Múlt-kor.hu

Kannibál himnusztól a szent emberhúsig – az emberevés rövid története

Kannibál himnusztól a szent emberhúsig – az emberevés rövid története

A kannibalizmus egyáltalán nem ritka jelenség a történelemben. Bizonyos kultúrák szent rítusainak már régóta része az emberhús fogyasztása. A kannibalizmus gyakorlására találunk példákat Dél-Amerikában, több csendes-óceáni szigeten, néhány indián törzs körében, valamint a Föld számos további pontján. 

Leningrádtól Ugandáig

A kannibalizmust az ember hajlamos egy barbárabb korhoz köthető, a történelem szemétdombjára került szokásként értelmezni, holott még a 20-21. században is felütötte-felüti a fejét. A németek által a második világháború alatt körbezárt Leningrád közel 900 napig zajló ostroma idején éhező lakosok az életben maradás érdekében olykor még az emberhús fogyasztásától sem riadtak vissza, de  többek között az 1972-ben az Andokban lezuhant uruguayi rögbicsapat esetét is említhetnénk, a 21. századból pedig az anarchiába süllyedt Közép-Afrikai Köztársaságban volt nemrég példa kannibalizmusra. Az Orvosok Határok Nélkül (Médecins Sans Frontières) nevű szervezet az 1980-as években dokumentált a libériai katonák között megfigyelt „ritualizált kannibál ünnepségeket”, és azóta a jelenség csak még jobban elterjedt. A 2000-es évek elejére az emberevés bevett szokás lett az anarchia közelébe süllyedt országban, de Kongóban, Sierra Leonéban és Ugandában (Joseph Kony seregének gyermekkatonái körében) is jegyeztek fel kannibálokról szóló történeteket.  

A háborús övezetekben emberhúst fogyasztók gyakran örömmel tisztázzák motivációjukat: ami pedig nem más, mint az a hiedelem, amely szerint a kannibalizmus spirituális és fizikai erővel ruházza fel az erre vetemedőt (vagyis a „megevett” ereje átszáll rá). Az emberevésnek emellett propagandaértéke sem elhanyagolható, tekintve, hogy az ellenség megfélemlítésére is tökéletesen alkalmas módszer a kannibalizmus gyakorlásáról szóló pletyka elterjesztése. Ez megfigyelhető például Bokassa császár kannibalizmusáról elterjedt szóbeszéd esetében is. A gyerekhadseregekben gyakran az emberhúsfogyasztás jelenti a beavatást, a fiúk ennek segítségével válnak férfivá. 

A kannibalizmusnak nincs egyetlen, univerzális jelentése, azt ugyanis mindig az adott kultúrában betöltött (spirituális) szerepe határozza meg. Az ókori Egyiptomban a fáraók számára örök életet biztosított a túlvilágon, a druidák esetében feltehetően a mezőgazdasággal és a termékenységgel volt összefüggésben, máshol pedig a felhatalmazás és a megfélemlítés, valamint a kedves halottak tiszteletének eszköze. A kannibalizmus azonban legfőképpen tabu.

A tabura gyakran tiltott cselekvésként gondolunk: ilyen a testvérek közötti házasság tabuja, vagy – bizonyos kultúrákban – a tehén- vagy disznóevés. Ha azonban a szó mélyebb jelentését nézzük, azokat a pontokat jelöli, amely mentén a szent és a profán találkozik: szexuális érintkezés, ölés, gyermekszületés. Ezeket a cselekvéseket számos kultúrában „tisztátalannak” tartják, ám egyben egy mély szentségjelentést is csatolnak hozzájuk. Az antropológusok gyakran olyan tevékenységként határozzák meg a tabut, amely „túl” szent ahhoz, hogy hétköznapi körülmények között gyakorolják, olyan tevékenységként, amely nagy veszélyt rejt magában, miközben a legmélyebb energiákat szabadítja fel. A kannibalizmus az egyik legerősebb tabu, és pontosan ez az, amiért ezt sokan az egyik legszentebb rítusnak tartják már az ősidők óta.

Magazin

Kegyetlen ősök és éhező fáraók

Az antropofágia – ahogyan az antropológusok manapság a legszívesebben nevezik a jelenséget – már jóval a Homo sapiens felbukkanása előtt megjelent. A modern ember és a neandervölgyi közös őse, a Homo antecessor barlangi lakóhelyein az antropológusok 600 ezer évvel ezelőttre datálható, húsától megfosztott emberi csontokat találtak. Az Etiópiában talált legkorábbi Homo sapiens-csontokon szintén emberevésre utaló jeleket fedeztek fel a kutatók.

Nehéz megmondani, távoli őseink miért ették meg egymást. Vannak kutatók, akik szerint az élelmiszerhiány mindenképpen fontos faktor lehetett, mint ahogy az is, hogy a holttest, amelyet hagytak lebomlani, könnyedén leopárdok vagy oroszlánok martalékává válhatott. A felső paleolitikum idején már mélyebb jelentés társult hozzá. Az angliai Gough-barlangban talált, i. e. 15 ezerre datálható emberi koponyák közül a kutatók szerint többet is ivóedényként használtak, ami arra utal, hogy az emberevés rituális funkciót látott el azon személyek esetében, akik meglátogatták a barlangot. Ez esetben nem a túlélés függött az antropofágiától – nyilvánvalóan szakrális rítusról volt szó.

