévőket, hogy segítsenek az oltással. Csak a papok és maga Vilmos – aki állítólag vadul remegett – maradt bent, és folytatta a szertartást.

Nem telt azonban sok időbe, míg a tényleges ellenállás is fellángolt. 1067 nyarán, amíg Vilmos nem tartózkodott Angliában, egy Eadric nevű kisnemes (thegn), akit a „vad” („se wilda”) jelzővel is illettek, összefogott két walesi uralkodóval: Gwynedd királyával, Bleddynnel, és Powys királyával, Rhiwallonnal, hogy a Herefordshire-ben lévő normannok ellen indítsanak portyákat. Ugyanebben az évben Kent fellázadt lakói szövetséget kötöttek Eusztákkal, Boulogne grófjával, aki áthajózott a csatornán megtámadni Dovert, de hamar vereséget szenvedett.

A következő évben folytatódott a zavaros időszak: 1068 első heteiben Exeter lakói – köztük Harold király anyja, Gytha – felkelést indítottak, és más délnyugat-angliai városokba is leveleket küldtek, hogy ott is cselekedjenek így az emberek. Vilmos válaszul ostromolni kezdte a várost, amely 18 nap után megadta magát. Néhány hónappal később Harold fiai indítottak portyákat Somersetben, Devonban és Cornwallban 52 hajóval. Számos helyet feldúltak, azonban nem sikerült hídfőállást kialakítaniuk – már ha egyáltalán ez volt a céljuk –, és zsákmányukkal visszavonultak Írországba.

Összehangolt ellenállás

Az eddigi felkelések alapvetően helyi jellegűek voltak, és hamar leverték őket, mielőtt jelentős csorbát ejthettek volna az új uralkodó tekintélyén. Az összehangolt és széles körű lázadás a normannokkal szemben lassan fejlődött ki, talán pont amiatt, hogy Hastings után nem voltak egyértelmű vezetői az angoloknak. 1068 nyarára azonban ez megváltozott.

Az új ellenállás elsődleges szítói Edwin és Morcar, Mercia és Northumbria névleges earljei voltak. Az új rendszerben kevés valódi hatalmuk volt, és Vilmos területük egy részét külön szétosztotta támogatói között. Számos northumbriai nemes csatlakozott Edwinhez és Morcarhoz, és így tett Æthelwine durhami püspök és Bleddyn gwyneddi király is. A kor egyik legfőbb írott forrása, Orderic Vitalis szerint mind Anglia, mind Wales vezetői hírnököket küldtek szerte az országban, hogy felkelést gerjesszenek. „Általános kiáltás tört fel az igazságtalanság és önkény ellen, amelyet a normannok és fegyvertársaik mértek az angolokra” – írta. „Mindannyian készen álltak együttműködni hajdani szabadságuk visszaszerzésére.”

Ezen erőfeszítések ellenére a felkelés rövid életű volt, és az ellenállás hamar összeomlott, amint Vilmos csapatai végigsöpörtek Közép-Anglián. A szorosabb kontroll érdekében a király várakat építtetett a nagyobb városokban: Warwickban, Nottinghamben, Yorkban, Lincolnban, Huntingdonban és Cambridge-ben. Ennek ellenére 1068 csupán ízelítő volt az elkövetkező felkelésekből.

Vilmos még 1069-ben sem tudhatta biztosnak fogását Anglián – ráadásul nem is uralta az egész országot: befolyása nem terjedt ki Yorknál északabbra. A nagy kiterjedésű Northumbria eleddig kitartott minden, irányítás alá vonását célzó próbálkozás ellen, és innen is indult ki a legnagyobb fenyegetés, amely Vilmos trónjára leselkedett.

Az 1069-es válság

Vilmos uralma elején még helyi, angolszász earlöket helyezett Northumbria élére, hogy fékezzék a népet: előbb Copsigot, majd Gospatric-et. Mindketten kudarcot vallottak: Copsigot egy riválisa meggyilkolta 1067-ben, míg Gospatric 1068-ban átállt, Edwint és Morcart támogatva. 1069-ben Vilmos végül saját emberei egyikét, Robert Cumint küldte egy hadsereg élén, hogy foglalja el erővel a területet – a seregen azonban Durhamnél rajtaütöttek, és lemészárolták.

A legrosszabb csak ezután következett a normannok számára. 1069 nyarán számos ellenségük egyszerre indította útnak seregét. Ezek közül a legerősebb a northumbriai nemesek szövetsége volt, amelynek része volt Gospatric is, vezetője azonban Edgar Ætheling volt, a rövid uralkodású Edmund Ironside (uralkodott: 1016) unokája. A mindössze 17 éves Edgar egyszer már bejelentette igényét a koronára: 1066-ban, Harold halála után Ealdred yorki érsek őt kiáltotta ki királlyá Edwin, Morcar és a londoni nép támogatásával.

