Múlt-kor.hu

Kannibalizmus a hegyekben: az uruguayi légierő 571-es különjáratának megrázó története

Kannibalizmus a hegyekben: az uruguayi légierő 571-es különjáratának megrázó története

2018. július 11. 16:43 Múlt-kor

1972. október 13-án a történelem egyik legmegrázóbb légi balesete történt Argentína és Chile határán az Andok hegységben. Az egyre csökkenő számú túlélő 72 napot töltött 3000 méter feletti magasságban, ahol – nem lévén élelmiszerük – kannibalizmusra kényszerültek.

Montevideóból Santiagóba

Roberto Canessa és Nando Parrado az uruguayi légierő 571-es különjáratának utasai voltak 43 másik emberrel együtt. A járat 1972. október 13-án indult Montevideóból a chilei Santiago felé. A 45 utas közül 17-en, köztük Canessa és Parrado is a montevideói Old Christians sportklub rögbicsapatának tagjai voltak, akik egy santiagói csapattal készültek játszani. Az utasok többi része főként a játékosok családtagjaiból és barátaiból állt. Egyikőjük sem tudhatta, hogy hamarosan 72 napot fognak fagypont alatti hőmérsékletben eltölteni, és egymás húsából lakmározni.

A zuhanás

Canessa ismerte fel elsőként a veszélyt, amikor a Planchón-Peteroa vulkáni övezetben repülve látta, hogy „a látótávolság csaknem nulla volt, és a pilótáknak a műszerekre hagyatkozva kellett repülniük.” A tapasztalatlan másodpilóta azonban félreolvasta a műszereket, és úgy gondolta, már a célállomás közelében vannak, így csökkenteni kezdte a magasságot. Az alacsony látótávolság miatt túl későn vették észre, hogy egy hegynek repülnek neki. A becsapódással a repülőgép mindkét szárnya és farokrésze leszakadt, és többen azonnal életüket vesztették. A túlélők téli ruha nélkül maradtak az Andok csúcsai között, csaknem 3600 méter magasságban, a határ argentin oldalán. A két vulkáni hegycsúcs közötti névtelen gleccsert, amelyen ragadtak, később elnevezték Glaciar de las Lágrimasnak, azaz a Könnyek Gleccserének.

Eleinte a hideg volt a legnagyobb és legsürgetőbb gondjuk. Legtöbbjük legmelegebb ruhája a melegítője volt, így gyakran addig dideregtek, míg izmaik be nem görcsöltek. A részben épségben maradt repülőgéptörzs azonban ahhoz éppen elég védelmet nyújtott, hogy a legrosszabb szélfúvástól megvédje őket.

A hideg után a szomjúság volt a következő probléma. Az emberi test ilyen magasságokban kétszer olyan gyorsan dehidratálódik, mint tengerszintnél, ráadásul ezt sokan észre sem veszik magukon. A csapat egyik találékony tagja a géptörzs egyik alumíniumdarabjából készíteni tudott egy tálat, amelyben napkollektorok segítségével meg tudták olvasztani a jeget.

Harmadik, egyre kevésbé megoldható problémájuk az éhség volt. Ahogy teltek a napok, a félelem és a sokk által elnyomott étvágy lassan mindenkinél visszatért. Rendkívül kevés élelmük volt az eleinte több mint 30 emberre: összesen nyolc tábla csokoládé, egy konzervdoboznyi kagyló, három apró befőttesüvegnyi lekvár, egy konzervdoboznyi mandula, néhány datolya, cukorka, és szárított szilva, valamint több üveg bor. Ezt a keveset apró adagokra osztották – Parrado például egyetlen csokoládéval borított földimogyorót evett három nap folyamán.

A gleccseren nem volt növényzet, sem állatok. Az élelem egy hét alatt elfogyott, és a túlélők megpróbálkoztak a repülőgép üléseit borító bőr, és az ezt kitömő pamut elfogyasztásával. Ettől azonban csak rosszabbul lettek. Ahogy egyre éhesebbé váltak, Parrado azon kapta magát, hogy étvággyal nézi egy sérült fiú véres lábát. Bármennyire is próbálta elnyomni magában a számára erkölcsileg visszataszító gondolatot, ahogy később elmondta, „olyasmi történt, amit nem tudtam letagadni: emberi húsra néztem, és azonnal élelemként ismertem fel.”