Theodore de Bry ábrázolása a dél-amerikai törzsek által gyakorolt kannibalizmusról, 1592-ből

A ritualizált kannibalizmus nemcsak, hogy nem tűnt el a történelem során, hanem az egyik első írásbeli civilizáció életében, az ókori Egyiptomban is komoly szerepet játszott. 1881-ben Gaston Maspero francia régész  a szakkarai nekropolisz egyik sírjában élénk színekkel megfestett reliefeket talált: aratási jelenetek, templomi ünnepek, csaták ábrázolásait, valamint rituális feliratokat. Kiderült, hogy ezek az Óbirodalom idejéből származó vallásos szövegek, amelyet Piramisszövegeknek neveztek el, és amelyek már végső változatukban szerepelnek néhányban a legkorábbi sírhelyek közül, ami arra utal, hogy a szövegek már az írás megjelenése előtt léteztek.

A Piramisszövegek talán legkülönösebbjei azok, amelyek kannibalizmusra vonatkoznak – de nem csak emberek, hanem istenek megevésére is. A szövegek talán leghíresebbike, a Kannibál himnusz szerint „Vénisz király embereket eszik, és istenekkel táplálkozik... atyáival táplálkozik, anyáival táplálkozik, szellemeket és isteneket nyeldes, és Mennyei Bikaként belsőségeiket eszi”. A Kannibál himnusz a történelem előtti, ködös időkbe vezet el, amikor a Nílus-delta hadurai rituálisan elfogyasztották legyőzött ellenségeiket, és ezt a tevékenységüket szakrális jelentéssel ruházták fel. Szicíliai Diodórosz több ezer évvel később, az i. e. 1. században feljegyzett egy ősi történetet, amelyben Ozirisz isten megtiltotta az egyiptomiaknak, hogy megegyék egymást. Ez a történet még a római időkben sem merült feledésbe, egy olyan korszakra emlékeztetve, amelyben az emberi hús fogyasztása szakrális tevékenységnek számított.

Emberhússal a Nirvanába

A kannibalizmus a Római Birodalom virágzásának időszakában Nyugaton is tovább élt (vagy újból megjelent). Bizonyos druida klánok feltehetően bemutattak emberáldozatot, és a kannibalizmust is gyakorolták, a görög és római történetírók pedig több olyan törzsről is beszámoltak, amelyek embereket is fogyasztottak. Szent Jeromos említ egy Attacotti nevű kannibált, míg Hérodotosz egy általa csak „emberevőknek” nevezett törzset.

Hérodotosz emellett még egy remek, a kultúrák sokszínűségére, egyben szabályrendszereik kényszerítő erejére rávilágító történetben tesz említést az emberevésről. Eszerint Dareiosz perzsa uralkodó egy napon magához hívatta a görögök egy csoportját, valamint egy indiai törzs tagjait. Amikor megkérdezte utóbbiakat, mit szólnának ahhoz, ha el kellene égetni a halottaikat, elszörnyedtek, mondván, sohasem láttak még ilyen istentelen dolgot. Dareiosz ezután a görögökhöz fordult. Tőlük azt kérdezte, mit szólnának ahhoz, ha meg kéne enniük elhunyt őseik húsát, ahogy az indiai törzs tagjai, mire undorodva fejezték ki ellenérzésüket. A két kultúra képviselői gyökeresen eltérő elképzelésekkel rendelkeztek arról, mit kell tenni atyáik maradványaival, egy nagyon fontos pontban azonban egyetértettek: az ősök holtteste tabu – egyszerre tisztátalan és szent –, mivel hidat képez az élők és a holtak világa között.  

Jan van Kessel ábrázolása 1644-ből, a mai Brazília területén gyakorolt emberevésről

Vannak olyan szerzetesek és aszkéták, például a hindu Aghori-szekta tagjai, akik pontosan emiatt, vagyis ezen határ átlépésének szándékával fogyasztanak emberhúst. Az Aghorik szerint az univerzumban minden egyformán szent, beleértve az emberi maradványokat is. Míg a mainstream hinduizmusban a holttestekkel való foglalkozás szigorú tabunak számít, addig az Aghorik még a kannibalizmusig is elmennek, hogy ennek segítségével eggyé váljanak a végső valósággal, és eljussanak a Nirvanába. Az 1500-as években tibeti szerzetesek szintén rituális formában fogyasztották brahmin aszkéták kis húsdarabjait, és kiterjedt dokumentációt hagytak hátra a szertartás mögött húzódó, rendkívül komplex hiedelmeikről, amelynek középpontjában a szubjektum és az objektum közötti határok lebontása állt.

Nem tudjuk, meddig kell visszamennünk az időben ahhoz, hogy megtaláljuk azt a pontot, amikor a kannibalizmus transzcendens jelentéstartalommal töltődött fel, az azonban tény, hogy evolúciónk egy pontján az emberevés megszűnt a létfenntartás vagy a dominancia egyszerű eszköze lenni, és tabuvá vált, a szent és a profán találkozási pontjává. Őseink felfedezték, hogy az emberi test egykor tudattal bírt, amelynek eltűnése az embert érző lényből élettelen tárggyá alakította át. Ezt a Gough-barlang lakóitól kezdve a druidákon át a tibeti szerzetesekig mindenki megértette. Bármelyik kultúrát is vesszük, egy dologban mindegyik megegyezik: a ritualizált kannibalizmust gyakorlók nem szeretnének olyanná válni, mint azok, akiket elfogyasztanak.

Kannibál himnusztól a szent emberhúsig – az emberevés rövid története

Aktuális számunkat keresse az újságárusoknál vagy fizessen elő itt!

2017. tavasz: Nők a fronton

Ízelítő a Magazinból

Legolvasottabb cikkeink

Facebook Twitter Tumblr
Impresszum

Főszerkesztő: Bartal Csaba
Felelős szerkesztő: Kulcsár Ádám
Munkatársak: Ács Tibor Adrián, Czókos Gergő, Hajdu Tibor, Tóth Judit

Kapcsolat

info@mult-kor.hu

 

Váltás az asztali verzióra