A northumbriai fenyegetést augusztusban tetézte, hogy egy 240-300 hajóból álló dán inváziós flotta érkezett a Humber folyóra, ahonnan korábban számos alkalommal támadtak már. A northumbriaiak hamar összefogtak a dánokkal, és együtt támadták meg Yorkot. Eközben további gondok akadtak a walesi határnál, ahol Vad Eadric ismét szövetségre lépett a helyi királyokkal, és ez alkalommal a határhoz közeli Chester város lakosaival is. Ezzel egy időben Devon és Cornwall lakossága is lázadt, azonban nem valószínű, hogy összehangolt akcióról lenne szó. A krízishelyzet mindenesetre a végsőkig próbára tette a normannokat.

Vilmos helyetteseire bízta a délnyugati probléma kezelését, míg ő maga nyugatra indult. Elsőként Staffordnál szétverte Eadric és szövetségesei seregét, majd továbbindult északnak. Röviddel karácsony előtt érkezett Yorkba, ahol azzal szembesült, hogy közeledéséről értesülve a northumbriaiak és a dánok taktikai visszavonulót fújtak – előbbiek az erdőkbe és hegyekbe, utóbbiak a Humberen horgonyzó hajóikhoz.

A királyt dühítette, hogy nem sikerült csatára kényszerítenie ellenségeit. Stratégiát váltott: először titokban kapcsolatba lépett a dánokkal, és jelentős mennyiségű ezüstöt ajánlott fel nekik azért cserébe, hogy tavasszal hagyják el Angliát – ebbe könnyen beleegyeztek. Ezután a makacs northumbriaiak felé fordította figyelmét: 1069 karácsonya után portyázó csapatokra osztotta fel seregét, és elindította őket, hogy véghez vigyék „az észak elpusztítását”.

Riadalom és döbbenet

A hadjáratnak kettős célja volt. Vilmos egyrészt elő akarta csalogatni a felkelőket, másrészt a régió nyersanyagainak és élelmiszerkészleteinek elpusztításával véget akart vetni a sorozatos lázadásoknak azzal, hogy a jövőbeni felkelőknek – vagy akár a betolakodó vikingeknek – ne legyen miből ellátniuk magukat. Ezzel voltaképpen beismerte, hogy korábbi északi politikája kudarcot vallott. Két alkalommal a sajátjaik közül való vezetővel igyekezett pacifikálni az északiakat eredménytelenül, majd egyetlen katonai erővel történt kísérletéből költséges vereség kerekedett. Vilmos végül a pusztítás stratégiája mellett döntött: ha Northumbria nem lehet az övé, nem hagy ott semmit ellenségeinek sem.

Az „elpusztítás” nem csupán hatásos volt, de költséghatékony is: Vilmos seregei egy 100 mérföld (160 kilométer) széles területen csaptak le, egészen a Tyne folyóig. Worcesteri János 12. századi krónikás szerint olyan kevés volt az élelem a pusztítást követően, hogy az emberek nem csupán lovat, kutyát és macskát ettek, de emberhúst is. Kortársa, Orderic Vitalis szerint 100 000 ember életét is követelhette az éhínség a következő hónapok során – ez Anglia teljes lakosságának igen jelentős részét jelentené. Habár joggal kételkedhetünk Orderic kerek becslésében, a több tízezres nagyságrend egyáltalán nem tűnik nehezen hihetőnek – „az észak elpusztítása” így a hirosimai atombomba halálos áldozatainak számával is vetekedhetett.

Míg Vilmos dühének nagy részét Yorkshire és az északkeleti területek kellett, hogy elviseljék, Lincolnshire, Cheshire, Staffordshire és Shropshire is szenvedett. A kialakuló menekültválság során északról érkezett emberek tűntek fel még a worcestershire-i Evesham apátságban is, ahol Æthelwig apát tábort létesített számukra és ételosztás folyt. Az apátság krónikája rögzíti azt is, hogy az éhező menekültek közül sokan meghaltak nem sokkal érkezésük után, mert „túl mohón ették az ételt”, és hogy a szerzeteseknek naponta öt-hat embert is el kellett temetniük.

A végigdúlt régiónak hosszú időbe telt helyreállnia. A szintén a 12. században író Durhami Symeon szerint a pusztítást követő 9 évben Durham és York között egyetlen falu sem volt lakott, a vidék pedig üres volt, és senki sem művelte. Még 16 évvel később is, 1086-ban, amikor a Domesday Book nevű hatalmas országos összeírás elkészült, Yorkshire földjeinek egyharmadát továbbra is „pusztának” („vasta”) nevezi.

Mindössze néhány hét leforgása alatt Vilmos tehát nem csupán tisztán bemutatta, mi vár az ellene szegülőkre, de egyúttal kioltotta az ellenállók minden reményét arra, hogy valaha lesz még esélyük elűzni a megszállókat. Való igaz, hogy voltak később is lázadások Vilmos hatalma ellen, de az 1069-eshez hasonló léptékű válsággal soha többé nem nézett szembe. Amit Hastings jövendölt, „az észak elpusztítása” véglegesítette: a normannok maradtak Anglia urai.

Kegyetlen megtorló hadjárattal tudta csak megszilárdítani hatalmát Anglia felett Hódító Vilmos

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2019. tavasz: A vörösterror 133 napja

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra