Jobban hasonlít napjaink szakálldivatja a 19. századéra, mint gondolnánk

2018. szeptember 7. 12:48 Múlt-kor

Az arcszőrzet az egyik másodlagos (a szaporodással nem közvetlenül összefüggő) nemi tulajdonsága az emberi fajnak, mely annak hím egyedeire jellemző. Tekinthetünk rá tehát úgy, hogy az emberiség története folyamán nagyrészt jelen volt, még ha formázott vagy egyéb módosított formában is. Az emberi eszközhasználat fejlődésével egyre precízebb célszerszámokkal igazíthatták arcszőrzetüket a férfiak, vagy akár teljességgel le is vághatták.

Talán a legélesebb váltás a 17. és a 18. század fordulóján érhető tetten, amikor az arcszőrzet rövid idő alatt gyakorlatilag teljesen kiment a divatból Európában. Az új esztétikai normák hatására a szőrös arc a durva és rusztikus sztereotípia jelképévé vált, amely szembement az „illedelmes” úriember sima, borotvált arcbőrével. Ez az áramvonalas ideál körülbelül 150 éven át tartotta magát.

Ebben az időszakban a szakáll annyira lenézetté vált, hogy egy 1834-es angol kiadvány, a „The Toilette of Health, Beauty and Fashion” („Az egészség, szépség és divat ápolása”) szerint „a borotválatlan áll degeneráló hatással bír, és kizárólag – ha egyáltalán – a legalacsonyabb munkás és szerelő esetében megbocsátható.” Ekkoriban a borotválkozás jelképezte a férfias erényeket, mivel türelmet, ügyességet és a kényelmetlen érzésekkel szemben tanúsított higgadtságot követelt. A könyv szerint a reggeli borotválkozás az úriembert „erkölcsi javulásához megfelelő hangulatba” hozza.

Mindazonáltal jó néhány próbálkozás történt az arcszőrzet újbóli divatossá tételére. A 19. század elején a pofaszakáll élte reneszánszát, és egyre népszerűbbé vált – olyannyira, hogy már műpofaszakállak is forgalomba kerültek, hogy a teljesen borotvált arcúak azonnal tarthassák a lépést a divattal. Egy korabeli beszámoló szerint még a nők is elkezdték fürtjeiket összekötözni álluk alatt, hogy férjeiket utánozzák.

Az 1840-es évek Nagy-Britanniájában aztán divatba jött a bajusz, miután a sikeres hadjáratokban helytálló lovasság körében a bevett viselet részét képezte – az új, „ultramaszkulin” hősök utánzása hamar elkezdődött a civilek körében is. Az 1850-es évek elejétől végül a hosszú, dús szakáll is elengedhetetlen részévé vált az úriember megjelenésének. Miért ekkor, és miért ilyen elánnal fordultak az európai férfiak a szakáll felé?

Az okok Nagy-Britanniában a legkönnyebben tetten érhetők: nagy volt a félelem és bizonytalanság a brit férfiak minőségét és harcképességét illetően. Sokan úgy hitték, hogy a napóleoni háborúk óta tartó viszonylagos nyugalom és a kényelmes életmód legyengítette őket, és az esetleg újból leskelődő francia fenyegetés ellen tehetetlenek lennének egy újabb háború esetén. A férfiak egyre nagyobb többsége töltötte ideje java részét négy fal között otthon, illetve ipari munkahelyén. A hagyományos felfogásnak, miszerint a férfi test arra terveztetett, hogy a zord időjárásnak ellenálljon és meghódítsa a természetet, ellentmondott, hogy az irodában vagy a gyárban tartózkodtak nap mint nap.

A férfiasság fizikai mintáját keresők a szakállban találták meg a tökéletes szimbólumot, amelyhez társíthatták gondolataikat. Könnyen és olcsón felvehető volt, ritka kivételektől eltekintve minden férfi számára. A kétkedőket azonban praktikusabb indokokkal is meg kellett győzniük.

Megszületett az a nézet, hogy esztétikailag kizárólag a szakáll adja meg a férfi arc fajsúlyát és fenségét. A skóciai Dumfries és Galloway Királyi Gyengélkedő orvosa, Dr. Mercer Adams véleménye szerint a szakáll egyenesen „a férfias erő és szépség jelvénye” volt. Az idősebb férfiak esetében ezen túlmenően a bölcsesség és az élettapasztalat jele volt. Ahogy a „The Crayon” („A zsírkréta”) című grafikus művészettel foglalkozó lap hasábjain névtelenül megjelent „A szakáll” című cikk is írta: „Amikor félszáz tél fújta már rá havát és esőjét, mennyire tiszteletre méltó az ősatya?”

A leggyakoribb érvek a szakáll mellett azonban minden bizonnyal az egészségügyiek voltak. Ekkoriban már növekvőben volt a légszennyezés miatti aggodalom, főként a poros és koszos ipari munkahelyeken. Pártolói a szakállat mutatták fel „természetes légzésvédelemként”, amely megállítja a port és a kórokozókat, mielőtt kárt tudnának tenni az emberben.

1854-ben a dolgozók szemeit károsító tevékenységekkel foglalkozó állami bizottság azt javasolta, hogy „akik ki vannak téve a por, reszelék, törmelék, szálkák stb. hatásainak”, növesszenek szakállat, nem csak azért, hogy felfogja a részecskéket, hanem azért is, mert a szakáll „erősítő szerként” hat az arc és a szemek idegeire. Azt feltételezték, hogy a szakáll egyenes összeköttetésben áll a szemekkel, mivel akinek meghúzzák a szakállát, könnyezni kezd.

Ezeken kívül egy sor egyéb egészségügyi érvet is felhoztak a szakáll mellett: a szakáll megakadályozza a fogfájást, mivel melegen tartja a száj körüli levegőt; megvédi az arcot a hidegtől és a széltől, a napégéstől és a fagytól; melegen tartja a torkot, ezáltal megvédi a hangot és megakadályozza a légúti megbetegedéseket. A sok nyilvános beszéddel járó munkák betöltőinek – beleértve az egyházi személyeket – mind javasolták a szakállnövesztést hangszálaik védelme érdekében.

Mások a borotválkozás kényelmetlen és körülményes mivoltát emelték ki a szakáll melletti érvként. Szerintük komoly veszélyt jelentett a férfi számára, ha aláveti magát a borbély zsarnokságának. A „Weekly Mail” című lap egy 1891 decemberében szintén névtelenül megjelent, „A borotválkozásról” című cikkében az áll: „nem létezhet magatehetetlenebb dolog egy borbély kezei alatt lévő férfinál.” Ugyanebben az évben egy a Workman's Times című laphoz érkezett olvasói levél egy „medikus írótól” származó bizonyítékra mutatott, aki állítólag egy borotvált állat vizsgált mikroszkóp alatt, és megállapította, hogy a nyers marhahúshoz hasonlatos. „Nem!” – tiltakozott az olvasó. „Határozottan nem leszek megborotválva!”

Mindezeken kívül anyagi érvek is elhangzottak a szakáll mellett, legtöbbször az elvesztegetett munkaidőre kihegyezve. Egy 1861-es cikk nem másban, mint a British Medical Journal orvosi szaklapban azt állította, az Egyesült Államok gazdasága összesen 36 millió munkanapot veszített el évente csupán azzal, hogy a dolgozók borotválkoztak.

A 19. század utolsó évtizedére azonban a nagy viktoriánus szakállmozgalom nagyrészt kifogyott a lendületből. Sok férfi továbbra is szakállt hordott, és különféle kiadványok továbbra is harsogták ennek előnyeit, a 20. század hajnala azonban visszatérést hozott a borotvált állhoz, amely a bajusszal kombinálva a kor fő irányzatává vált.

Miben hasonlít a 19. századi divatra napjaink szakállreneszánsza? Ha Viktória korában voltak beazonosítható motivációi a férfiaknak a szakállviselésre, akkor ez ma is így van: mi vezeti vissza a férfiakat az arcszőrzethez? Egyénenként természetesen más-más indokkal magyarázható – az illető változtatni szeretne, ki szeretné próbálni a szakállat, nem akar borotválkozni, vagy egyszerűen csak tetszik neki a szakáll. Ahogyan azonban a 19. században is, ma is vannak szélesebb trendek, illetve aggodalmak a háttérben.

Bármilyen különösen is hangzik, igen érdekes hasonlóságok fedezhetők fel a két korszak között e tekintetben. Az első természetesen a férfiasság kérdése és az addig hagyományosnak tekintett férfiszerepekhez képest bekövetkezett változások. A viktoriánus Angliában ezek az iparosodás, a városiasodás és a nemi szerepeket érintő feszültségek voltak. Napjainkban a férfiak hasonló kérdésekkel, és – talán inkább tudat alatt – fenyegetésekkel szembesülnek. A mai divatközpontú és globalizált társadalomban mind a férfiakon, mind a nőkön óriási a nyomás, hogy meghatározott testideálokhoz igazodjanak, és az utcai hirdetésektől az internetig mindenhol eléjük vannak téve az idealizált példaképek.

A nemi szerepek továbbra is nagy jelentőséggel bírnak. A viktoriánus férfiak számára a nőjogi mozgalom küzdelme jelentette a változás szelét, napjainkban pedig a határok elmosódása és a nemi szerepek egyre nagyobb mértékű megkérdőjeleződése. A szakáll régtől fogva a férfi test egyik szimbóluma, de egyúttal felforgató hatással is bírhat.

Talán meglepő, de napjainkban is felmerülnek az arcszőrzet egészségügyi előnyei, illetve hátrányai – gyakran hangoztatott állítás például, hogy a szakállak annyi kórokozót rejtenek, mint a vécéülőkék. Némely tanulmány azonban alátámasztja a 19. századi sejtéseket – az ausztrál Queenslandi Egyetem egy idén megjelent tanulmánya szerint a szakállnak lehet szerepe a bőrrák megelőzésében, mivel képes megvédeni a bőrt az UV-sugaraktól.

Bármeddig is fog tartani a jelenlegi tendencia, kétségtelen, hogy az előző „szakállkorra” történt visszatekintés után eszünkbe jut: vajon a jövő generációi hogyan fognak tekinteni a 2010-es évek szakálldivatjára?