Mindenki ugyanarra gondol

A túlélők eleinte szégyellték beismerni hasonló gondolataikat egymásnak. Ahogyan azonban egyre csak telt az idő, mindannyian tudták, előbb-utóbb dönteniük kell a túlélés érdekében. Parrado egy másik túlélővel folytatott beszélgetés során hozta fel a témát – arról beszéltek, túlságosan le vannak gyengülve ahhoz, hogy lemásszanak a hegyről. Parrado erre így szólt: „Van itt bőven ennivaló, de csak húsként szabad rá gondolni.” Beszélgetőpartnere erre azt válaszolta: „Isten irgalmazzon nekünk – ugyanezen gondolkoztam én is.”

Miután rájöttek, hogy a borzasztó cselekedet elkerülhetetlen, az összes túlélő egymás kezét fogva egyezséget kötött, melyben engedélyt adtak a többieknek arra, hogy haláluk esetén táplálkozzanak testükből. Ezután kóstolták meg első alkalommal a fagyott emberhúst – elsőként a pilótát és a másodpilótát kezdték el megenni, mivel őket nem ismerték. Parrado visszaemlékezett: „Nem éreztem bűntudatot vagy szégyent. Azt tettem, amit a túléléshez muszáj volt megtennem.”

A túlélők ezen a ponton már elfogadták, hogy nem jön értük mentőexpedíció. Ezt az első kannibál cselekedet másnapján, a tizenegyedik napon tranzisztoros rádiójukon keresztül is hallották – mind az uruguayi, mind a chilei hatóságok lefújták a keresést. Úgy gondolták, lehetetlen, hogy valaki élelem és menedék nélkül ilyen hosszú ideig túléljen az Andokban, a tavaszi olvadással remélték, hogy előkerülnek a holttestek.

Útkeresés

Canessa, Parrado és mások többször elindultak különféle irányokba a gleccseren. Először a hegy oldalán lejjebb található farokrészt vizsgálták át, ebben találtak némi élelmet, illetve nehéz akkumulátorokat. Fent, a géptörzsnél volt a túlélőkkel a repülőgép rádiója. Úgy gondolták, az akkumulátorok segítségével működésbe tudják majd hozni, és üzenetet tudnak majd küldeni. A rádió azonban váltakozó árammal működött, míg az akkumulátorok egyenáramot tudtak csak szolgáltatni. A túlélőcsoport a hosszabb felfedezőutak lehetővé tételére a repülőgépen található anyagokból eszkábált egy hatalmas, szigetelt háromfős hálózsákot, amelyben egymást tudták melegen tartani az útnak indulók.

A másodpilótától utoljára annyit tudtak meg, hogy már elhagyták a chilei Curicót (ez nem volt igaz). így arra számítottak, hogy a hegy csúcsán túl, nyugati irányba már véget érnek az Andok, és Chile zöld völgyeit találják majd. Amikor Parrado és Canessa felértek a csúcsra, látták, hogy nem ott vannak, ahol gondolják: ameddig a szem ellát, hegyek voltak. A csapat tagjai e hír hallatán még jobban kétségbe estek. Nem adták azonban fel a reményt, hogy találnak valamiféle utat, vagy találkoznak valakivel a vadonban. Parrado és Canessa a hegytetőről több lehetséges útvonalat is látott.

A két férfi végül a 60. nap körül nyugat felé indult tovább, a legközelebbi nem hófödte csúcsok felé. A gyötrelmes tíz napi gyaloglás során Parrado kijelentette: „Lehet, hogy a halálunk felé megyünk, de én inkább elmegyek a halálomhoz, semmint hogy megvárjam, amíg eljön értem.” Canessa erre azt válaszolta: „Barátok vagyunk. Annyi mindenen keresztülmentünk. Menjünk akkor együtt meghalni.”

A hegy túloldalán a Rio San José forrására leltek, a folyót követve leértek a hóvonal alá. Idővel az emberi jelenlét egyre több nyomára leltek. December 20-án Canessa kimerült, és úgy tűnt, nem tudja folytatni. Ezután azonban elkiáltotta magát: „Látok valakit!” A közellátó Parrado eleinte azt gondolta, társa képzelődni kezdett, azonban maga is meghallotta a „félreismerhetetlenül emberi hangot.” A három lovas ember, akit láttak, chilei arrierók voltak, azaz olyan emberek, akik a hegyekben rakományok öszvérháton való szállításából élnek. Parrado lement a folyópartra, hogy közelebb kerüljön hozzájuk. A három férfi a folyó túloldalán volt, ami megnehezítette a kommunikációt. A chileiek egyike, Sergio Catalán azt kiáltotta nekik, „Holnap!” Parrado és Canessa tudták, valaki eljön értük másnap.

A mentés

Másnap hajnalban Catalán néhány vekni kenyérrel elindult a találkozás helyszíne felé. Látta, hogy a két férfi továbbra is ott van. A kenyereket sikeresen átdobta nekik a folyón, a két férfi azonnal meg is ette őket. Catalán egy kőhöz kötözve egy tollat és egy darab papírt is dobott nekik. Parrado a következőket írta a lapra:

„Egy repülőből jöttem a hegyekből. Uruguayi vagyok. Tíz napja gyalogolunk. Van odafent egy sérült társam. A repülőben van még tizennégy sérült ember. Gyorsan ki kell jutnunk innen, de nem tudjuk, hogyan. Nincs élelmünk. Le vagyunk gyengülve. Mikor jönnek értünk? Kérem, már járni sem tudunk. Hol vagyunk? SOS”

Azzal visszadobta a papírt a kőhöz kötözve. Catalán ezután mintegy tíz órát lovagolt a segítségért. Találkozott egy másik arrieróval, akit megkért, hozza át a két férfit a Los Maitenes nevű apró tanyára, ahol ő és társai megszálltak. Végül eljutott Puente Negro város rendőrőrsere, ahol bejelentette a történteket. Innen a hadsereg San Fernando-i bázisára adták tovább a hírt, akik aztán közölték a főparancsnoksággal Santiagóban. Parradót és Canessát eközben a tanyára vitték, ahol pihenhettek és enni kaptak. A két férfi nem is tudta, hogy 24 kilométert gyalogolt a rendkívül nehéz terepen. Canessa 44 kilogrammot, azaz testtömege majdnem felét elvesztette.

A mentés kezdetének napján a géproncsnál lévő túlélők hallották rádiójukon keresztül, hogy a két férfi sikerrel járt. 1972. december 22-én délután két, mentőszemélyzetet szállító helikopter elérte őket. A két helikopter elsőre csak a túlélők felét tudta elszállítani, másik felükkel ott maradtak a mentők a géptörzsben. Másnap napkeltekor a túlélők maradékát is elszállították. Santiagóban kórházi kezelésben részesültek rengeteg különféle egészségügyi panasz miatt: hegyi betegség, kiszáradás, fagyás, csonttörések, skorbut és alultápláltság gyötörte őket.

A 45 utas közül csupán 16-an érték meg a mentést. A csodával határos esemény (amelyet spanyol nyelvterületen „az andoki csoda” néven ismernek) híre lázba hozta az egész világot, amikor azonban kitudódott a kannibalizmus ténye, a túlélőket támadni kezdték. Végül egy sajtótájékoztató keretében elmesélték a világnak az egyezségüket, és a körülményeket, amelyek közt erre kényszerültek. Ezután a negatív hangol elcsitultak. Egy katolikus pap közölte a túlélőkkel, amit tettek, nem bűn, hiszen szélsőséges helyzetben, „in extremis” cselekedtek. A túlélők a hegyen is – lévén mind katolikus vallásúak – egyfajta áldozásként gondoltak az emberhús fogyasztására, Jézus utolsó vacsorájához hasonlítva azt.

A holttestek némelyike ép volt, sokukból azonban ettek a túlélők. Végül az a döntés született, hogy mindet a helyszínen temetik el, tisztességes szertartás keretében, amelyre azonban az elhunytak családjai nem mehettek el – a részben megevett holttestek látványától akarták megóvni őket. A helyszínen eredetileg a szertartáshoz emelt oltár jelölte a tömegsír helyét, azóta azonban a családok egy fekete obeliszket is állítottak az elhunytak és a túlélők emlékére. A 16 túlélő a mai napig közeli viszonyt ápol, évente összejönnek családjaikkal együtt egy találkozóra.

Kannibalizmus a hegyekben: az uruguayi légierő 571-es különjáratának megrázó története

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2018. tél: 7 végzetes pillanat

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr

 

Váltás az asztali verzióra